Köves István: Nási

Amikor Ukrajnát nácitlanítják a tankok

Olajos, mélybarna szeme volt, mint nagyapámnak,
de még feszes szemhájjal, ránctalan, s kicsit összehúzta,
úgy nézte a térképtáskát, annyira figyelt, hogy megértsen,
ráztam a fejem, nem Szuez, hol van az innen, ez a Duna,
nem kanal, dehogy csatorna, folyó ez, hosszú, nagy,
mutattam kezemmel hullámvonalat rajzolva közénk,
nem fasiszták, mi magyarok, gyerekek, kommunisták,
s derékszíjcsatomon a kopott vöröscsillagra mutogattam,
a Répa-mesén pallérozott szókincsem alján kotorászva
intettem a közben odaóvakodó kíváncsiskodó járókelőkre,
gőzölgő vekni kenyerekkel közeledő fejkendős nőkre,
nási, mondtam reménykedve, nási, és büszkén vigyorogtam,
jól van, kisklapec, értem, nási, mondta utánam rekedten a kiskatona,
lehajolt, magához ölelt, zubbonyának idegen füst szaga volt,
majd föllépett a lánctalpasra, s beugrott a lövegtoronyba,
olajos felhőt böffentett a tank, hátrafordította ágyúcsövét,
mint siltes sapkájukat indulás előtt a piaci hordárfiúk,
s éktelen zajjal eldübörgött a néptelenül vacogó Margit-híd felé.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: