VERS

Köves István: Jónás és az angyalok

Márkus László fotója

A feltűnő, szokatlan ruhákat kedvelem,
s ha tehetném, mindig kockás bohócnadrágban járnék,
de temetésre azért, tudom, mi illik, mi nem.

Itt állok hát feketében, akár a magam sírja előtt,
várom, hogy az égbolt hasadva megdördüljön, de
csak egy szuperszonikus dübörög ki a felhők mögül.

Mondják, négy, öt fok körül, természetesen Celsiusban,
a fű növekedése hirtelen megáll, s nem nő tovább,
a libalegelőkön és a hősök emlékműve körül sem.

Álmodik ilyenkor a mező, vagy gondolkodik, ki tudja,
temetőben járva, múzeumban forgolódva én is,
egyre csak élőket keresek még, nem a rég holtakat.

Gyarapodik a múlt, fogy a jövő, sokasodik a megbánás,
a ledöntött sírkő sem annak hiányzik, aki pihent alatta,
a világ nagyjából föl van fedezve, katalogizálva feszeng.

Egy ideje kerülöm a kerítéseket, de még a partvonalat is, mindent,
ami megoszt, vagy elválaszt, s ünnepeimen azzal vigasztalódom,
hogy bár az ember nem eleve jó – de még könnyen azzá válhat.

Hisz magam is ártatlan vagyok, karomban békésen hunynak angyalok,
siket-csöndes a világ, kozmikus lelke mozdulatlan és vacog, amikor
végre tarka történetté érik a szikár tények vitája a ledér valósággal.

Látom? A sekély vízből felém egy elégedett, cet okádta Jónás lábal.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: