PRÓZAIRODALOM

Torma István: Drága királyunk

Parasztnak született, kikaparta magának a hatalmat, a kiemelkedést. A küzdés, az ellenfél léte, a győzelem éltette. Nem ismert mást, csak elsőséget. Ha nem sikerült, bármiben is, akkor átírták a számokat, új tényeket gyártottak, újraírták a krónikákat. A végén már ő, mi voltunk mindenben a legjobbak.
Gond volt az öltözködésével, irtózott a kifogástalan megjelenéstől, talán szándékosan öltözött gyűrött, kihízott ruhákba, hogy ezzel alázza tárgyalópartnereit, mutassa, hogy ő ezt is megteheti.
Királyunké volt az első éjszaka joga is. Amit persze nem mindig tudott teljesíteni, leginkább mérhetetlen elgömböcösödése miatt. Ilyenkor a leánynak esküt kellett tennie, hogy soha, sehol, senkinek nem beszél az éjszakáról. Családja kiirtása volt a fenyegetés.
Azoktól a családoktól, akik közvetlenül szolgálták a hatalmát, nem tagadott meg semmi jót. Viszont, hogy a feladatukra tudjanak koncentrálni, elvette gyerekeiket, megváltoztatta a kicsik nevét, a születési feljegyzésekből kitöröltette őket. Külön iskolákat foglalt le nekik, tréfásan janicsároknak hívta őket. Később náluk hűségesebb alattvalói nem voltak, így lettek nevelve.
Egymásnak megfelelő fiatal fiúkat és lányokat kerestek. Nem volt ellentmondás. A házassági fogadalmat felváltotta a hűségeskü királyunkra. Ha pár éven belül nem sikerült nekik kellő számú utódot nevelni, akkor párcserét rendeltek el. Az utódok után pénzjutalmat, sőt, egyéb juttatásokat adott királyunk, házat, portát, birtokot.
Megvalósultak az ő nagyszerű gondolatai, hogy nem lehet az, hogy minden krónikás mást és máshogy jegyez fel. Egy fő krónikás lett, a többieknek az ő feljegyzéseit kellett másolnia. Királyunk mindig irányt mutatott, hogy miről írjon, miről nem, kiket említsen, kiket nem, mire tegye a hangsúlyt, mit homályosítson vagy hallgasson el, vagy visszamenőlegesen megmásítson.
Sok dolga volt, idővel átvette a bíráskodást is, mert nehézkes, sőt, lehetetlen volt az el-elhibázott ítéleteket megmásíttatni, a törvényértelmezéseket egységesíteni, a törvényeket megújítani. Ha kellett, törvényt változtatott, akár utólag is, ítéleteket semmisített meg, vagy súlyosbított.
Akit megégettek, kerékbe törtek vagy felakasztottak, fejét vették vagy felnégyelték, azoknak az ítélet megsemmisítése már nem volt megváltás, de ezek a családok kaphatták meg a másoktól elkobzott vagyon, birtok egy részét.
A megszerzett vagyon segítette országa függetlenségét, tette lehetővé a saját úton járást. Igaz, ezen a független saját úton elfogytak a szövetségesek, de egy ilyen nagy hatalomnak, mint a mienk, nincs is szüksége ilyenekre. Elég erős volt a haza önmaga, a legerősebb, különösen, ha nem csak az országot nézzük, hanem a más királyok földjén élő hazánkfiait is, a nagy hazánkat.
E függetlenség, az erő függetlensége, ez volt az elkerülhetetlen harcokhoz szükséges erő. Mindig figyelte, mely ország, mely király, mely kisebbség, mely felekezet próbálja hatalmát, országát csorbítani. Ha nem volt ilyen, akkor kiprovokált valami ellenségeskedést. A hatalomra volt a legnagyobb szüksége, mert akkor volt birtokában hazájának, akkor alakíthatta, változtathatta meg, szervezhette újjá, mássá.
Saját pénzt veretett, amely ugyan egyre kevesebb aranyat tartalmazott, de értékét egyre nagyobbra tartották hazánkban, különösen, hogy mindkét oldalára királyunk portréját verték.
A papok és vallások, istenek és hitek sokaságát is gyengítő erőnek, elmét összezavarónak érezte. Bevezette, hogy csak egy Isten, egy vallás, egy hit legyen.
Aki nem tért át az új vallásra, azt megégették, birtokát feldúlták. Hónapokig sötétlett az ég a füsttől, szállt az emberek szemébe a bűzös pernye.
A többi vallás ereklyéit összetörték, a feszületeket, az ikonokat és más kegytárgyakat meggyalázták. A harangokat, szentelt kelyheket és míves gyertyatartókat beolvasztották, szent szobraikat várépítések alapjaiba, szemétgödrökbe hányták. A templomokat lerombolták, a temetőket beszántották. Egy vallás lett, egy hit és valóban egy Isten.
Később a népcsoportok, kisebbségek ügyét rendezte el. Számba vette őket, és módot talált, hogy erejüket, idejüket megossza azzal, hogy egymásnak ugrasztotta őket, hol alaptalan pletykákkal, hol igazságtalan támogatásokkal, előnyökkel.
Nem mindig volt elég hű embere. Ekkor a környező országokból, a nyelvünket beszélő távoli fiaink, a nagy hazánk fiai közül hozatott sokakat ígérgetéssel, erőszakkal a királyi városba. Őket is janicsároknak hívta, de a többiektől eltérően, belőlük hatalmi embereket képeztetett, azután ahol megürült egy vezetői hely, akkor közülük ültetett oda valakit. Gondolhatjuk, hogy a gyökereiktől elszakított, hatalomért bármire rávehető embereknél jobban senkire nem számíthatott. Sőt, biztatta őket, hogy ne törődjenek kritikákkal, fenyegetésekkel, hanem élvezzék. Minél jobban végzik a munkájukat, annál több lesz az ellenségeskedés körülöttük. Így lettek, akik a színjátékosok, író emberek között végeztek hatalmas pusztítást, majd sorra került mindenki.
Történelmünk átírása is jó haladt. Kiderült, hogy az őshaza nem ott volt, hogy nem azt a nyelvet beszéltük, nem jól tudtuk a honfoglalás idejét, hiszen már évezredek óta mostani hazánk területén élünk.
A sereget is erősíteni kellett. Volt ellenség külső is, belső is.
Az aranypénzt fokozatosan lecserélték rézpénzre, majd papírbankóra. Elrendelte, hogy aki szereti a hazáját, az szolgáltassa be vagyonának egy tizedét, majd az ötödét és így tovább.
E tengernyi gond mind szeretett királyunk vállát nyomta, hiszen nem volt más, nem is lehetett volna más arra méltó, hogy minket vezessen, megvédjen, aki a szent ünnepeken bennünket féltsen, bátorítson, támaszunk legyen. Keveset aludt, mert mindenen rajta tartotta a szemét, hiszen ki gondoskodásában lettek volna jobb helyen a dolgok.
A népnek mindenben az ő egyszerűségét mutatta, különösen az öregasszonyok bálványozták, kezét csókolgatták.
Népe benne a védelmezőt, a hozzájuk hasonló egyszerű embert látta. Nem élt fényűző életet, nem számítva királyi palotáját. Családja és gyorsan szaporodó rokonsága, baráti köre viszont rohamosan gyarapodott, nem restelltek királyuknál pompásabb kastélyokat építeni, fényűző hintókon járni, tengeren pazar hajókkal mulatni. Ő látta, hogy ez országa vagyonának nem kis részét viszi el, de lekötelezettjei voltak, megvásárolta hűségüket. Persze, csak addig, amíg valamelyikükben fel nem ébred a hatalmi vágy. Ettől, ettől is, mindig félt, sőt rettegett, nem is tudott nyugodtan aludni.
Sokat volt egyedül, tulajdonképpen legkedvesebb társasága saját maga volt. Odaült az asztalfőre, párnával magasított kedvenc helyére és hangosan szónokolt, parancsokat osztogatott és beszámoltatott. Majd körbejárta az asztalt, lábujjhegyen járt, hogy magasabbról szólhasson képzelt királyi tanácsának. Ráncolta homlokát, és ezt már szinte mindig csinálta, amitől homloka szinte eltorzult, belevésődött az országával, népével való törődés.
Meg-megállt a besütő nap fényében, nekivetette mellkasát, és ha ezt közvetlenül naplemente előtt tette, márpedig tette, akkor hosszú árnyéka, félelmetes testet sejtető hatalmas árnyéka végigvetült a terem hosszában, majd lassan felkúszott a szemközti falra, egészen fel, fel a feszületig.
Ezek élete legszebb pillanatai voltak. Olyan meleg, forró volt a szíve, hogy önnön nagyságának csodálatától kicsordult a könnye.

Torma István prózái legutóbb a Szöveten: