PRÓZAIRODALOM,  VERS

Kiss Tamás: Mi lehet a szemföldél alatt?

Kiss Tamás alkotása (Részlet)

Az apokaliptikus szürrealizmus korszaka után, sajnos már csak a szemfödél alatt kotorászhatunk. Így akarta a megzakkant faj, ez is lett a vége… De sebaj, uccu neki!

Az első ütős meglepi az, hogy Dante Pokla egy emelettel följebb van…

Az már nem, hogy laptop-, okostelefon,- tablet,- és tévé-hegyek között gázolunk…
Minden zizeg, zörög, törik, durran – sehol egy jajszó…Na persze az nem is lenne logikus.
Tán csak a maradék chipek szórakoznak, összecsivitelik magukat utoljára…Elfeledhették saját jelszavaikat. Nem tudnak már önmagukba se belépni…
Néha szívroham-szerűen felcsöng egy telefon, vagy géphang szól valahol valamit…
Üzenetet rögzített a létezésből…”Főzz egy kávét mire hazaérek, Joe!” Lehet…
Aztán megint a zizegő csend…Mintha különös, barnásan meleg lehelet szálldogálna.
Dallam-foszlányok. Olyasmik, hogy: „Menekülj, amíg nem késő!” – Már késő…
Égett szag. Kisült, felrobbant, mintha gőzölgések is lennének, homályos ködök…
Opel, Merci, Citroen, meg egyéb roncs-darabok, gumik, tárcsák – autótemető…
Fémemberek egymás hegyén hátán. Nem, ők nem lovagok a középkorból, ők az örök életre szánt transzhumán-lények maradványai. „Rozsdatemető” egyfajta módon…
Belőlük is kiesett, oszló akkumulátorok. Aztán újabb durranások, sercegések, villanások…
Amúgy tök sötét lenne, de mégsincs az egészen.
Thriller világ: pontosan olyan, amilyent csinált magának a poszt-lény, midőn életében elbánt magával…Ez sohasem lesz nyugodt pokol, mint a többi.
Néha szokatlan bűzös csurgások, átszűrődések. Lehet, hogy a maradék állatfajok éppen ide kakálnak, pisálnak, meg egyebek. Mert ők túlélték ezeket a barmokat…Szörnyű bűz terjeng.
Vagy más poklokból is ide csurog minden….Többféle pokol lehet. Ez tán a végső?
Don Matteo a Styx vizén menekül, de a túlpart már régen leszakadt…Se körök, se partok, mint egy „normális” pokolban…Egyfajta pocsolya az van…Olajos lötty, tele mindenféle művi darabokkal, szennyel, lebomlott szerves testekkel. Nem fogja az evezőlapát. Fölötte a végleg letűnt Nap utolsó vörös jajszava remeg…
Lábujj-, szem-, álarc-, homloklebeny-, nyakcsigolya-, sípcsont-, törmelékhalmok, mintha kukákból borították volna ki az anyaföld alá…Meg még mindenféle testrész.
Eltemetődött matériális álvalóság-halmok. Semmire se valók már.
Lehet, hogy még „élnek”, bizonyos leselkedő „terminátorok”…Vagy már leégtek?
Gyógyszerhalmok máglya-szerű foltokban parázslanak, mint ellobbant vígaszok…
A bizonytalanul remegő éterben Simon Templár mosolya ragyog…
Mivel leginkább szélcsend van, így a szépirodalom legjava szennyiromány-tengerekbe ragadt.
Velük elegyedve süllyednek halhatatlan szépségű sorok, melyeket az irigység sodor…
Szétmálló aranytallérokat okádott milliárdosok cincogó patkányok közt oszlanak…
Fémbordák zörögnek, mintha rozsdás síneken ős-vonatok zakatolnának…
Itt-ott Kalasnyikov-maradványok, töltényhüvelyek, mindenféle gyilok-szerszám-összletek
Kivégzés-álmok, halál-mosolyok, táborok rozsdás rács-csökevény-hulladékai
Lánctalpak alá szorult lábnyom-emlék-sorok visszhangos menetelései pontosan ide…
Ahol az egyetlen diktátor neve már csak a Feledés…

Másik  meglepi, hogy itt nincsenek körök, holmi vertikális szeparálódás. Ez egy demokratikus pokol!

Sőt! A pluralizmus jegyében, holmi egypárt-rendszerre emlékeztető kapu-fölirat se jöhetett létre.
Addig verték egymást a különböző párthívek, amíg nem maradt megegyezésre alkalmas fő.
A faj totális önkipusztítása után, meg ki is ácsolhatott volna efféle tákolmányt?
Meg aztán, miféle viselkedés lett volna, csak úgy ajtóstul rontani az örökkévalóságba?

Azonban, ahogy mondani szokták: „Az ördög nem alszik”. Mert azért még a földalatti gravitáció sem tud mindent eltüntetni!  
Tépett, trutyis, szakadt, égett papírfecnik, könyvmaradványok is tengődnek szanaszét a pokol különféle grundjain. Folyik hát az eleve élettelenek természetes kiválasztódása. De  mindenközben tovább dagad a szennyiromány puffatag matéria-tömege.
Kártyacsaták dúlnak a maradvány-halmok között.
Hol ez az adu, hol meg az, hol az egyik lap, laptömeg, galacsin-adag van fölül, hol meg mások…”Véletlen” az egész – mondaná a kihalt faj…Mert semmit se tudott…
Korosztályok egymás mellett…”A kőszívű ember fiai”… – „Atlantisz gyermekei”…
Egykori szétszakasztott álomhegyek süketek, csendesek, már semmik se…
Eltűntek, ellibbenek, tovagurulnak, gondolatokat nem érhetnek…Fölöslegesek…
                              „E szomorú házat
                            az…ok nyerik, kik közöny…
        az embereknek saját maguk…választott bajuk
                                   a fényűzéstől sorvad…
                       Hol a kormánypálca
                                               a Pénzé…
             Semmi sem múlt el, ami történt…útjelző…
                  Vak napjaik…
                                         tengve telnek…
                       Itt egy kis tócsa – szólt Rhoda…
            Még egyszer új…
                                        a civilizáció ki hunyt…
                Az események…közeliek lettek…
     …szeretem, ha valaki nem…bolondnak tartanak…
           ….félnek a gyerekek az iskolai okoskától…
                …az őz vékony….
                                        cigarettát szívott…
 Talán még egyszer   ….. a ködös, elvakított égből
                      …alászállsz…
    …a homok, a romok…visszavár…
                 …a törmelék…
               hová nem járhat be kisdiák…
                               …az őz vékony…tele kokainnal…
        A bukás…polgári pokolhoz persze…
             Pacifista…anarchista…hajszál híján…
 Csoda hogy még nem omlott…Menjenek haza…
                                    …hogyan válassza meg az ember…
            Tavaszi éjszakán gondolj reám…”

Itt egy galacsin vége, ha lett volna eleje…Nem is volt úgy összegyűrve…

                         The answer my
                                     is…épp most fújja
                       friend..a szél…in the wind…
                    …. elfújta…the answer…a választ
                          …Ha lenne válasz…

Majdnem egy kis homogén-galacsin…

                Valami puhaság omlik el a végtelenben
                Színes emlék-tócsák hunyt szeme tekint fel
                S mintha tétova koromszemcsék ringatóznának
                Csonttá merevedett kezeken…

         „Az emberélet
        útjának felén…hagyj fel minden reménnyel
            ki itt belépsz…
                 …megjött az éjjel…
             Eltávozott a nap…
                 …a barna légbe széjjel…”

De vajon mi lehet az emlékekkel, mint elhagyott, elvesztett elektromos molekula-halmazokkal? Merrefelé lebeghetnek, miféle utakra sodorhatják őket a különféle fuvallatok? Lehet, hogy semmi sem felejtődhet el…

Szeretett nagynénikém több alaklommal ment vissza elhagyott, úgymond: elfelejtett gondolataiért. „Várj szívem, visszamegyek oda, ahol elfelejtettem!” És „richtig!”, ott, abban a bizonyos felejtési térben rálelt már-már elveszettnek hitt gondolataira.

Játszik valahol valaki egy kék fehér pöttyös labdával
Egy nagy bérház udvarán valamikor
Ami már nem létezik
De az emlék-molekulák nem tudják, hogy nem áll már az épület
Arról a helyről és eseményről szólnak, bárhová is vetődhettek
És lehet, hogy már a labdát kergető gyermek sincs meg
Elveszett valahol az élet-forgatagban
Úgy tudja tán, hogy elfelejtette gyermekéveit
Az egészet
A „napi aktualitások” szemfödelei alatt nyugszik
Minden emlékezet
Akár egy egész leélt élet
Az ujjlenyomatoktól már rég megfosztott könyvek
S mindenféle egyéb kedves tárgy
Vagy a nagybácsi, anyuka, apuka mosolya, a barack a fejtetőn
Még bárányhimlőből fakadó láz-nyomokat sem hagyott
Hát tényleg minden elveszhet, elveszett?
Várhat végső feledés a Földre is?

Hol lehet a Mi Atyánk? A mennyekben?
Avagy Ő sincs sehol? Nem is lehetett?

Csak zsoltárok hang-maradványai rebeghetnek éter-szerte
Agyvelőt keresve, hogy végre ide röppenjen, és létben lehessen?
A Földre érkezhessen és sohase feledhessen?

Élő agy szül gondolatot, ami él
Kimondás után szétfröccsen, megtelik vele a lég
Ő, a szülőagy számára csak emlék
Elhagyható, elszunnyadt nyom
De felkapja mindenféle áramlat és szél
Vagy egy másik agyba térve újra él
Mintha feltámadna
Pedig éppen elhalása képtelenség

De ím, egy parázs feketés-titkos rejtekén
Kihunyni készül egy „kütyü” s nyomában megrezdül az éj
Emberzaj dalol örökös elmúlásban fúló éjszakán
„Strangers In The Night” – Idegenek az éjszakában
Hangjegy-szirmokban termett halhatatlan vágy-virág nő
Végső múlhatatlanságban

Hallgasd, míg végleg le nem jár…

                                                     „Strangers in the night
                                                        exchanging glances
                                                  Won’ring in the night what
                                                          were the chances
                                                 We’d be sharing love before
                                                      the night was through”

                       Valami hívott a szemedben – Valami azt mondta élnünk kell
                                                   Egy csodás múlhatatlanság…

                                                   „Something in your eyes
                                                           was so inviting
                                                    Something in your smile
                                                           was so exciting
                                                         Somethung in my
                                                             heart told me
                                                          I must have you”

                                          Az élet izgalmának felséges mosolya
                                         Szívverésed bennem zúgó visszhangja
                                                      Idegen volt e világban

                                                    „Strangers in the night
                                                 Two lonely people, we are
                                                      strangers in the night
                                             Up to the moment when we said
                                              ur first hello littlr did we know
                                                           Love was just
                                                   a glance away, a warm
                                                   embrancing dance away”

                                           Kitáncoltunk zúgó magányunkból
                                   Átölelő eltáncolással kifutottunk a világból
                     Csak annyit mondunk” „Hello!” – egymásnak és minden másnak

                                               „And, Ever sincet hat night
                                                     we’ve been together
                                                      Lovert at first sight,
                                                          in love forever
                                                  It turned out so right for
                                                     strangers in the night…”

                                               Abban a különös éjszakában
                                        Az örök szerelem első pillantásaiban
                                             Szemfödelet adtunk a halálnak…

                                                            —KATT—
                                                    
  „A csillagok remegtek, a tenger felsóhajtott halkan, és a kavicsokat nyaldosta. Egy szentjánosbogár meggyújtotta hasa alatt aranyzöldes szerelmi mécsét, az éjszaka haja harmattól ázott.”  (Nikosz Kazantzakisz: „Zorbász a görög” – részlet.)