Rainer Maria Rilke
TUDOD, MAJD ELMEGYEK
Tudod, majd elmegyek
e hangos helyről csendben,
mikor a fák felett
a csillagfényeket
virulni sejtem.
Majd más utakra térek,
nem jár ott senki sem,
a halvány esti rétek
között álmodlak téged:
Hogy jössz velem.
AHOGY MÁJUSBAN RÉGEN
Tégy az asztalra szagos rezedát,
És késő őszirózsát szépen,
Legyünk szeretők újra, gyere hát,
Ahogy májusban régen.
Hogy titkon megszorítsam, nyújtsd kezed,
Ha érzed, nem forr már a vérem,
Csak vess rám egy édes tekintetet,
Ahogy májusban régen.
Ma minden sír virágzik és ragyog,
Egy nap a holtaké az évben –
Legyél enyém, borulj rám úgy, ahogy
Akkor májusban régen.
EZ A KRIZANTÉMOKNAK NAPJA VOLT
Ez a krizantémoknak napja volt,
súlyos, fehér szaguktól szinte féltem.
Te jöttél, és a lelked elrabolt
a mély sötétben.
Féltem, és jöttél halkan, kedvesen –
mikor álmomban rád gondoltam éppen.
És felzengett az éjjel édesen
a mély sötétben…
NE ÖRVENDEZZ, NE PANASZKODJ
Azért szívem ne örvendezz,
ha az öröm meglegyint…
Csak világi hívság mindez,
mint a földnek kincse mind.
Azért szívem ne panaszkodj,
ha a bánat elfogott –
A fájdalom éppúgy elfogy,
mint az öröm elfogyott.
Mulandó jót, rosszat állva
bátran viseld sorsodat –
az örökkévalóságba
így küzdheted át magad.
EZ HÁT A VÁGY
Ez hát a vágy: hullámverésben élni,
mert az időben nincsen otthonod.
Ez a kívánság: ketten megbeszélni
halkan az örök órát és napot.
És ez az élet: minden elmúlt óra
közül a legszomorúbb rád köszön,
és a többinél másként mosolyogva
az örökkévalóval szembejön.
MIÉRT HAGYSZ EL, TE RÖPKE ÓRA
Miért hagysz el, te röpke óra?
A szárnycsapásod megsebez.
A számat most mi nyitja szóra?
A napjaimból, mondd mi lesz?
Nincsen helyem, hol meghúzódjak.
Se szeretőm, se otthonom.
Csak a dolgokkal osztozom,
ők mind belőlem gazdagodnak.
CSAK MI MEGYÜNK… AZ ÉVEK ÁLLNAK
Csak mi megyünk… Az évek állnak:
Állnak, mint ablakból a vonaton,
jéggel vasalva vagy fényes napon,
a futni látszó messzi tájak.
Ami történik, így halad a térben:
Ez itt egy fa volt, az meg ott mező,
ég, lepke, virág, minden létező…
ők nem hazudnak semmiképpen.
Az átváltozás nem hazugság.
Ó, HOGY IJESZT AZ EMBEREK BESZÉDE
Ó, hogy ijeszt az emberek beszéde,
a csupa pontos meghatározás:
Emez a kutya és amaz a ház,
ez itt a kezdet és az ott a vége.
Ijeszt eszük, az éles, csúfondáros,
ijeszt, hogy tudnak múltat és jövőt,
már nem csodálnak meg egy hegytetőt,
és kertjük, telkük Istennel határos.
Tegyetek úgy, mint én: Távol maradni,
hogy halljátok a dolgokat dalolni.
Ha megfogjátok, megölitek őket,
elnémulnak és darabokra törnek.
EGYSZER SZERETNÉLEK MÉG VISZONTLÁTNI…
Egy parkban, hársak hűs sorával,
a szent kis tóhoz tartani,
a föld leghalkabb asszonyával.
Csodálni hattyúk csendes, büszke pózát,
a tükörsimán fénylő víz szinét,
a mélyből felmerülő tavirózsát,
elsüllyedt városoknak hírnökét.
És kettesben a kertet körbejárni,
ahol minden virág a kettőnk gyermeke,
és mosolyogva, és figyelve várni,
és nem kérdezni, hogy kire.
A LUGAS ALKONYÁBAN ÜLTÜNK
A lugas alkonyában ültünk
elgondolkodva te meg én –
egy dongó zümmögött fölöttünk
a szagos szőlőcsemegén.
Visszfények villóztak hajadban,
körök, színekkel ékesek…
Csak annyit tudtam szólni halkan:
De gyönyörű a két szemed!
Ircsik Vilmos legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?