Ocsovai Ferenc: Császárnak, ami a császáré…
Elfelejtem olykor, a diadalokat ki miért is harcolom,
és a világnak ezért az életért mennyivel is tartozom,
így ha nem törődöm számláim törlesztésével eleget,
pillangókésként mélyeszt belém fájdalmas sebeket
a bűntudat, és mindig ott ér a léleklabirintus véget,
hogy végső soron mégis önző a humánus természet,
de ha úgy is mondják, hogy tévedni a mi dolgunk:
úgy érezzük folyton, sokat kellene megtorolnunk.
Gyakran egy nagy mandulafától kérdezgettem egyre
(a bú és az öröm között félúton valahol megrekedve),
hogy miért nem járt még őszinte vállveregetés sem
nekem eddig a sorstól, ám, hogy a választ is értsem,
ahhoz hallgatnom kellett volna az ősök suttogását,
és nem szabadott volna a hálatlan vádak korbácsát
elszenvednem. Végül mégis forró pengékre léptem,
eszközök híján pedig a célokat soha el nem értem,
hanem lombikban hagyott kísérleti nyúl maradtam,
és azt hittem, hogy a vizet jó alaposan felkavartam
az óceánban, de talán csak azt modellezi le testem,
hogy a gén, a vér, az ész lesz-e az erősebb bennem,
vagy dongalábú, fércelt, lyukas, rozsdás prototípus
vagyok-e csak vajon, akiben nincs ott az ékes stílus
és az a parancskód, ami rögtön kiengedné a merszet,
ami nélkül nem leszek a csatára sohasem elég edzett.
Szablyámat és pásztorbotomat a szögre akasztottam
azóta, és felismertem, hogy meddőn panaszkodtam,
mert amikor recsegő torkom a Szurdok felé kiáltott,
kiderült, hogy még a visszhangoknak sem hiányzott,
amíg minden komolyat és komolytalant összekötött
egymással végzetem. Dávid vagyok Góliátok között,
és tudom: ezek a pillantások nem nagyon kedvelnek,
és alig várják, hogy tőlük minél messzebbre menjek,
de én nem átvészelni akarom, mint egy atomcsapást,
ezt az egészet, hogy aztán elviseljem a rút kígyómarást,
amit belém oltott a múltam annyi kielégületlen vágya,
mert nem sóvárgok semmilyen tompa Pax Romanára,
ám az sem kell, hogy az istenek és uralkodók jogarát
kapjam, hanem, hogy egyszerűen végre már odaadják
az embernek, ami az emberé, bármi is legyen a vétke,
hogyha már születését úgysem önként, önmaga kérte.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: