2024.06.25.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » A. Gergely András: Átlátható (b)irodalom /fordítás – kritika – befogadás/

A. Gergely András: Átlátható (b)irodalom /fordítás – kritika – befogadás/

18 min read
Köznapi viselkedési kérdésnek sem válik be, és szinte azonnali válaszunk kéznél is van: „illik-e átlesni a szomszédokhoz?”…

Köznapi viselkedési kérdésnek sem válik be, és szinte azonnali válaszunk kéznél is van: „illik-e átlesni a szomszédokhoz?”… De vajon marad-e kész feleletünk, ha a szomszédság az irodalomé, az átnézés már kevesebb átlátást tesz lehetővé, s ha az analógiás gondolkodás hirtelenjében elbukik azon: ismerjük-e egyáltalán a társadalmi, etnikai, rokonsági, szomszédsági és kortársi irodalmat, ha éppen nem eredeti nyelvéről van szó, hanem a fordítások művészetéről?

Pedig valamiképpen mégis kevéssé szoktuk magunkat elszégyellni olyankor, ha kiderül, hogy még a „hazai” szépirodalmat így-úgy-valamennyire szem előtt tartjuk, (nyelve és közössége válogatja, éppen melyiket…), vagy kínálatát legalább felszínes hallomásokból regisztráljuk valahol a szemhatárunk távoli sarkában, ám a legkisebb szégyenérzet sem szokott talán elfogni, amikor a közeli láthatáron túl (itt nyelvi és ország-, nemzeti és kulturális határokat egyaránt értek) valami jócskán ismeretlen keletkezik és él meg a tudás vagy a szó piacán. Holott talán életképes lehetne, amit tudnánk akár olvasni, érteni, kedvelni, polcon tartani, megbecsülni is…, már ha irodalmi mivoltában is értenénk magát a nyelvet. De alábbi példatáram ennél is kínosabb, sőt a nyelvismeret sem akadály benne, hisz például a magyar könyvpiacon a rendszerváltási évek alatt harminchárom irodalmi olyan irodalmi mű jelent meg, melyeknek szerzője cseh/szlovák, miközben éppen rájuk senki sem figyel érdemben, tán a legkevésbé sem. S mindezt nem azért és úgy kérdezem, mert magam nagykanállal enném a szlovák-cseh kortárs irodalmat, hanem mert bámulatra méltó, mennyi történelmi „közösség”, sorsforduló, emlékezeti pillanat, rokonsági kapocs, térségi identitás és egyéb köt össze Velük, miközben irodalmukra rálátni még azok is csak ritkán képesek, akik szlavisták, irodalmárok, írótársak, folyóiratszerkesztők, könyvkiadók, történészek, tanárok vagy kritikusok akár.

Ám ha a közöny széles pástja adott, az érdektelenségé még parttalanabb maradhat. De a kérdés is kitartó: érdemes megnézni egy korunkbeli iskolai irodalomkönyvet, vajon hány szlovén, szlovák, ukrán, cseh, szilágysági, temesi, bánsági vagy vajdasági írót ismertet meg a felnövekvő generációkkal…?! Pedig látható világok ezek, nem a tengerentúli vagy óceániai, kelet-afrikai vagy koreai irodalommal kéne összehasonlítanunk! De valamiért, valamiképpen ez nem a láthatóságon múlik, sőt nem is az átlátás szándékán vagy megértési esélyein.

