Tóth Olivér: Imaingák
az utolsó idők gyámság alá vett tekintetén
jönnek mennek éltetnek majd kivégeznek
pirkadatait a nap szemfedőjét rántja rám
ki és miért takar honnan hová nem értem
az éjjel nappalomat nappal estémet félem
riadt puskák a madarak az égben bombák
károgó visító anyák lepeljeiből hulló dögök
a végeken fehérben gyászolt gyermek nyög
éhező szegény s bőrébe fáradt álma gazdag
lőporba fulladt roskadt apák taghalmaikra
kényesen pihent fáradtságában a vérbánat
túlzásba esett mentegetőzése magyarázat
a purgatórium krematóriumában a karmák
kókadt földbimbókat szájjal gyalult imaingák
mondd ellenem hívott sorsom te invitáltad
lehorgonyzott korallszíved tusáit elviselem
tanksúlyos légzésed fémjében ha kiviláglok
felismerhetetlenné karcol majd két kezedbe
az arcátlanság tipró ólomegyenruhájában
írtó katonájává képeznek a kiképzett halálok
egyszer küszöbükre áll az elszégyenlett isten
romba dönt tudom a béke malterszínű sírás
betonjászlaiból városok sírnak fel s a föl le lesz
sajnálatában magamtól engem téged is elfelez
negyedeiden a világ hajléktalan keresztet vesz
az éjjel nappalomat nappal estémet félem
ki és miért takar honnan hová nem értem
pirkadatait a nap szemfedőjét rántja rám
jönnek mennek éltetnek majd kivégeznek
az utolsó idők gyámság alá vett tekintetén
Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten:
