Köves István: Lebben a láng a kiskanál alatt

Az őrizőket, az őrszemeket nem szokás szeretni, érthető is,
mert hiszen az őrök szükségképpen pokróc-morcosak,
többnyire szűkszavúan ridegek, tarkójukon,
a tányérsapka alatt, majdnem kopaszra fölnyírva a haj,
pedig a kiskatona mindig kiskatona marad,
őrhelye a bástyán örökre csöndes otthona is.
Elnézi a torony fölött lebegő lusta sólymokat,
a távoli színváltó délibábpocsolyák csillanását,
körül szuszog a hegy is, a levegő is, elnyújtózva
ártatlannak és békésnek akar látszani a táj,
de a védett falak mögött gátolt vagy megvadított
hormonokkal és neutrotranszmitterekkel,
szerotoninfelszabadító szerekkel bűvöli őrzőit
a záptojásszagú város pincepokla, mágnesként vonzza
e gyomorforgató, petróleumbűzű patkánytanya, hol
tudjuk, mindig lebben a láng valahol egy kiskanál alatt,
s tudjuk, az őrkatona minden körülmények között őrkatona,
hiába gyantaizzás, nepáli heroin, olvadt acélon úszik a salak,
ahogy a házakra feketedik a madárszárnyak rebbenő alkonya.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: