Torma István: Az életvisszaváltó

Vállalkozó kedvű és mindenkin segíteni kész családom a sarki megüresedett raktárban életvisszaváltó vállalkozásba kezdett. Nehéz munkának tetszett, de a valóság minden képzeletet felülmúlt. Az első hetekben mintha megőrültek volna az emberek, hoztak mindenféle megunt, kidobott, elfuserált, elrontott, elkótyavetyélt életeket.

Be lehetett hozni meg nem becsült vagy egyszerűen csak kiégett életet, sorsot. Voltak, akik nem a saját életüket hozták, hanem szívességből vagy talán fontoskodásból másokét, mások által elhajított, eldobott sorsokat.

Meg volt határozva, hogy milyen fajta életeket veszünk vissza, amelyeket nem, azokat sokan otthagyták az átvevő pult mellett szétdobálva. Ebben a rendetlenségben aztán persze mások turkálgattak, abban a reményben, hogy valami nekik tetsző sorsot találnak, de leginkább visszadobtak mindent. Ezek általában vacak, csorba, vagy idegen életek voltak, vagy méreten aluliak.

Amiket átvettünk, azokat valamelyikünk átnézte, letörülte a port, letépkedte a ráragadt mindenféle sallangot. Az életeket formás papírdobozokba tettük (mindig is imádtam a dobozokat), oldalukra címke került, rajta hogy ki, mikor hozta be, milyen állapotban, melyikkel mi a dolog.

Az ügyeletes igyekezett őket valamiféle rendszerben elrakni. Itt már bonyodalmak kezdődtek, mert attól függően, hogy ki volt az ügyeletes, más-más szisztéma szerint rendezte az életeket. Volt, aki a méretük szerint, mások a koruk szerint, a harmadik a tartalma szerint, míg volt, aki a sorsokban lévő lehetőségek szerint. Ebből aztán hatalmas kavarodás támadt, állandó volt az összevisszaság, a felesleges pakolgatás. Kénytelen voltam elrendelni, hogy az életeket beérkezésük sorrendje szerint pakolják el, és a különféle szempontok szerinti rendezést mindenféle kockás füzetekben vezessék, így aztán mindenki a saját – egyébként általa tökéletesnek tartott – rendszerét alkalmazhatta. Mindig meglepett, hogy mennyire nem zavarja őket, hogy mások más szempontra esküsznek. Szenvedélyesen vitatkoztak, de mindegyik kizárólag csak a saját szempontjait tartotta egyedül jónak, és vitatkoztak a megegyezés legkisebb jele nélkül. Sokszor látszott, hogy fel sem tudják fogni a másik szavait, vagy ha felfogták, nem vették figyelembe saját rendszerük istenítésénél. Ők olyan vakok voltak, akik csak saját világukat látták, minden mást nem.

Esténként író barátom, meg egy lélekgyógyász bóklászott a dobozok között, okozva ezzel még nagyobb rendetlenséget. Nem egyszer összemarakodtak valami érdekesebb sorson, megint az a sajnálatos elvakultság okozott minden bajt, amivel saját szempontjaikat védték.

Írónő ismerősöm, akinek kikészítettünk egy halom érdekes, különleges életet az egyik sarokba, már az első, kezébe vett sorsnál teljesen leragadt, forgatta, nézegette, elemezte. Enni sem evett, ha szóltunk hozzá, csak megrántotta a vállát. Hetek után a takarítónő azt hihette, hogy csak kiesett valamelyik dobozból és valószínűleg egy kupac tetejére tette, a mai napig sem került elő.

Író barátom – legnagyobb megdöbbenésére – saját édesanyja sorsára bukkant, nem akarta elhinni, hogy az mennyire más volt, mint életében hitte. Olyan dolgokra bukkant, amelyeket még írói fantáziája sem tudott volna kitalálni, egész további életében édesanyja sorsát bogozgatta, másról sem sikerült írnia.

Hívatlanul jött statisztikusok és népszámlálók sorsfelmérést és leírást készítettek, e munkájukba bevontak más tudós embereket is, de be kellett látniuk, hogy ezen a területen a tudomány bizony teljesen értetlen. Talán művészeket, vagy isteneket kellene bevonni, de ezt már én nem tudhatom.

Sok minden történik egy ilyen helyen. Olyat is láttam, hogy valaki, valamely félreeső helyiségben kicserélte a saját életét máséra, de ez általában nem vált be, mert belülről nézve, megélve egy sors annyira, de annyira más, mint egy külső szemlélőnek. Némelyeken lötyögött, másokon szorult, volt, akit agyonnyomott az újdonság, vagy éppen elveszett a lehetőségekben.

Mivel igény merült fel rá, és egy jó kereskedő erre mindig figyel, életfelújítást, sorsfordítás, vagy kisebb esetekben sorsszabászatot is vállaltunk. Ha valakinek volt rá ideje és más vizsgálatok alátámasztották igényét, akkor életátömlesztést kaphatott.

Viszonylag megkímélt vagy különösen fontos esetekben sorsreparálást vállaltak sorsrestaurátoraink. Van, aki otthon dolgozott, nem kis gondot okozva egyrészt a csomagolással és szállítással, másrészt tulajdonképpen ellenőrizetlenül dolgoztak, ki tudja milyen eszközökkel, eljárásokkal, mennyire lesz tartós munkájuk. Később ezt az otthoni munkát be kellett szüntetnünk, mert történtek eltulajdonítások és indokolatlan cserék, amelyeket cégünk nem engedhet meg magának. A mai napig is keressük egy csomó ügyfelünk sorsát, második világháborús katonáinkét, az elhurcoltakét.

Más tevékenységünket is be kellett szüntetni, egyrészt a túlzottan jót-akarás vitt bennünket tévútra, másrészt nem volt időnk egy kicsit megpihenve elgondolkozni munkánkon. (Egy betörés után rettenetesen összekeveredett sok minden, reménytelen volt újra rendszerbe rakni ennyi mindent, így bizonyos igényeikben kielégítetlen vagy éppen ellenkezőleg nagyon hűséges ügyfeleinknek játékos hétvégi mulatságot rendeztünk, ahol sorshúzással, zsákbamacskával (tulajdonképpen zsákbasorssal) kedveskedtünk, de mint mondtam, ez egy sikertelen próbálkozás volt.)

A legnagyobb gondosságunk ellenére egy-egy mozgalmasabb nap után a padlót mindenféle életelemek, sors darabok fedték (sokszor bokáig gázoltunk bennük). Ezeket gondosan és kíméletesen összetakarítva (tisztelve mások sajátját) félreraktuk, megszámoztuk és listákat vezettünk. Egy idő után – talán kegyeletet nem sértve – úgy határoztunk, hogy e feltalált, összegyűjtött dolgokat bizony újrafeldolgozásnak vetjük alá, összerakunk belőle egy készletet, válogasson belőle ki-ki, amire szüksége van. Ezt a részleget turkálónak nevezzük egymás között, amiben persze van méltatlan viccelődés is, de hát az ember lelke megkeményszik ennyi borzalom és boldogtalanság láttán.

Bevált viszont a sorsot aprópénzre váltó szolgáltatásunk, egyszerűen taposták az emberek egymást, nem törődve a méltatlan cserén, a pillanatnyi könnyebbségért odaadták lehetőségeiket.

Sorskereskedők hatalmas pénzeket kínáltak, hogy válogathassanak a különféle otthagyott sorsok között. Természetesen a javát akarták csak vinni, vittek volna irigyelt sorsot, áldott sorsot, jobb sorsot, isteni sorsot.

Ezeket nem adtuk, viszont gondolkodtunk azon, hogy készletcsökkentés céljából adunk könyörületlen, szégyellt, kegyetlen, boldogtalan sorsot. Vagy esetleg férji sorsot, vagy nyomorult, szerencsétlen, mostoha sorsot. A befejezetlen sorsokért kevesebbet akartak adni, ezeket tucatáron vitték volna. Nem tartottuk tisztességesnek, de üzletileg is indokolatlan volt ezeket a rossz sorsokat eladni, ki tudja hol, mit csináltak volna velük, esetleg külsőleg feljavítva dobták volna őket piacra nyomott áron, ezzel esetleg a mi létünket veszélyeztetve.

Jöttek némely befolyásos politikusok, akik lélektelenség miatt inkább vásárolni kívántak. Nekik nem tudtunk mit ajánlani, minthogy a kapu előtt szétdobált sorsok között keresgéljenek, felesleges sorsunk nem volt.

Egyszer egy megható dolog történt, ma is könnyes szemmel tudom csak feleleveníteni. Jött két aranyos öregember, egy néni és egy bácsika. Mesélték, hogy nem találják saját sorsukat, csak valami egybeforrt sorsot, amely ugyan nagyon kedves nekik, de félnek, ha valamelyikük elhal, sorstalanná válnak, talán bele is pusztulnak.

Akik boldogságot vettek, nem tudhatták, hogy a boldogság elérésének ez egy teljesen hamis módja, ez a boldogság soha nem lehetett teljesen a sajátjuk és csak ideig-óráig működött. Végső soron kiszolgálunk majdnem mindenkit, hiszen e szolgálat a dolgunk, nem pedig az erkölcsi papolás. Nehéz lélekkel lehet csak ilyen igényeket mosolyogva kielégíteni, de ez a dolgunk, ezt kell elvégeznünk.

Munkánknak híre ment nem csak a környéken, hanem olyan messzi tájakon is, amelyek talán nincsenek is. Újabb és újabb helyiségeket kellett kifesteni, bepolcozni, szükségvilágítással ellátni. Mi igyekszünk – ahogy azt őseink is tették – nagyon lelkiismeretesen dolgozni, talán már-már túlzásba is visszük, volt köztünk olyan, aki belerokkant.

Torma István legutóbb a Szöveten: