PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Ha felcsendül a lágy harangszó (II.)

Próbálta azzal vigasztalni magát, hogy az ő hányattatása és történelem utáni problémái semmiségek ahhoz képest, amelyeket a múlt viharos évszázadaiban kellett elődeinek elviselnie. Felmenőire, valamint a színes és kalandos családi anekdotákra gondolt, és felidézte magában nagyszülei és dédszülei szűkebb értelemben vett rokonságát, akiknek világháborús hősei Erdély havas hágói között, Przemyśl ostrománál, az Isonzó völgyében és a Don-kanyarban küzdöttek önként vagy parancsszóra.

Nem tudott azonban magyarsága mellett megfeledkezni lengyel gyökereiről sem, amelyet a kisvárosban, ahol lakott, már csak néhány család ápolt igazán: az ő tulajdon családneve is eredetileg Rowiński volt magyaros átírásban, Rovinszkiként, és csak édesapja változtatta azt magyarra, amelyet Elek valahol idealista, múltba révedő álomvilága mélyén hibának érzett. Többször fontolgatta magában, hogy talán vissza kellene változtatnia a nevét, meg kellene tanulnia ősei nyelvét, és csatlakoznia kellene a helyi kisebbségi önkormányzathoz, mert legalább annyira húzott az egyik helyre a szíve, mint a másikra, és nem tudott véglegesen választani. Lengyel, magyar, két jó barát. Sokaknak ez már csak agyonhasznált politikai maszlag volt, de neki még tényleg jelentett valamit, még ha elszigeteltnek és magányosnak is érezte magát.

A német tankoknak nekirontó, vitéz és önfeláldozó lengyel lovasság (egyébként valószínűleg utólag legyártott) mítoszára gondolt, majd a csatatéren Finis Poloniae-t („Véged van, Lengyelország!”) kiáltó Kościuszko Tádéra, mielőtt még jobban alámerült volna az elődök országába. A 48-as Bem apó és Kazimierz Pułaski jutottak eszébe, aki utóbbi a magyar származású Kováts Mihállyal együtt az amerikai lovasság atyjának számított, de nem feledkezett meg a svédek ellen a lengyel flotta élén harcoló Arend Dickmannról, a holland származású tengerészről sem.

A valóság, a történelem és a mesevilág egyre kuszább lett képzeletében: a kislovag, azaz Wołodyjowski úr képe derengett fel képzeletében, majd ulánusoknak nevezett, lóháton vágtató lengyel katonákat látott a napóleoni háborúk pirosló csatamezején. Őket követték csapongó gondolatai közt a rettegett, sasszárnyas polyák huszárok, akik a vérszomjas kozákok ellen vonulnak hadba a keleti pusztákon. Később Zakopanéra gondolt, ahol egy különös véletlen, vagy éppen, hogy a sors iróniája folytán ismerkedtek meg szülei, és felidézte Giewont és a tátrai alvó lovagok történetét. Képzelete Krakkó felé szárnyalt tovább, ahol előbb a Wawel dombja alatt lakó sárkányra gondolt, majd Wandára, a bátor és gyönyörű királylányra, végül pedig a krakkói királyi székesegyház lekötözött, Zsigmond királyról elnevezett harangjára, amely csak különleges alkalmakkor szólal meg.

Ebben a pillanatban is éppen különféle magyar katondalokat, amerikai háborús indulókat és lengyel matróznótákat hallgatott fülhallgatójával, mint például a Harmickettes baka vagyok én vagy éppen a Szanta Oliwska. Próbált elveszni az elfeledett korok viszontagságos, ám méltóságteljes hangulatában, hogy elfelejtse a szolid, de becsületes kis életét felbolygató hullócsillagot. A sötétségben felbukkanó, megváltást ígérő múzsát, aki túlságosan hirtelen érkezett és hihetetlennek tűnt, ám végül tőrdöfésként hatolt Roványi Elek keblébe a jelenléte. Régóta figyelte már a vonaton rendszeresen utazó lányt a fiatal technikus és rendszergazda, és szégyellte is magát amiatt, hogy ez talán illetlen és zavarbaejtő a részéről, mégsem bírt ellenállni a nem mindennapi látványnak.

A lány sötétbarna, göndör fürtjei, fekete szemei és törékeny, pici alakja egy görög nimfához tették hasonlóvá, bár a lengyel meséken felnövő fiúban óhatatlanul is felmerült annak lehetősége, hogy a kedves kis hölgy talán egy vízparton, a nádas mögül leselkedő vízitündér, egy ruszalka, aki a vesztébe fogja csábítani őt. Éppen elég csalódás érte már Eleket a múltban ahhoz, hogy ne lásson bele túl sokat ebbe a váratlan tüneménybe, és ennek megfelelően próbálta megőrizni hidegvérét. Ennek ellenére reggelről reggelre azt vette észre magán az ifjú, hogyan épít egyre inkább oltárt a lány pillantásaiból és suhanó mozdulataiból lelkében, és miként válik szentté az illető, akit még csak nem is ismer, és semmit sem tud róla. A lengyel dzsidások és vitézek képe kezdett halványulni romantikus fantáziavilágában, és azon kapta magát, hogy minden szabad percében a vonaton rejtőzködő csábító és idegen tündérre gondol.

Érezte Elek, hogy veszélyes a tűzzel játszani, egy láthatatlan erő mégis mind közelebb vonta a lányhoz, akihez minden nap egy kicsit közelebb ült, míg végül vette a bátorságot, hogy vele szemközt üljön le. A delejes élmény hatására teljesen összezavarodott, és még azt sem tudta eldönteni, hogy pusztán testi vágyat érez a lány iránt, vagy pedig sokkal tisztábbak és nemesebbek az indítékai. Egy nimfa bájai és egy angyal kegyei egyesültek álmai hölgyében, mintha csak a világ legkülönbözőbb princípiumai olvadtak volna össze. Amikor megkérdezte tőle, szabad-e nála a hely, szíve hangosan vert, és egészen biztosra vette, hogy reakciói elárulták őt. Ennek dacára igyekezett feltűnés nélkül viselkedni, és kezében Sinkiewicz híres regényével, a Quo Vadis-szal úgy tett, mintha egyedül az olvasás kötné le a figyelmét, ám közben lopva újra meg újra kereste az ismeretlen és gyönyörű múzsa arcát.

Habár kívülről semmi sem látszott rajta, ahogy közeledtek a végállomás felé, egyre inkább szorított az idő, és Elek azon tépelődött, hogyan szólítsa meg a lányt, hogy ne ijessze el abban a pillanatban, akár egy vadat. Megvolt ugyanis az a rossz tapasztalata régi vágású férfiként, hogy a nyíltság és az őszinteség már egyáltalán nem divat, és ha egyenesen szeretné jelezni érdeklődését, vagy személyesen, az internet világán kívül kíván ismerkedni spontán és természetes módon, akkor azt udvariatlanságnak, zaklatásnak és szentségtörésnek fogják tartani. Korunk futószalagon megtervezett világában ugyanis mindennek megvan a helye és az ideje, és ha valaki ezeken a szabályozott kereteken kívül igyekszik bárhogy is döntéseket hozni, akkor szembe találja magát a rideg és értetlen tömegek fintorával, benne pedig a közönyös visszautasítások hullámzó tengerével.

Volt azonban egy kósza másodperc, amikor érezte, hogy cselekednie kell. A téli, harmatos, jégvirágos ablaküvegre nézett, és annak tükörképében meglátta a szemközt ülő lány arcát, aki az ablakon keresztül kíváncsian bámult vissza rá. Nem volt idő a késlekedésre. Elek megkérdezte a lánytól, ő is Angyalföldön fog-e leszállni, noha tudta, hogy igen, hiszen már régóta figyelte őt. Legnagyobb meglepetésére tőle néhány évvel fiatalabb lány egyáltalán nem volt zárkózott természetű, és bár kissé szégyenlősnek látszott, szívesen kezdeményezett társalgást a fiúval, aki a nemvárt kedvességtől és nyájasságtól valósággal megtáltosodott és csak úgy ontotta magából a történeteket.

Kiderült, hogy a Zsóka nevű lány Székelyföldről költözött nemrég Polyákváradra, és azért jár minden reggel ugyanazzal a vonattal a fővárosba, mert levelező tagozaton tanul. Azt is hamarosan megtudta, hogy a lány ugyancsak lengyel származású édesanyja révén, mire Elek azonnal megragadta az alkalmat, hogy lengyel kisnemesi eredetű családjának minden szövevényes részletét megossza útitársnőjével. Ezt követően mesélt a nála lévő könyvről és egy másik kedvenc írójáról, Gelléri Andor Endréről, aki éppen úticéljukhoz, Angyalföldhöz kapcsolódik, amelyhez egyúttal szomorú munkásanekdoták is kötődnek. A lányt szemmel láthatólag csöppet sem untatták ezek a témák, amely végtelenül felemelő érzés és kellemes meglepetés volt Elek számára.

Másra terelődött a szó, és a fiú ujjongva állapította meg magában, hogy rengeteg a közös pont és az érdeklődési kör titokzatos múzsájával, aki maga is vallásos és konzervatív embernek tartotta magát, akárcsak az ifjú technikus. Kísértetiesnek és elképzelhetetlennek tetszett, hogy az élet milyen sok területén helyezkednek el közös halmazban: Elek valósággal úgy érezte, mintha neki teremtették volna a lányt, vagy az ő oldalbordájából vették volna hozzá az alapanyagot, mint Ádám és Éva esetében történt. Talán önző és énközpontú gondolat volt, ám a fiú képtelen volt elvonatkoztatni ettől a mesterkélt filozófiától.

Felderengett emlékei között a görög Pügmalión is, és eljátszott azzal a misztikus gondolattal, hogy talán ő formálta az idegen lányt önmagához hasonlóvá és ellenállhatatlanná érzelmeivel, és ő keltette őt életre, de nem feledkezett meg ennek a lélektani mágiának az árnyoldalairól sem. Attól tartott, hogy egy nem létező égi nemtőt, egy hasonmást teremtett talán csak Zsókából, aki pusztán vágyainak megtestesülése volt, és talán csak azért tűnt úgy neki, hogy számtalan metszéspontot fedezett fel köztük, mert azt látta a lányból, amit látni szeretett volna. Volt egy ösztönös megérzése, hogy minden olyan túl tökéletes, és az egész talán csak a létforgatag csapdája vagy az Ördög kísértése, hogy kiédesgesse Eleket egyensúlyi helyzetéből.

A szerelemtől megrészegedett fiút azonban nem érdekelte, hogy talán bekapja a horgot, és egy boszorkányos erő mozdítja őt ki energiaminimumából és magasztos zen-állapotából, és amíg környezete azt látta rajta az elkövetkezendő időszakban, hogy Elek sokkal vidámabb és kiegyensúlyozottabb lett, valójában éppen arról volt szó, hogy biztonságos közegét elhagyva és megkockáztatva lelki nyugalmát rugaszkodott neki annak, hogy egy magasabb szintre jusson el: valahová az angyalok birodalmába.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc elbeszélésének előző része a Szöveten: