Köves István: Abban a februári napsütésben

Legyen nagyon jó napja! – mondta
ráadásként a visszajáró apró mellé
az üvegkalitkájában mosolyogva bimbózó
fehérblúzos postáskirálylány, s ettől
megtelt forráscsobogással, trillázó madárdallal
a kültelki sarokra száműzött postapalota,
s piros pipacsok kúsztak a reklámkürtből elő,
én meg nyomban hónom alá csaptam sétabotomat,
mintha épp csak ajándékba vinném
egy rozoga rászoruló barátomnak ide,
a szomszédba, és egyet se fordulva a kapun kilépve,
úgy toppant elém tüzes táltosom a semmiből,
ezüst sörényű metál paripám, hívni sem kellett,
friss-fürgén pattantam kényelmes nyergébe föl,
patkolt patája kattogva kopogott a keramitköveken,
szikraesőt csillagszórózott az orrából, úgy gyorsult
egy másodperc alatt kétszázra, mint a villám,
csörgött csilingelve zsebemben a visszakapott apró,
felhőket hasítva előztük meg az alattunk
sikongva igyekvő csuklós villamosokat, kéklő buszokat,
a kiránduló óvodások kacagva integettek utánunk,
és a térdem sem sajgott, már egy hangyányit sem,
igazi jó, mosolygós napom volt, ha mondom, nagyon –
ezen a fényes utolsó februári napon.

Köves István verse korábban a Szöveten: