Valahogy minél hamarabb fel kellett dolgozni a történteket. Csak el és el. Elmenekülni innen, el minél messzebbre, valami távoli meseországba: Óperenciába, Atlantiszra, Elízeumba, Valhallába, Buján szigetére, Meru hegyére, Naxonxipánba, Éden kertjébe, Középföldére. Bárhová. Eszképizmus. Meg kellett szabadulni az anyagvilág hazugságaitól és terheitől, amelyek mint Prométheuszt láncolják le az emberi szellemet. Legalább ne lenne a sasmadár, aki a rab májába harap; viszont ott van, szárnyaival elsötétíti az eget, pengeéles csőre pedig bármelyik pillanatban lecsaphat. Csak létezne olyan tündéri világ, ahol vigasztalást nyernek a szenvedők, vagy olyan felsőbbrendű, hatalmas lény, aki enyhíteni tudja a kínokat. Mennyország, Nirvána, Tejtenger, Paradicsom.

Sokszor meg kellett már küzdenie vele az ifjú mitológusnak, hogy a képzelet világa, amelyet különböző formájú, fajtájú, nemű és szándékú teremtmények népesítenek be, mennyire távol áll a valóságnak nevezett, modern és felvilágosult, közmegegyezésen alapuló konstrukciótól. Ábrándi Jenőnek már egészen fiatalon szembe kellett vele néznie, hogy az egyetlen, ami számára elviselhetővé teszi valahogyan a szürke, unalmas, kiszámítható, semmitmondó és igazságtalannak bélyegzett életet, az az, ha megtagadja annak minden röghöz kötött aspektusát, és csak a felszínen viselkedik úgy, mintha elfogadná a játékszabályokat. Valahol tudattalanjának mélyrétegeiből azonban pogány varázslóként idézte meg a hajdani világ kísérteteit, és igyekezett őket felfedezni a körülötte lévő hétköznapokban.

Nem volt kérdéses számára a mesék és a mítoszok lelkes rajongójaként, hogy vagy kultúratudománnyal és művészettörténettel fog foglalkozni, vagy köszöni szépen, nem kér ebből a sivár és jellegtelen életből, ahol az eredeti, sziporkázó és burjánzó termékenység helyére hamis bálványok és olcsó, bizarr, bazári valláspótlékok kerültek. Huszonhatéves doktorandusz-növendékként Jenő belátta, hogy az ember, még ha el is tudott szakadni a szakrális, totemekkel teli ősi koroktól, természetéből fakadóan mindig új és új történeteket, hősöket, isteneket fog emelni a régiek helyébe, és talán ez így is van rendjén. Minden egyes embernek és közösségnek megvan a maga panteonja, babonáskönyve és mitológiája, amellyel addig nincs is semmi probléma, amíg nem radikalizálódik az egyén. Ez egyfajta túlélési stratégia.

Ő sem volt kivétel saját elemzései alól, mi több: Jenő talán leendő hivatásából kifolyólag még szenvedélyesebben élte magát izgalmas álomvilágába, mint a legtöbben, noha sohasem vállalkozott volna önmaga elemzésére, ahogyan a költők körében sem igazán szokás, hogy önmagukról írjanak műkritikát. Ha valakinek beszélt volna ezekről a sötét kis titkokról, ezekről a bacchanáliákal felérő természetimádó ünnepélyekről, valószínűleg azt mondták volna, hogy megszállott, vagy, hogy agyára ment a saját szakterülete. Jenő azonban tudta, hogy mindig is egy metaforikus, érzékeinken túli, mégis érzékeink által megragadható kozmosz része volt, és úgy érezte, hogy az a prózai közeg, az a materiális börtön, amelybe szűműzetett, csupán kongó visszhangja annak a gazdag világnak, ami odaát, a két mindenséget összekötő híd túloldalán vár rá.

Neki is megvoltak azok a mámor- és vigaszistenségei, akikhez imádkozni tudott, amikor ismét összeomlott, és elbizonytalanodott önnön létében. Mintha csak valami test nélküli szellemalak lett volna, aki mindössze megfigyelője lehet az életnek, nem pedig részese. Általában a kocsmának nevezett szentélyekben hódolt ezeknek az irgalmas, helyi szintű isteneknek, ám néha az is előfordult, hogy vagy otthoni szertartásokat végzett, vagy pedig a szabad ég alatt gyakorolta ezen korlátozottabb, alsóbbrendű istenek kultuszát, akikkel főként a szesz és a dohány révületén keresztül lehetett érintkezni. Éppen úgy, ahogyan a sámánok is különféle gombák, gyógynövények és főzetek révén jutottak el szent állapotukba és értek el egy magasabb tudati szintre, amely a beavatatlanok számára mindörökre értelmezhetetlen, fátyolos rejtély marad.

Jenő azonban tudta, hogy ezúttal nem elegendő számára az isteni útmutatás, és nem lesz képes pillanatnyi szeánszokban elmerülni. Az egyetlen, amelyben újjászülethet és megtisztulhat, hogy megszabaduljon démonaitól, az nem más, mint a rítusok helyes és pontos elvégzése, hogy a misztérium során, amelyet rajta, a főpapon kívül senki más nem ismer, eggyé váljon a magasabb szférákban lakozó istennők valamelyikével. Ők voltak ugyanis azok, akikre mindig számíthatott, és akik igazán meghallgatták, ha szüksége volt egy megértő és gondoskodó lényre. Próbálta a lehető legkevesebb alkalommal megidézni őket, hiszen tudta, hogy máskülönben az aktus kiüresedik és nem lesz többé semmiféle spirituális többletjelentése. Ennek ellenére túlságosan buzgó és alázatos szolgája volt az égi teremtmények sokaságának ahhoz, hogy visszafogja magát, és minél több kudarc érte a kinti világban, annál keményebben ostorozta önmagát, és annál sürgetőbbnek érezte, hogy megengesztelje féltékeny és haragos istennőit, akikkel nem foglalkozott eleget.

Ezen az estén, amikor Jenő félőrülten bolyongott a belvárosban, mindennél jobban szüksége volt imádottjainak segítségére. A Blanka nevű fiatal biológuslány ugyanis, akivel a doktorjelölt még korábban találkozott aznap délután, nagyon úgy tűnt, hogy nem éppen ugyanúgy gondolkodott kettejük találkozójáról, ahogy azt a fiatalember elképzelte. Jenő biztosra vette, hogy miután többheti vívódás után rászánta magát, hogy meghívja Blankát vacsorára egy japán étterembe, mindenképpen sínen van, és máshogy nem is lehet értelmezni ezt a találkozót, csakis randevúként.

A beszélgetés első felében a fiú valósággal szárnyalt, és megragadta az alkalmat, hogy előbb a jókaikról, majd a japán kultúra más démonairól és háziszellemeiről, illetve később a szusi kapcsán mindenféle tengeri lényekről és legendákról meséljen partnerének, aki már korábban is érdeklődött Jenő munkássága és publikációi után, amikor megismerkedtek egy összegyetemi buliban. A mitológustanonc meg volt róla győződve, hogy talált valakit, aki ugyanúgy az ő világában él, sőt, talán egyenesen onnan jött, noha a lány sokkal inkább hitt fiziológiai folyamatokban és kémiai reakciókban, mint szakrális princípiumokban, ha intimitásról volt szó. Ez volt az a pont, ahol a férfi kezdte elveszíteni az uralmát, egyre zavartabb lett és egyre jobban magába zárkózott, hiszen felcsigázta ugyan a téma, de nem merte volna a nála fiatalabb, mégis tapasztaltabb diáklánynak bevallani, hogy egyáltalán nem volt még tapasztalata a nőkkel. Legalábbis evilági, halandó asszonyokkal semmiképpen sem.

A következő fordulat az volt, amikor a találkozó vége felé Jenő célozgatni próbált rá, hogy akkor van-e esély vajon újabb vacsorára, a lány pedig kényelmetlenül nézegetve az étterem falon lévő legyezőit, festményeit és egyéb dekorációit szórakozottan közölte vele, hogy nem nagyon fog ráérni mostanában. Megismerkedett ugyanis a karon egy etológus hallgatóval, és elképesztő, hogy mennyire összhangban vannak egymással, pedig csak néhányszor találkoztak. Blanka megjegyezte ugyan, hogy mindig szívesen találkozik érdekes emberekkel, és a Jenővel való vacsorát is ilyenek tartotta, de igazából szeretne egy darabig erre a kialakulóban lévő kapcsolatra fókuszálni. Meg persze ott vannak az egyetemi tanulmányai is, amelyekre oda kell figyelnie, ha egyszer elismert mikrobiológussá és virológussá szeretne válni valamelyik gyógyszeripari cégnél. Úgy hallotta, arra egyébként is van kereslet, és nincs szebb annál, amikor az ember érdeklődése egybevág a mindenható Piac igényeivel.

Néha kicsit ezt a személyes érdeklődést pedig a kereslet igényeihez is hozzá lehet igazítani, tanácsolta Jenőnek, miközben nem tudta megállni azt a kommentárt, hogy azért jó meg szép meg érdekes ez a sok istenes-szörnyes cucc, de hacsak nem akar fantasy-könyveket írni, akkor nem túl fényesek szerinte a fiú kilátásai. Eddig a pillanatig Jenő egy szánalmas senkinek érezte magát Blankához képest, azonban ahogy bírálni kezdte a fiatal kutató életét, hitvallását, lelkében felépített legbelsőbb templomát, alig várta a férfi, hogy vége legyen az estebédnek, és soha többé ne kelljen találkoznia ezzel az anyagias, mesterkélt, cinikus és technokrata csitrivel, aki kizárólag a modern természettudományok, bankszámlaszámok és az influenszermédia aranyborjúi előtt hajtott fejet. A doktorandusznak valami sokkal több, sokkal eredetibb kellett. Ez a lány azonban vérig sértette méltóságában, éppen úgy, mintha meggyalázta volna valamelyik legféltettebb szentélyét, amelyet az idegenekkel és a hitetlenekkel szemben a legnagyobb tabu hivatott megóvni.

A teljesen kiábrándult és felzaklatott Ábrándi egyetlen vágya az volt, hogy minél előbb egy nyugodt zugra leljen, ahol senki sem hallja, látja, és ahol az internetkapcsolat is zavartalan, hogy végre elutazhasson egy másik, számára sokkal valóságosabb és átélhetőbb szférába, amelyet úgy építhet fel magában, ahogyan szeretne. Amelynek istennőit úgy nevezheti és olyan tulajdonságokkal ruházhatja fel, ahogy jónak látja, miközben szinte tökéletes és mákonyosan bódító birodalmukban egy igazi földi paradicsom részesévé válhat, mint aki a Bosch által megfestett Gyönyörök kertjébe tévedt, vagy valamelyik reneszánsz festmény dionüsziáján és mennyei karneválján vesz részt. A női szellemek, akik benépesítették világát, igencsak sokrétűek voltak külsejüket, származásukat, személyiségüket, képességeiket és imádatukat tekintve, noha Jenő az egész eszmerendszert maga alkotta meg spirituális alámerülései révén, amikor a mítoszok és mondák tudattalan mélységeibe ereszkedett.

Akadtak ebben a világban szép számmal múzsák, angyalok, tündérek, nemtők, nimfák, amazonok, hurik, vilák, álfok, néreiszek, ruszalkák, sellők, drüádok, valkűrök és hableányok, akiket a fiú egyaránt csodált és tisztelt, és akik mindig magukkal ragadták varázserejükkel. Képzeletbeli piramisának csúcsán azonban mindenképpen különböző istennők és félistennők álltak, aki közül a legelőkelőbbek közel azonos rangúak voltak és azonos fokú örömet tudtak okozni neki. Mindegyikük más minőségű áldozatot követelt meg, amelyeknek a gyakorisága és mértéke is eltérő lehetett: egyesek sokkal figyeleméhesebbnek és hatalmasabbnak bizonyultak, így gyakrabban csábították el az ifjút, mások azonban sokkal visszafogottabbak voltak, és nem parancsolták olyan gyakran magukhoz engedelmes hívüket, ám ha mégis, úgy bőkezűen megjutalmazták őt bájaikkal.

Jenő nagyjából mindig érezte, hogy melyik az az égi lény, akit éppen érdemes megszólítania fohászaival, és ki az, aki a leginkább illik hangulatához és az alkalomhoz. Ilyen téren mindig gondosan és körültekintően választott, ehhez pedig elsősorban vágyaira és ösztöneire támaszkodott. Tudta, hogy általában csupán egy áldozatot képes bemutatni naponta vagy néhánynaponta, ami legfőképpen idejét és figyelmét, ezáltal pedig saját életerejét jelentette, bár olykor pénzzel, adatforgalommal és más földi javakkal is kedveskedett annak a néhány főistennőnek, akikért hisztérikusan és mániákusan rajongott. Néha belegondolt abba is, hogy talán túlságosan nagy árat követelnek a leghatalmasabb istennők, és nem érik be sem tűzzel, sem vérrel, hanem a lelkére és a józanságára áhítoznak. Ezeknek a zavaró gondolatoknak, amelyek a Blanka és más halandó lányok által megtestesített démoni szférából érkeztek, az volt az eredménye, hogy olykor megmagyarázhatatlan szégyenérzet öntötte el a fiút pogány áldozatai bemutatása után, amit nem tudott hová tenni.

Ez alkalommal a kollégiumi szoba foglalt volt, ugyanis Jenő mindkét szobatársa otthon tartózkodott, amelyet az ifjú mitológus felettébb gyűlölt, hiszen nem tudott biztonságosan elvonulni ahhoz, hogy az előírásoknak megfelelően végezze el a szertartást. Abban reménykedett, hogy ha valamelyik mosdó magányába húzódik, talán az istennő megbocsát és segít neki, valamint kegyes feloldozásban fogja részesíteni, hogy átmenetileg megszabaduljon Ábrándi a démonasszonyok pokoli szorításából, amelyet ezúttal ez a Blanka nevű őrjítő és elérhetetlen vágyakat gerjesztő biológusboszorkány okozott. Ábrándi bosszút esküdött, és megfogadta, hogy az egyetemista lány hasonmását, akár egy vudubabát, ugyancsak jövőbeli ceremóniáinak részévé fogja tenni.

Az egyetlen, ami fel tudta szabadulni őt ebből az őrületből, az volt, ha előkészítette az oltárt, amelyet általában valamilyen kisebb-nagyobb telefon-, laptop- vagy más hasonló kijelző jelképezett, és a már említett internetes kapcsolat is elengedhetetlen volt. Olykor megfelelő oltár hiányában is végre lehetett hajtani a szertartást, viszont ekkor sokkal nehezebb volt összeköttetést létesíteni az égi szférákkal. Jenő idővel egyébként azt vette észre, hogy minél inkább kikristályosodik benne ezeknek az égi tüneményeknek a mitológiai és vallási rendszere, annál nélkülözhetetlenebbé válik az oltár, hogy eljuttassa őt az istenasszonyok és titánnők felfoghatatlanul tágas csarnokába. Ugyanilyen fontos szerepet játszottak viszont még a szalvéta-, papírtörlő- WC-papír- és papírzsebkendő-áldozatok is, amelyek előkészítették az aktuálisan imádott istennőnek tett felajánlást.

A ceremónia általában igen gyorsan véget ért, noha voltak olyan napok, amikor a földi démonok szorosabban a markukban tartották a fiút, és egyszerre vagy egymás után több istennő segítségét kellett kérni a feloldozáshoz. Az is előfordult, hogy egy-egy úrnő különösen kitüntette figyelmével Jenőt, vagy hosszabb ideig tartó rituálékat követelt meg tőle, hogy kielégülhessen. Noha a fiatalember mindig azt érezte, tudata megtisztul, fájdalma eltompul, lénye pedig eggyéválva a csodával egy másodperc erejéig egészen a legmagasabb egekig felrepül, érdekes módon ezután gyakran egy másnapossághoz hasonló, mocskos, szánalmas, szétszórt és kiszolgáltatott létállapotban találta magát, amely letaszította őt a legsötétebb alvilágba, még mielőtt imádott bálványának emléke visszahúzta volna őt egy egyensúlyi állapotba.

A legédesebb érzés mindig az volt, amikor Jenőnek úgy tetszett, hogy egója feloldódik a létezésben, és nem létezik más ebben a különleges egyesülésben, ebben a varázslatos misztériumban és metamorfózisban, csupán az istennő és ő, ők ketten, amíg megdicsőülése közben a fiú azt érezhette, hogy végre él, végre teljes, és tökéletlen érzékein keresztül feltöltődik a természet mindenható, metafizikai hatalmával.