Köves István: Fű nő a sínek között

Ez évben enyhe volt a nyárvégi alkony is
ebben a pengetarajos-drót kerítette
maradék-házban, a hazánkban,
fűszeres, langyos és borzongató,
akár mangános állott vízben a lábáztatás.
Városomban végleg bezártak a kis-mozik.
Elsőbb a köpködős gyöngyvásznasok, de hamar
aztán az elsőhetes filmszínházak is, sorban,
s attól kezdve már nem volt akkora nagy szám
a főiskolán a filmrendezői szak sem.
Mécsek, gyertyák, fáklyák lobogva
emlékeztetnek még a régi makacs hitre,
bárki emelte, akármiért, a tény:
Kerítések közt élünk, bekerítve.
Ki tudja, hova lett október lángja, vele a lobogás?
Elforduló évfordulókból, jelképtől jelképig kapaszkodva
tolong a terepasztal körül sok bergengóciai hős,
megint bokacsattogtatós toborzó szól, untig,
pedig a korosztályom már rég tornacipős.
Kapunkban megtorpan a reszkető áhítat,
errefelé, most, ha még akad valami remény, szépség,
az is csak liliomsápadt és alultáplált,
a kiontott vér tapadó bűze mindent átitat.
Hova lettek a villamos-ütközőkre akasztott
halottak-napi koszorúk, a könnygyászos özvegyek,
fű nő a sínek között, lelakatolva a rozoga saroglya,
a csavargók már nem is csavarognak,
csak ülnek, néznek maguk elé, sóvárogva-sajogva,
üresek a vendéglő udvarok, a lócás kerthelységek,
földre lökve eszi a rozsda az abroszleszorító pántokat,
hiába meredeznek, mint ég fele mutató hófehér dárdák,
hiába lebeg a vágtató vadlovak fehér sörénye vigaszul,
mégist üzennek a szélbe robbanó vadgesztenyefavirágpetárdák.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: