Földi Erzsébet: Szabadka via Dél-Amerika, 1937

Drága Irénke tanti!

Hosszú idő után újra írok neked, de ez a levél más lesz minden eddiginél, mert tartalmát előbb és jobban ismerted nálam. Írásom alanya ugyanis te vagy. Életed és pályád alakulását senki nem ismerheti tőled alaposabban, ezért kérlek segíts nekem, hogy ha a képet csupán emlékszilánkokból próbálom is összerakni, méltón és hűen tegyem, hogy az örök szerénység fátylán túl megvillanjon az az értékes életút, amit megvalósítottál.
Valaha magáztalak, mert a nagynéni-unkahúg kapcsolat így kívánta, de mióta elmentél s én maradtam, már nem számít tér és idő, a szabályok sem. Lelkünk szabadon szárnyal s én szeretettel és tisztelettel tegezlek téged.

Szüleid – Kovács Birkás Rozália és Farkas József – második gyermekeként születtél Szabadkán, 1914. február 25-én. A keresztségben az Irén nevet kaptad. A környezeted és a korabeli fényképek megőrizték gyermekkori külsődet: szép voltál, kékszemű, szőke. (A hajadat később két hosszú fonatban viselted.)
Kezdetben két évvel idősebb Ilus nővéred volt a legközelebbi pajtásod, akivel olykor gyermekcsínyekbe keveredtetek. A szülői felügyelet nem volt mindig megoldható. Egyrészt édesapátok (anyai nagyapám) gyakori italozása tette bizonytalanná, másrészt édesanyátok (anyai nagyanyám) éjt nappallá téve varrt, hogy eltartsa a családot. A kész munkát haza kellett szállítania s ilyenkor történtek a turpisságok.
Értelmi szerzőjük Ilus volt, te csak csendestárs, szemlélő. Egy alkalommal nővéred szerecsenné mázolta magát folyékony, fekete boksszal, máskor újságpapírból cigarettát sodort, (édesapátok dohányzott is), rágyújtott s mind lepörkölte gyönyörű, göndör szempilláit. Egy harmadik alkalommal – amikor édesanyátok bement a belső szobába tiszta ruháért – kifordítottátok a teknő fürdővizet. Ekkor igaztalanul téged vádolt a történtekért, batyut kötött a hátadra, hogy bevisz a lelencbe. A próstya (kerítés) drótjába kapaszkodva sírva kiáltoztad: – Nem megyek a jejencbe! Szajok a jejencbe!

Az iskoláskor beköszöntével kitűnő felfogásod, gyors észjárásod hozzájárult a példás tanulmányi előmenetelhez. Az első osztály évzárójakor rád osztották a János Vitéz Iluska szerepét. Meghatóan bájos vagy a képeken színpadi kosztümödben: fehér ingváll, harisnya, szoknya, piros mellény, kötény és papucs, hajadban előbb szalag, majd kendővel hátra kötve. János Vitéz is fehér ing-gatyában, fekete mellény, csizma és pántlikás kalap, árvalányhaj-csokorral. A csoportképen ott az egész „társulat” a nénikével (vezető tanítónő), te és János Vitézed egymás mellett ültök az első sor közepén. A másik felvételen csak ti vagytok, a főszereplők. A fiú vállára hajtod a fejed, arcodon ott dereng az édes-bús mosoly. (Későbbi fényképeid szinte mindegyikén ez a szomorkás , alig-mosoly arcod diszkrét bája, mintha nagy titkok tudója lennél.) A bemutató osztatlan sikert aratott, idegen emberek gratuláltak neked és elhalmoztak édességgel.
Érzékeny gyermek voltál, aki örömében-bánatában könnyen elsírta magát. Édesapád élcelődött veled emiatt, s talán éppen ezzel segített, hogy idővel megtanultad palástolni az érzelmeidet. Így indultál el az úton, amely határozott, bátor, kitartó és erős jellemmé formált.
Az elemi után elvégezted a kereskedelmi iskola három osztályát. Megmaradt tusrajzaid művészi hajlamról tanúskodnak. Szárnyaló fantáziád precíz, pedáns, tiszta alkotásokról köszön vissza. Hátoldalukon ott a neved, az osztály és az évfolyam jelzése. Szabás, varrás és kézimunka szakon szereztél oklevelet.

Inasként először a zsidó Beck kereskedő kötöttáru boltjában dolgoztál, majd a Bányai házaspár városháza alatti elit, női divatáru üzletében alkalmaztak. Szorgalmad, becsületes helytállásod, pontos, megbízható munkád, szolgálatkész magatartásod a legjobb bizonyítványt eredményezték rólad. (Miután majd elhagytad az üzletet, édesanyám számára a te bizonyítványod volt a legjobb ajánlólevél, amikor a helyedre felvették.)
Régóta tisztában voltál az otthoni helyzettel. Édesapád a szakadék felé sodródott, édesanyád volt a családfenntartó. A tanulás mellett – nővéreddel együtt – igyekeztél minden munkáddal segíteni édesanyád és testvéreid sorsán.
A fiatalemberek észrevették és nyugtázták szépséged, jóságod, szelídséged, okosságod, de valahogy mégis kívül maradtak köreiden. Lehet, hogy szándékosan voltál finoman elutasító, de lehet, hogy családi körülményeid miatt ők tartották magukat távol. Az egyik fiú nyilatkozata szándékairól megkésve érkezett és levélben ért el, amikor életed és pályád merőben más volt már a távoli Dél-Amerikában.

Korai ifjúságod éveiben a fiatal lányok és fiúk magukhoz méltó vallásos gyülekezetekbe, kongregációkba tömörülve építették lelküket, barátkoztak, szórakoztak. Programok széles skálája várta őket: előadások, tea- és csokoládédélutánok, zenehallgatás, tánc, sportolási lehetőségek, kirándulások. Vezetőik tisztelendő nővérek és papi személyek voltak. Itt kerültél kapcsolatba az irgalmas nővérekkel, akik Szabadkán működtek. Zárdájuk a Szent Rókus templom mögötti épületben volt. Szerteágazó tevékenységet folytattak. Munkájuk, elhivatottságuk, önzetlen jóságuk, nyugalmuk, szeretetből fakadó szépségük hatással volt rád, mert környezetükben maradéktalan biztonságot és boldogságot éreztél. Valójában megérintett a gondolat, hogy ezen a pályán folytasd az életed. Odahaza még nem beszéltél új jövőképedről, de arról már igen, hogy nem akarod az életed örökös veszekedésben leélni.
Állandó lelkiatyádnál, lelki vezetődnél végezted gyónásaid, aki felfedezte benned a szabadságra és cselekvésre vágyó lelkületet, a hajlamot az elhivatottságra, a képességet a közösségi életre, ahol nem öncélú a jóság, ahol azért tevékenykednek, hogy segítsenek az elesetteken.
Érlelődött, majd megért benned az elhatározás, hogy zárdába lépsz. A lépés kötelezettségekkel járt: szükség volt egy szimbolikus összeg letétbe helyezésére, valamint előírásos kelengyére.
Fizetésed nagy részét beadtad a családi költségvetésbe, egy részét viszont félretetted, hogy megtakarítsd a szükséges anyagi hátteret. Miután az összeg megvolt, otthon is bejelentetted szándékodat: Ferencrendi irgalmas nővér leszel.
A hír mindenkit letaglózott, de elsősorban édesanyádat, aki teljesen összeomlott. Láttad ezt, s bár elkötelezted magad elhatározásodat illetően, megpróbáltad őt talpra segíteni. Falfehér arccal borultál az ágyra és azt mondtad: – Ha rajtam múlik a maguk boldogsága, itthon maradok. Legyenek maguk boldogok, majd én leszek boldogtalan.
A megtört szívű édesanya erőt vett magán és vállalta az őt ért újabb csapást, mert a te elképzelt jövőd, életed mindennél fontosabb volt számára.
– Nem, legyél csak te boldog, majd én leszek boldogtalan.
Édesapád reakciója váratlan volt és drámai. Nemes egyszerűséggel kijelentette: felgyújtja a zárdát. Persze, erre nem került sor, kénytelen-kelletlen elfogadta döntésedet.
Ezután nemcsak bejártál a zárdába, hanem bent is aludtál. Édesanyád, testvéreid esténként mindig elkísértek s mindannyiszor sírva búcsúztak tőled. Ezt látva a főnöknő megkérte a kísérőket: hagyjanak fel a napi búcsúztatással. Nehezítik a helyzeted, esetleg még el is tántorítanak a szíved diktálta hivatástól.
Ilus már varrta a stafírungod: görögvállas ingek, réklik, hálóingek, nadrágok, ágynemű készült, Rozika húgod (majdan édesanyám) kabátot, sálat kötött számodra.

Hivatalosan 1934. június 3-án léptél be a szabadkai zárdába. Itt ismert meg a Tisztelendő Anya, aki épp Szabadkán tartózkodott. Az Anyaház egyébként Korčula szigetén, Blatón volt, itt volt a Tisztelendő Anya székhelye. Rövidesen téged is oda vezényeltek, mert 1935. augusztus 6-án kezdődött a noviciátusod, a felkészülés éve. Ez az év az Anya felügyelete mellett folyt, aki rögtön látta, hogy személyedben a rend csiszolatlan gyémántot kapott. A felkészülés során iskolába jártál, tanfolyamokon vettél részt, zenei képzésben részesültél. 1936. augusztus 6-án tetted le az Első Fogadalmat a Tisztelendő Anya kezébe.
Ekkor történt a hivatalos beöltözés szertartása, amin családtagok is jelen lehettek. Sajnos, melletted nem állt senki, a családnak nem volt pénze az odautazásra. (Az Örök Fogadalom ideje majd 1942. augusztus 6-án következett.)
Az első fogadalom és a beöltözés jelentősége, hogy a nővér teljességgel lemond a világ hívságairól. Új, szerzetesi nevet kap, női ékességét, a haját levágják, s a rend uniformisát ölti magára.
Az új neved Mária Irma lett, gyönyörű szőke hajad levágásakor folytak a könnyeid, alig tudtál a lábadon állni, s felöltötted a „habitot”, aminek tartozékai a fátyol és a „korda”, a derékon körbefutó, kötélszerű fehér öv, három csomóval. Mindegyik csomó jelentéssel bír, a hármas fogadalom jelképei: szegénység, engedelmesség és tisztaság.

Dél-Amerikában igény volt szerzetesnőkre. A nővérek első csoportja 1936-ban indult el Blatóról.

1937. április 27-én a missziós nővérek második csoportjával te is elutaztál Dél Amerikába.
      Első állomáshelyed Argentínában, Campo de Mayoban volt, ahol kórházban teljesítettél szolgálatot. Munkád során irgalmas nővéri státuszod teljes egészében kifejezésre jutott, hiszen a sok beteg, elesett, tehetetlen ember valóban rászorult a segítségre, együttérzésre, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire. A felkészülés évében odahaza is foglalkoztál a spanyol nyelvvel, itt azonban rövid időn belül már folyékonyan beszélted. Ebben a környezetedben ez nem is alakulhatott másként.
      Miután jól beszélted a nyelvet, Barrio de Subofficiales-ben elvállaltad az óvodáskorú gyermekekkel való foglalkozást. Az apróságok nevelése szívügyed volt, szeretettel, odafigyeléssel gondoztad őket, különös tekintettel lelkük építésére.
      Ezzel a tevékenységgel párhuzamosan szabás-varrás tanfolyamot vezettél fiatal lányok, asszonyok számára. A gyakorlati munka mellett találtál lehetőséget arra is, hogy lelki-erkölcsi kérdésekről beszélgessetek. Nyílt, őszinte légkörben kérdezhettek, elmondták esetleges problémájukat s te úgy mutattál rá a válaszra, a megoldásra, hogy közben hitüket gyarapítottad, elmélyítetted.
      Áldozatos munkával tizennégy évet töltöttél Argentínában.

Ezután a Tisztelendő Anya áthelyezett Paraguay-ba, Asuncion-ba, a Szent Rókus egyházmegyébe. Itt főnöknői kinevezéssel azt a feladatot kaptad, hogy a nővéri hivatás iránt érdeklődő lányok felkészülését vezesd, irányítsd, koordináld. A lányok oktatásán és nevelésén kívül az iskolában szabás-varrás-háztartásvezetés tanítása is szerepelt. Az itt végzett nők nagy számban maguk is iskolát, üzletet nyitottak és vállalkozásaikat sikeresen működtették, emelve ezzel volt iskolájuk hírnevét. Lévén szó vallási iskoláról, támogatást jelentett, hogy az egykori növendékek megőrizték az itt megélt szép időszak emlékét és majdan saját gyermekeiket is ide íratták.

Számodra újabb áthelyezés következett, Ybycui-ba, ahol egy évet töltöttél. Erről az időszakról nincsenek számottevő adatok.

Következő állomáshelyed ismét Asuncion volt, ezúttal a San Francisco rendház főnöknőjeként. Az itteni szolgálatod idején általános iskolát nyitottatok, a későbbiekben pedig középiskola is létesült. Legtöbbet tettél az első iskolaépület, valamint a gyönyörű kápolna megépítéséért. Pénzhiány miatt minden módon próbálkoztál az anyagi eszközök biztosításával. Folyamodtál, kilincseltél állami- és magánszemélyek támogatásáért, ezen kívül a varrással készült holmikból, kézimunkákból kiállítást rendeztetek és az eladott áruért kapott összeget is befektettétek az építkezésbe. Tehetségeddel és tudásoddal jól sáfárkodtál, mert az eredmény nem maradt el. Igaz, hogy az elért eredmények újabb kihívások elé állítottak, de a fogadalmad része volt az engedelmesség, soha nem mondtál nemet, ha útközben nehézségek adódtak.
A tanfelügyelő hölgyek többször is ellátogattak az iskolába és meggyőződtek az itt folyó minőséges, jó munkáról. Ennek eredményeként a vallási iskolát a Tanügyi Minisztérium, tehát az állam is elismerte.
A továbbiakban az intézmény hatáskörébe óvoda, általános iskola és gimnázium tartozott, a tanulók száma meghaladta az 1600 főt.

1961-ben az Anya Chilébe, Santiagoba, Plaza Garin-ba, a rend fiókintézetébe vezényelt, mint főnöknőt.
Dél Amerika államai a nagyon gazdagok és a nagyon szegények országai voltak. A haladást elsősorban adakozás segítségével lehetett előbbre vinni. Az iskola, amelyben tizenegy éve dolgoztak-vergődtek a nővérek a szegénynegyedben volt. Új iskolaépületre volt szükség, amihez telket kellett találni. Rengeteg utánajárás, különböző nehézségek árán a kérdés megoldódott. Santiagohoz közel, Maipu munkásnegyedében találtad és vásároltad meg a telket.
A munka általános iskola építésével kezdődött, amit gimnázium alapítása követett és a diákok száma meghaladta az 1300 főt.

Chile után újra Argentinába, Basavilbaso-ba kaptál áthelyezést. Ittartózkodásod főnöknői minőségben hat évig tartott. Rendszeres anyagi támogatás nélkül sikerült az iskola épületét megnagyobbítani, kibővíteni. Napról napra, szinte csodával határos módon haladt az építkezés. Nővéreiddel vállvetve segítettetek a fizikai munkában is: kubikoltatok, meszeltetek, súroltatok, takarítottatok. Magasrangú vendégek jártak arra, és meglátogatták a már átadásra váró objektumot. Feltűrt ujjú habittal fogadtad őket, hiszen csak abbahagytad a munkát.
– A kezét, nővér! – fordult hozzád a delegáció vezetője.
Mutattad, hogy piszkos.
– Nem baj! A kezét! Amit Ön itt véghez vitt, egy férfinek is becsületére válna! Gratulálok!
Nos, a továbbiakban ez az iskola is eredményesen működött. Óvoda, általános iskola, gimnázium és tanítóképző kapott helyet az épületegyüttesben.

1970-ben újra áthelyezést kaptál. A Villa Zagala-ban működő Világtalan Idősek Otthonában nyolc éven át töltötted be a főnöknői posztot. Ezeknek a szerencsétlen embereknek is megértésre, segítségre, irgalmas szeretetre volt szükségük.

1978-ban alattomos betegség támadta meg sok nehézséget vállalt és elviselt szervezetedet. Operáció után is gyakori kezelésre volt szükséged. Főnöknőként nyugdíjaztak, ekkor Caseros-ba, a Tartományi Rendházba kerültél. Itt sem hagytad abba a munkát. A telefon mellett ügyeltél, közben pedig öveket, sálakat horgoltál a novíciák számára.

Missziós utadat a hit terjesztése, sok-sok generáció felkészítése, felnevelése, gondozása, ápolása, útraindítása, kikísérése szegélyezte, a legfiatalabbaktól, a felnőtteken át, a legidősebbekig. Ezt az utat iskolák, kollégiumok, kápolnák építése is fémjelzi, mert szinte a semmiből hoztál létre csodákat.
Honnan volt benned ennyi bölcsesség, hozzáértés, lendület, hogy az akadályokat elhárítva elérted a rend által előlátott célokat? Hiszen nem önös érdekből, hanem a közjóért tevékenykedtél és mindig Isten dicsősségére.
„Az Úr a kicsinyek és alázatosok segítségével viszi végbe nagy terveit” olvastam egy későbbi körlevélben. Ilyen voltál. Halk, szerény, alázatos, tele élő hittel, kifogyhatatlan, fáradhatatlan áldozatkészséggel.

A levelek a kezdetektől jöttek-mentek Szabadka és Blato, illetve Dél-Amerika között. A tiéidet korábban kézzel, később írógépen írtad. Rövid helyzetjelentések voltak, hol vagy éppen és milyen feladatkörben dolgozol. Sokkal több kérdésed volt az itthoniak- és az otthonmal kapcsolatban. Idővel édesapád eltávozott, ám a család bővült. Öcséd megnősült, nővéred és húgod férjhez mentek, megszületett unokaöcséd, majd unokahúgaid (magam és testvérem).
Változó címeid mutatták az áthelyezéseket. A levelek három hétig utaztak, mert a postát hajón szállították, így a válaszlevelekre neked is várnod kellett. Egykori munkaadónőtök, Bányai Hermina bölcs tanácsot adott édesanyámnak: – Rózsi! Ha valami gond van a családban, ne írd meg Irénnek. Mire a levél odaér, a helyzet rendeződik és csak fölöslegesen izgulna az a lány a messzi idegenben.
Leveleidben olykor szentképeket küldtél és nagyon sok fényképet: bennszülött indiánok ünnepi tolldíszben táncolták rituális táncukat, az iskolákban csoportképek készültek az osztályokról, a templomban az elsőáldozókról, arról is, ahogyan harmóniumon kíséred az énekeseket, magadhoz veszed az ostyát. Küldtél képet az építkezések kopár helyszínéről, majd már láthatóvá váltak az álványzat mögött növekvő épület körvonalai. Az elkészült építményeket mindig gyönyörű kertek övezték, bokrokkal, rengeteg virággal. A kápolnák virágdíszben várták az ünnepeket, de a mindennapi istentiszteletet is.
Válaszleveleinkben – szem előtt tartva kérdéseidet – vázoltuk az éppen időszerű családi helyzetképet. Időről időre mi is küldtünk fényképeket, többnyire amatőr felvételeket a családról, esetleg valamely jeles eseményről, mint az elsőáldozás, bérmálkozás, házasságkötés, kisbaba születése.

Bizonyos rendszerességgel csomagokat kaptunk tőled. A csomag érkezése mindig izgalommal és örömmel töltött el bennünket. Nagy dolog volt Amerikából levelet kapni, nemhogy csomagot. Éveken át a kapott gyermekruhák, varrásra váró anyagok segítettek abban, hogy az itthoni szerény körülmények ellenére viszonylag jól öltözzünk. A küldött babák, egyéb játékok, édességek színesítették gyermekkorunkat. Kegytárgyak is érkeztek: szentképek, rózsafűzérek, Agnus Dei-k, skapulárék, a Mi Atyánk, a Rózsafűzér-titkok, a Keresztút képes változatai.
Az elsőáldozási öltözékem teljes egészében a te ajándékod volt: alsó és felső ruha, tarsoly, koszorú, fátyol. Az alsó ruhát selyemből varrták, csipkeszegéllyel, a felső áttetsző organdi anyagból készült, finom piés derék- és bordűrös szoknyarésszel, leheletes kézimunka paszpolozással a gallér és a mandzsetták szélén, apró díszgombolással. Amikor megláttam, elállt a lélegzetem. Felnőtt koromban, ötven év múltán is állítottam: az a ruha a legújabb ruhakölteményekkel is felvehette volna a versenyt. Anyu horgolt hozzá csipkekesztyűt, meg cipőt vettünk, így lett rólam teljes a kép ezen a jeles napon.
Nekünk kevesebb alkalmunk volt csomagküldésre. Olykor, ha szabadkai születésű apáca jött haza látogatóba és minket is felkeresett, vele küldhettünk valami apróságot, leginkább olyan hazait, ami hosszabb ideig elállt és elvitte az otthon ízét, illatát s a szerető kezek érintését.
Egy karácsony alkalmával hangüzenetet juttattál el hozzánk kazettán, személy szerint szólva mindannyiunkhoz. A mellékelt üres szalagon mi készítettünk számodra válaszfelvételt. Mindenki röviden összefoglalta a saját, időszerű helyzetét s karácsonyi üdvözletként közösen elénekeltünk néhány karácsonyi éneket. Ez kedves ajándék volt és örültél neki.