A látható világok láthatatlansága talán nem véletlenül sosem a mindennapi történésekben, jobbadán inkább a krízishelyzetekben jön elő. Talán a hetvenes években még magyarul is kiadtak cseh és szlovák drámakötetet magyar kiadók, később néhány népszerű sikerszerző (Hasek, Čapek, Hrabal például biztosan ilyen volt, nem is beszélve Kafkáról), vagy később politikai színtéren hangot kapott szerző is több akadt (Kundera, Milosz, Danilo Kiš, Ladislav Fuks, Havel, Páral, Ivan Klíma, Ivan Cankar, Ján Smrek), de míves literatúrát oly keveset láttunk tőlük, hogy arra csak a kellő számvetés, vagy legalább a „wikipédiás” lajstromok tanulmányozása során ébredünk rá. S bár nem állítható, hogy az „iskolás” hiánypótlás szándéka, de bizonnyal a kevésbé rejtett ellenpontozó számvetés vágyképe vezette azokat, akik a magyar könyvpiacon olykor valamely ünnepélyes alkalomra hívták meg a szlovák irodalmat egynémely képviselője révén, majd ez együttműködésben színre került művek kiadóit, fordítóit, irodalmi kritikusait, népszerűsítőit is megszólította. Erre rímel már a kötetbe foglalt irodalmi körkép címválasztása is: Szomszédok a kirakatban. A szlovák irodalom recepciója Magyarországon 1991 után.[1] Sőt, a bu­da­pes­ti Szlo­vák In­té­zet tá­mo­ga­tá­sá­val ren­dez­tek 2017-ben egy rend­szer­vál­tás utá­ni idő­szakra kíváncsi, a szlo­vák iro­dal­om be­fo­ga­dá­sának kérdéseit taglaló konferenciát is, ahol elsősorban a 2016-os év ter­mé­sére fókuszálva tekintették át a kínálatot, és a másik oldalon az igények körét. Mégpedig úgy, hogy az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­ze­te és a Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Vi­lág­iro­dal­mi In­té­ze­te kialakította két­ol­da­lú együtt­mű­kö­dés projektjeit tekintették időhatárok közötti szűrőnek, s itt lett láthatóvá az is: az irodalmárok és a fordítók több cik­lus óta ku­tat­ják „a ma­gyar és a szlo­vák iro­da­lom­ban zaj­ló fo­lya­ma­to­kat, mű­fa­ji és nar­ra­tív jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket, meg­ha­tá­ro­zó mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti tren­de­ket, a két iro­da­lom kap­cso­la­ta­it, kul­tu­rá­lis cse­re­fo­lya­ma­ta­it, el­he­lyez­ke­dé­sét a közép-európai kul­tu­rá­lis tér­ben”. Sőt, magát a látványos változást is megállapíthatták, ugyanis a korábbi évek át­la­gában kettő-négy könyv­höz ké­pest 2016-ban „ma­gya­rul 33 kö­tet­nyi for­dí­tás és 7 szlo­vák iro­dal­mi te­ma­ti­kus fo­lyó­irat­szám je­lent meg”. Ez a fellobbanás mint jelenség is figyelemre érdemes volt, de a tematikus konferencia résztvevői kifejezetten elemezték, keresték, megnevezték „a ma­gyar kul­tú­rá­ban ész­lel­he­tő nyo­ma­it, a ma­gyar iro­da­lom fo­lya­ma­ta­i­val való össze­füg­gé­se­it” mindannak, amit a két in­téz­mény „a 2016-os Bu­da­pes­ti Nem­zet­közi Könyv­fesz­ti­vál­ra meg­je­lent szlo­vák mű­vek be­fo­ga­dá­sá­nak fel­tér­ké­pe­zé­se” céljával át tudott tekinteni.

Talán elfuthatnánk a könyvfesztiváli események múltával magától a kérdéskörtől is, de az erről kiadott kötet minden alaposabb írásáról (márpedig java többségük éppen ilyen!) nemigen fogunk tudni könnyed képed nyerni és sem ilyesmit adni… De talán mindenkinek fontosabb ennél a számolásos verziónál, hogy e könyv elektronikus változata bárki számára elérhető, olvasni és terjeszteni is úgy adják, hogy abból szinte máris a nyitottabb, képlékenyebb és fogékonyabb recepció sejlik föl a háttérben.[2] A hangsúly tehát a befogadáson, az elterjedésen, a beszívódás és megismerés lehetőségén van, ami nélkül az irodalom csak a klasszikus-romantikus „országok rongya” marad – ám ebben a kötetben mégis másról van szó, s ha lehet éppen ellenkezőjéről: ablakba, „kirakatba” állított művekről, melyek ha látványossággá nem is, de szemrevalóvá mindenképpen lett tehetségekről, alkotói pályákról, irodalmi hatásokról, nyelvi köztességről, megértésről és megbecsülésről okvetlen szólnak. A „szomszédok” kirakata ugyan, de ettől még nem ellenérdekeltség, hanem testvériség a kölcsönös atmoszféra-meghatározó az, ami a belátás feltételeit kínálja.

Lapozgatva a kötetet, feltűnik két egységre tagolt szerkezet: a tanulmányok köre mindkettőre kiterjed, (ebből hat esik az első fejezetbe, öt a másodikba), melyek külön is, együttesen még annyira az interkulturális kölcsönösséget a kiadványokon túl a szavakban és értelmezésben keresik. Az első fejezet jobbára a könyvfesztivál, kiadás- és kultúrpolitika fókuszába kerül, ez A recepció kulturális kontextusa és intézményi háttere címen fogalmazza meg az „adó” és átvevő országok, a kultúrdiplomácia szerepét, meg a kulturális közvetítés vállalásának fontosságán túli tágabb, kultúrtörténeti, irodalom- és eszmetörténeti kontextusait is mindazok számára, akik a kortárs szlovák irodalmat figyelemmel kísérik, avagy a kortárs szlovák szépirodalmi és publicisztikai szövegekben a közös múlt hagyományára épülő kulturális identitást érzékelik. Mégpedig túl az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés megítélésén, „a 1968-as prágai tavaszt követő ’normalizáción’, a mindenkori provincionalizmussal kapcsolatos emléknyomokon, vagy a vallási és felekezeti kérdéseknek a kollektív emlékezetben rögzült lenyomatain” (7-8.) – kiemelten a nyelv és kultúra, identitás és nyitottság, a kiadói szerepek és olvasótáborok, a közös fogalmak („expat”, „migráns”, „disszidens”) a hangsúlyosak, valamint mindezekben a fordítások által vállalt szerepek kiterjedését, mélységeit, sőt fontosságát tárgyaló teljesebb összképek megnevezése is. A második fejezet már intimebb szférákba kalauzol, itt Esettanulmányok: fordítás és kritikai befogadás cím mögötti recepció, írásművészeti és alkotásmetodikai, valamint fordításelméleti kérdések kerülnek a konkrét irodalmi művek és alkotók (Pavel Vilikovský, Vladimír Balla, Franz Kafka, Daniela Kapitáňová, Veronika Šikulova, Monika Kompaníková) értelmező elemzése és a fordítási rejtelmei közé. Valószerű, hogy kevéssé igazán ismerjük őket, ez a feltételezésem – de csak boldogítana, ha rám cáfolna valaki, hogy hát ez messze nem igaz, csak talán én nem ismerem, de illik tudni amúgy, kik is ők…!

Ugyanakkor mint olvasónak (és írkásznak is) legtöbbször az a meggyőződésem, hogy tudományos művekből kiragadott (jól csengő vagy címnek is formás) mondatokat, csábos félsorokat citálni kellőképpen méltatlan vállalás, és még méltatlanabb, ha ez irodalmi művekkel esik meg, ahol talán a befogadás elemi egysége lenne az olvasói érzékenység, a reflektálás képessége, a tónusok, stílusrétegek értése és izgalma! Hát még, ha fordítási műhelytitkok fedik még mindezek előterét is. De a sokat markolás recenziós szüksége rávisz, hogy néhány kiemelt gondolatot megidézzek, ha nem is többért, a lehetséges olvasó megnyerése kedvéért… Mentségemül szolgál, hogy a kiadvány Előszavának tónusát a fesztiválszervező menedzser-szerepet vállaláson túl Deák Renáta megadta már, amikor bemutatva a két (valójában több) intézmény közös projektjének célját, módszereit, eszközeit és históriáját is, maga ugyancsak felmutat ily összegző, kivonatos áttekintést. Kiemeli ebben a budapesti Szlovák Intézet szerepét, amely a kulturális közvetítés „befogadó ország (elsősorban humán) értelmiségével, író- és művészköreivel kialakított kapcsolatrendszerre épített” stratégiáját képviselte, de ugyanitt jelzi viszont, „hogy miben maradt le Szlovákia a többi visegrádi országhoz képest”, miként kellett közvetítő-intézményi stratégiát is váltani az elmúlt negyedszázadban, hálózatot építeni, szakmai presztízst kiérdemelni, s mindezt a kultúrdiplomácia költségtámogatások nélküli „csakazértis sikeressége” értelmében továbbfejleszteni.

Deák Renáta a Jó könyv, jó szomszédság fesztiválbevezető (másik) írásában felvonultatja a 33 könyv és 7 folyóirat formálódásának körvonalait, miközben a kötet-bevezetőben is jelezte már, hogy „Dusík Anikó érdekes kísérletben, Pascale Casanova, George Steiner és Jan Assman elméleti megközelítéseit segítségül hívva arra a kérdésre keres választ, miként jelennek meg a kortárs szlovák szépirodalmi és publicisztikai szövegekben a közös múlt hagyományára épülő kulturális identitás elemei” (7-8.). Dusík írása Nyelv és kultúra, identitás és nyitottság – és a kortárs szlovák irodalom címmel a „saját nyelv”, a nyelv-nemzet-irodalom herderi örökségét nevezi meg mint a nemzetkoncepciók egyik 19. századi forrását, de sort kerít George Steiner, a hermeneutika, a „dekonstrukciós kritikai iskola” kollektív identitás-fenntartás felé vezető útvonalterveire, ezen belül a „szlovák közös múlt” kérdésének a Kalligramnál, Rudolf Chmel elméletében, vagy Bernolák és Štúr hagyatékában, valamint nem utolsósorban az olvasói személyes preferenciákban, az „átjövő” reprezentativitásban is mutatkozó nyitottságára is. Teljes listát ad (tizenhárom kötetnyit sorol föl) a könyvfesztiválon legott láthatók köréből, de szövegének egészében valahol a szlovák értelmiségi szerepvállalás, a folklór és politika, a történeti és „reálszocialista” örökségbe merült olvasatok, vagyis a különbségekben is hasonlóságokat észrevevő érdeklődés válik meghatározóvá.

Erre következően Balogh Magdolna saját tanulmányában Szigeti László és a Kalligram kiadó (meg folyóirat) egyedülálló kulturális közvetítő szerepét emeli ki mint valaminő regionalitás tudatának felmutatási szándékával, melyet „a nacionalizmus ellenszereként” próbált meggyökereztetni, rendszerint a „provincializmussal” szemben is. Sőt: a „Kalligram kiadványaiból egy értékként tételezett, európai mintákat preferáló Közép-Európa ideális konstrukciója vázolható fel. Ebbe a konstrukcióba illeszthetők a Kalligram magyarra fordított szlovák publicisztikai kiadványai is, amelyek kapcsán a tanulmány a mai Magyarország és Szlovákia helyzetének szignifikáns különbségét emeli ki (az utóbbi javára)” (8.), amelyet valamiféle hálózatépítés és brand-kialakítás révén a könyv, vagyis a szó médiumán át kíván megvalósítani. Ez a „kalligramos” kisebbségi értelmiségi értékrend egyben nemcsak liberális, de konvencionális értékeket (Krúdy, Kosztolányi, Mészöly életművét, Komoróczy zsidóságtörténeti kötetét, csallóközi történeti témaköröket) is készséggel forgalmaz mint egyfajta „Közép-Európa kulturális entitását megalapozó” mintát. Ezért is segíti a két világ egymás felé nyitottságának eddig nem eléggé attraktív mivoltát (pl. a Visegrád Könyvek vagy a Dominó Könyvek sorozataival) megváltoztatni, de olyan témakörök közrebocsátásával is, mint Rudolf Chmel, Miroslav Kusý, Juraj Špitzer vagy Peter Zajac írásainak kötetekbe gyűjtése, Bibó István szellemiségének és a rendszerváltás éveinek regionális tanulságait a kisebbségi kultúrákra érvényesítő esszéirodalom forgalmazása.

Németh Zoltán már a kötetben érzékelhetően kibontakozó politikai represszió, a történelmi események révén közös ügyekké vált impulzusok, s különösen a rendszerváltások 1989 utáni kelet-európai negatív jelenségeire adott válaszaként értelmezhető jelenséget fogalmazza meg, a „transzkulturalitást” vizsgálja a kortárs szlovák és magyar irodalomban. Ezekben rendre megjelenik a hősök mint otthonukat elhagyó „expatok”, „migránsok” és „disszidensek” kétséges alakváltozása, akiknek sorsa is „a kultúrák közötti mozgások, határátlépések számos húsbavágó kérdését veti fel. E jelenségek a transzkulturális irodalomban bonyolult összefüggésrendszereket felfedő mintázatokat rajzolnak ki az identitás/ok/, a nyelv/ek/, az otthon és a haza, valamint a kulturális keveredés kérdései körül” – fogalmaz Deák Renáta (8.). Németh Zoltána Varsói Tudományegyetem Bölcsészkarán professzor, így A transzkulturalizmus és a kortárs szlovák irodalom. Az expat, a migráns és a disszidens című tanulmánya egyenesen egy harmadik dimenzióból is látja az „expatovská próza” jelenségét, a „globetrotter” identitást, a „Husák gyermekei” generációjának prózájában is már jelen lévő irodalomtörténeti tüneményt. Írása a határ (az idegenség és az otthon határainak) fellazulásával együtt járó értelmezési mezőt (mintegy nyelvi határt) hozza közelebb a szlovák és magyar olvasók, a jelen társadalmainak „migráns irodalom és kulturális dialógus” nagy kérdéseire érzékenyebbek fogékonyságához (70.). A hazavesztés, a nyelvcsere, a kisebbségi lét, a nomadizmus, a globalizáció iránti fogékonyság, az új médiák iránti nyitottság, a bilingvizmus, a diszpóra, a fordítások iránti igény szinte korszakosan jelen van immár, de ezt nemcsak a vágyképek táplálják, hanem az irodalmi művek is „kiszolgálják”. Kilenc irodalmi példa alapján (Jaroslava Blažková, Ivana Dobrakovová, Svetlana Žuchová, Zuska Kepplová, Mária Modrovich, Irena Brežná, Svetlana Žuchová, Daniela Kapitáňová, Maros Krajňak, Alexandra Salmela) még az artikuláció szintjére „leásó” próza és az elemi erejű idegenség-imázsok körébe is elkalauzol, valamint kifejti „a transzkulturalizmus mint összekötő kapocs” e könyvfesztiválon is hangsúlyos, Deczki Sarolta által megfogalmazott jelenségét, melynek irodalomelméleti és közléselméleti mögötteseiről is szól. A nemi és nemzeti identitásokat nemegyszer veszélyeztető globális hatások, a szüntelen határátlépések megjelenései a legkülönfélébb regényszíntereken arra is utalnak, hogy „ha a transzkulturalizmus fogalmát érvényesítjük az értelmezés során, akkor figyelnünk kell e fogalom belső differenciáltságára is. Más jelentése van a politikai emigránsnak, más a gazdasági migránsnak és megint más az expatnak – továbbá más identitáslehetőségek, más kulturális dialógusok jelennek meg általuk. A szlovák transzkulturális regények bonyolult összefüggései arra utalnak, hogy ezek a mintázatok tovább rétegezhetők és értelmezhetők” (78.).

Paszmár Lívia forrásértékű és forráskritikai elemzése itt mintegy előlegezi a következő részt, a fordításelméleti és irodalom-interpretációs blokkot, mikor tanulmányában a szlovák irodalomból született magyar fordításokat vizsgálja meg, mindenekelőtt történeti metszetben. Úgy írja: e vizsgálat „célja a jelzett időszakban (1990–2015) megjelent, szlovák nyelvről magyarra fordított kötetek felkutatása és rendszerezése volt, amely a befogadás első lépcsőfokának teljesítését, a fordítások létrejöttét követő lépésben alapvető segítséget nyújthat elemző munkák készítéséhez, de akár recenziók, kritikák írását is előmozdíthatja” (79.). Áttekintése szerint e negyedszázados időszakban több mint ötven szlovák szerző közel nyolcvan műve jelent meg magyar nyelven, aminek körülményei között a könyvkiadás rendszerváltás utáni átalakulásának szlovákiai jegyei, a két irodalom között működő közvetítés problémáinak bensőségesen irodalmi vagy intézményes, külső, szervezeti okai is megnevezhetők. Írása végén egy 77 tételből, konkrét szlovák műből álló listát ad, ami nem csekély ahhoz képest, amennyit az „átlag olvasó” e két eszmei és irodalmi világból egyáltalán megismerhet a fordítások révén. Összegzését azzal zárja: „A 2016-os év (és valamelyest a 2017-es is) példátlanul nagy ünnep volt a szlovák irodalom számára, amely tényszámokkal és számokkal nem kifejezhető érvekkel is alátámasztható. A 2018 utáni időszak pedig éppen azért lesz érdekes, mert mindig másokra összpontosul majd a külföldi irodalmat magyarul olvasók figyelme. Mindez további kérdéseket vet fel. Meg tud-e kapaszkodni legalább néhány szlovák szerző a magyar befogadói közeg érdeklődésének látóterében, vagy folytatódik a korábbiakat jellemző egy-két könyves, szinte láthatatlansággal járó tendencia? Mi mindent von magával a Kalligram hiánya? Remélhetőleg hamarosan meg tudjuk válaszolni ezeket a kérdéseket, levonjuk a következtetéseket, és meg is vitatjuk majd ebben vagy hasonló közegben a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok aktuális helyzetét” (86.).

A kötet második felében publikált további írások is mintegy kapcsolódnak ehhez a „szondázáshoz”, a sikeresek bekopogtatását, esetleg befogadását, meg a pályakezdők új törekvéseinek tudomásulvételét tekintve is kreatívan. Görözdi Judit, aki a pozsonyi SZTA Világirodalmi Intézet igazgatóhelyettese és tudományos főmunkatársa, ekként egyike a legismertebb és a magyarhoni könyvtárakban is jelenlévő kortárs szlovák szerzők írásművészetét közvetlen közelből tanulmányozóknak, itt közölt tanulmányában Pavel Vilikovský írásművészetének magyar kapcsolódási köreit vizsgálja, s nem a „szlovák Esterházy” fogalomból indul ki, amikor szövegszerű párhuzamok révén Nádas Péter és Závada Pál egynémely szövegeljárásainak Vilikovský prózájával egybehangzó tartalmakat nevez meg, de a recepció szlovák-magyar elemző sajtóanyagát meghaladva írása második felében Vilikovský műveinek különböző fordítók által készített magyar változatait elemzi a szerzői poétika, a nyelvi újjáteremtés és a tényleges irodalmi életben való részvétel szempontjából – záróhangként mégiscsak Esterházyval kerekítve a megjelenítést.

Gintli Tibor ugyanitt Balla magyarországi recepciójáról és a kafkai hagyományról címen a rokoníthatóság tárgykörét folytatja, de egyúttal kritikai befogadásra is vállalkozik. Beható és eligazító párhuzamkeresésének egyik lehetséges kihangzása, hogy az emberi lét abszurditásba hajló és megnevezhető értelmetlenségeinek (mint afféle egyszerű tény-tény-tényeknek) hétköznapisága felől a még sajátosabb lehetőséget, a további párhuzamokat nevezi meg: „Ha Balla narratív eljárásait összevetjük a kortárs magyar irodalom jellegzetes tendenciáival, több rokon vonásra találhatunk. Ezek között említhetjük az olyan a kortárs irodalomban immár közkeletű eljárásokat, mint a lineáris időrend felbontása, a nyelvi alulstilizálás, az alsóbb nyelvi regiszterek szövegbe emelése, egészen a trágárságig menően. Ugyancsak itt említhető a valószerű és az irreális szférái közötti átjárás” (106.). Analógiáit így Esterházytól Bodor Ádámon át az abszurd fekete humor más képviselőiig, és egészen Thomas Mann, vagy Thomas Bernhard felé elkanyarodó tónusos mélységekig körvonalazza, a hanyatlás rezignált tudomásulvételéig is elrajzolja szituációi és alakjai élethelyzetét. De végkövetkeztetése sem elvetendő: „sehová se tart, mert neki nincs szüksége arra, hogy a dolgok alakuljanak, mindig az adott, mozdulatlan pillanatnak él…” /…/ „Balla szövegei a reflektált passzivitást, a kibúvókat elutasító, érzelgősségtől mentes rezignációt mutatják fel a lét értelmetlenségére adható egyedüli válaszként: a ’melankolikus múlásban, semmire sem töreked[ni]’, ez a cél” (112.).

E melankolikus létminőség olykor magára az írói, máskor inkább a befogadói világra jellemző, de mindig jelen van a közvetítő szereplő, a fordító is. »Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című könyve kirobbanó siker lett, amikor 2000-ben Szlovákiában megjelent. Az első kiadáson nem szerepelt az írónő neve, így mindenki azt hitte, hogy a szerző valóban a Samko Tálének nevezett, félkegyelmű főszereplő. Ez kisebb indulatokat is kavart a recepcióban, hiszen voltak, akik egy fogyatékos ember kifigurázásaként értelmezték a helyzetet. Mások – sokan – azonban egyszerűen mulatságosnak, viccesen bizarrnak találták a komárnói tolikocsis hős történetét, és egyszerűen nem vették észre, hogy jóval többről van szó; Samko Tále figurája túlmutat saját magán, és egy általános emberi, sőt, középeurópai létszituációt jelenít meg. A regényt hamar sok nyelvre lefordították, köztük angolra, németre, svédre, franciára, arabra és japánra. A magyar kiadás azonban egészen 2016-ig váratott magára1 holott Kapitáňová számára ez lett volna a legfontosabb. „Azt hittem, a magyarokat érdekli majd leginkább. Mert hiszen Komáromban játszódik, sok szó esik benne a magyarokról, illetve a szlovák-magyar ellentétről. Ez 2000-ben olyan égető probléma volt, hogy komolyan attól féltem, fegyveres konfliktusba torkollnak az indulatok. Azóta szerencsére javult a helyzet, de szerintem a könyv tükrözi az akkori közhangulatot. Aggasztóan sok, magát normálisnak tartó szlovák vélekedett úgy a magyarokról, mint az én főhősöm, aki mindenfajta másságot elutasít, és egyértelműen negatív figura, még akkor is, ha részben a körülmények áldozata. Szóval vártam, hogy majd csak lefordítja valaki magyarra, de tizenhat évet kellett várnom. És halálosan komolyan gondolom, hogy most szabadultam meg tőle végleg…”«. Így indítja tanulmányát Deczki Sarolta, aki az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb szlovák könyvsikerének bemutatását vállalta. „Vicces könyv”, „szatíra”, „elfogult kritika”, értetlenség, közhelyesen a mindig is áldozat fogyatékos, a „mindenkori kispolgár szatirikus-groteszk karikatúráját” körülvevő hangulat reagált rá ilyképpen. S mert a besúgóvá váló főhős a titkos jól „ismert”, mindenesetre kellőképpen elképzelt mindenkori ügynök egy változata, a sikertelenség természetrajzához tartozónak vett tipologizálás is bénulttá tette a recepciót. A könyv alaposabb áttekintése itt nem lehet itt vállalásom, de a felelősség, a moralitás közösségi dilemmáinak egyik lehetséges válaszaként a kvázirealitás kérdése mégis adekvát marad. Deczki összegzésében: „Ám nem csak a moralitásról van itt szó, hanem a szembenézésről is: a múlttal és a jelennel egyaránt. Ennek az ideje pedig mintha mostanában érkezett volna el a magyar irodalomban. Hiszen úgy tűnik, egész Közép-Európában ugyanazt a rozzant tolikocsit tologatjuk, melyről letörött a visszapillantó tükör. S talán a temető metaforája is extrapolálható az egész térségre, mely évszázadok óta kényszeresen, újra meg újra megismétli régi hibáit” (120.).

Dobry Judit Szilánkos világok címen a kortárs szlovák prózairodalom egyik jelentős képviselője, Veronika Šikulova írásművészetét, valamint magyarországi befogadását mutatja be a szerző három műve, a Menettérti (Miesta v sieti, 2011), a Hiányos fiasítás (Medzerový plod, 2014) és a Tulipánból paprika (Domček jedným ťahom, 2009) egyedi tónusú rétegzett szövegvilág magyarra fordítása közben akuttá váló műhelyproblémákat véve írása tárgyává. Kiemelni szándékozza a többnyelvű kulturális közeg különféle nyelvi regisztereket ötvöző írói eszköztárát és megjelenítési módjait. Eközben arra a kérdésre talál választ, vajon „megkonstruálható és elmesélhető-e egy többgenerációs családtörténet hosszabb-rövidebb emlék- és történetfoszlányokból, s amennyiben igen, milyen olvasati lehetőségeket kínál az ilyen módon szerveződő történet az olvasónak és a fordítónak” (121.). Šikulova „kritikai fogadtatása Szlovákiában nagyon gazdag, az Irodalmi Információs Központ (Literárne informačné centrum – LIC) nyilvántartása 78 recenziót, újságcikket és tanulmányt sorol fel, melyek Šikulová köteteivel foglalkoznak” – de a magyar recepció sem idegenkedik tőle: a Menettérti magyar kiadásban Závada Pál utószavával jelent meg, a magyar kritikai irodalom is elismerte, némelyek a szövegek sokrétűsége, sokféle forrásból táplálkozó motívumai kapcsán dicsérték, ám ez „a kettős kultúrájú szövegvilágának kevert, a szlovákba magyar szavakat, mondatokat applikáló nyelve kihívás elé állítják a fordítót” (125.). A nyelvi és még közelebbről dél-szlovákiai tájnyelvi fragmentumokból („szilánkos”) építkezés a szövegekben eltérő nyelvi regiszterek szintjén mutatkozik, Šikulova „többféle megszólalásmódból szövi a történetet. A legapróbb részleteket, minden egyes rezdülést, illatot és hangot érzékletes metaforákkal szemléltető, az olvasó több érzékszervét ’megmozgató’ lírai passzusok váltakoznak a hétköznapi beszélt nyelvi, tájnyelvi megszólalásokkal, szándékosan rontott nyelvvel írt kifejezésekkel”… – s mindez a fordítás közbeni eljárások, választások, döntések, megoldások felé, ezek problematikáihoz vezet tovább… (127).

A kötet angol nyelvű összefoglalóit és a szerzők-előadók egysoros bemutatását megelőzően Monika Kompaníková Az ötödik hajó (Piata loď) című sikeres regényét elemzi Pénzes Timea, aki a magyar fordítás közben felmerült „értelmezési és fordítási kérdéseket tárgyalja konkrét példák alapján, főként a metaforikus kifejezések tükrében”, de emellett „a reáliák, a passzív szószerkezetek és a gyakran előforduló kifejezések fordítási lehetőségeit” is problematizálva. Talán érthető, ha itt bővebben nem taglalom a véletlen családokban felnövő gyerekek és szüleik kapcsolatának bonyodalmait, vagy a felnőtté válás konfliktusainak a műfordítás műhelymunkájába bevonó részkérdéseit, ezeknek fordítási kérdéseivel összefüggő teoretikus munkák sorát vagy a mű szövegéből vett példák reflexiót, a kötet elő- és utóéletére jellemző ügymenetet, mellesleg a szintén érintett, a Könyvfesztivált megelőző Szlovák Irodalmi Börzét és a Fordítói Szalonban zajló munkára kitérő bekezdéseket. Ezeket Pénzes Timea takarosan megteszi.

Bizonnyal nem összefoglalóan, de egyértelműen látványosan kihangzó formában jellemi ez a kötet az SZTA Világirodalmi Intézete meg a budapesti Szlovák Intézet partnerségi viszonyán és sikerén túli irodalmi kultúrát, a szlovák irodalom magyar hangjának tónusát és az alkotók szándékait, vagy azt, ami ezekből még a szomszédságban is láthatóvá válik.[3] A recepció persze mindig hosszabb távon érvényesülő jelenség. De ami mindebből fontos, azt talán a kötet címlapja is érzékletesen tükrözi: a borítón látható intézményi portál tükrözött felülete, a világosság és a tónusok „fordítva” is hasonló jelentéstartalma látványosan fejezi ki a fordítás mint eljárás, a megértés mint lehetőség, s a „kirakat” szomszédban létének árnyalataiban rejtekező kettős értelemkeresést. A kirakat mintegy tükre is a kultúra és a társadalom világának, ahogyan ezek is fenntartják, megépítik, tükrözhetővé teszik a kultúrákat. A nyelv sem különb tükör, s a fordítás még ennek is javarészt inkább visszfénye… Így hát az ismeretlen irodalom adja a lehetőséget, hogy a múlté legyen, s helyébe az ismerhető vagy az ismert léphessen. Addig azonban talán elsősorban csak a kirakati tükröket tudjuk szemügyre venni. Ez sem kevés, főképp ha a fordítás, a „letükrözés” vagy visszfény nem csak az árnyékos terekre hull, hanem a megértés és megismerés világosságát is növelni lesz képes. Ezáltal (vagy így is) az átlátható birodalom nem csupán az irodalom tere, hanem az irodalomértés, az irodalmi ismeret, a könyvműveltség részévé is válhat. Már ha le nem tiltja valami „átlátni tilos” szándék a megértés szükségességének érthetőségét…


[1] Szerkesztette Balogh Magdolna. MTA BTK Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, Bu­da­pest – Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Vi­lág­iro­dal­mi In­té­ze­te, Pozsony. re­ci­ti, 2018, 151 oldal.

[2] https://www.reciti.hu/2018/4962

[3] A kötet teljes egészében letölthető a Reciti gyűjtemény jóvoltából a Magyar Elektronikus Könyvtárból is: https://mek.oszk.hu/19600/19633/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.