A Tisztelendő Anya harminc év után engedélyezte, hogy hazalátogass. A titokban mindig remélt és évtizedeken át elmaradt esemény most a megvalósulás útján haladt, és számoltuk a napokat a találkozásig. A nagy öröm mellett az is eszünkbe járt, hogy harminc évig messze idegenben, másfajta emberek között és az egyház kötelékében éltél és működtél. Megtaláljuk-e egymás felé a közelséget? Pláne mi, gyerekek, akik először látunk majd szemtől szembe.

Az egész család kint volt a szabadkai vasútállomáson, amikor megérkeztél. Amint leléptél a vonatról, megismertünk. Nemcsak az egyenruhád miatt, hanem szép, szelíd arcodról, tiszta, kék tekintetedből. Először édesanyádat ölelted magadhoz, majd sorban minden családtagod. Ez az ölelés maga volt a szeretet, a kezdetektől létező és múlhatatlan kapocs, a közelség, az összetartozása. Egymásra találtunk.
Akkor még a Szulovszki házban laktunk, kis, kétszobás lakásban, így nem tudtunk neked külön szobát biztosítani éjszakára, ahogyan a regula kívánta. A szabadkai zárdában aludtál. Reggel érted mentünk, este visszakísértünk, néha gyalog, néha villamoson, de a teljes napot együtt töltöttük. És folytak a mesefolyamok. Te az ottani életedről meséltél, mi az itteni dolgokról.

Csodálatos hajóutad a Julius Caesar óceánjárón három hétig tartott. Több apáca és papi személy is utazott a hajón. Közös csoportkép készült rólatok a kapitánnyal a fedélzeten, valamint, a navigációs szobában.
A kajütödben próbáltál magyarul beszélni, de elszomorított, hogy a szavak sehogyan sem formálódtak, és semmiképp nem kapcsolódtak mondatokká. Kiderült azonban, hogy egy Angol Kisasszonyok rendbeli magyar nővér is utazik veletek haza, Magyarországra. Megismerkedtetek és ezután egymás között csak magyarul társalogtatok. Jó gyakorlat volt, hiszen harminc éven át csak levélíráskor használtad az anyanyelved. Előfordult, hogy a levélbe becsúszott egy-egy spanyol szó, de a mondanivaló alapján meg tudtuk érteni. Olykor felcserélted a szótagokat és például a „kicsi” helyett „csiki”-t írtál.
Később, az itthoni beszélgetések során is megtörtént, hogy spanyol szót illesztettél a mondatba, de a szövegkörnyezetből tudni lehetett, mire gondolsz. Anyu kisegített, mire nevetve megkérdezted: – Te tudsz spanyolul?
Az első pillanattól azt éreztük: mindig ismertünk téged. Közvetlen voltál, mindig tapintatos, mindenkihez tudtál szólni és kedvességeddel megnyertél mindenkit. Nem volt téma, ami idegen lett volna számodra, nyíltan és őszintén megoszthattunk veled bármit. Kék szemed színe az égbolt változásait tükrözte. Felhős időben szürkés árnyalata volt, derült időben pedig csillogóan tiszta kék.

A család szinte minden nap közös estebéden vett részt. Leggyakrabban rántott csirke, sült krumpli, tökfőzelék és zöldsaláta volt a menü. Sokan voltunk, így a felnőtteknek a külső, „mindenes” szobában terítettek, mi gyerekek pedig a nyárikonyhában étkeztünk. Keresztapám boldogan ült a fővendégünk bal oldalán, szórakoztatott bármivel, néha még kicsit szabadabb viccet is elmesélt. Ilyenkor te pajkos gyermek módjára csak egy kis suhintást mértél deréköveddel a kezére, büntetésül.
A mindennapok étrendjében mindig olyasmi szerepelt, amit szerettél, amire gyermekkorodból szívesen emlékeztél: túrós rétes, meggyes lepény, palacsinta, fánk, kuglóf, valami keltkalács.

Sokat meséltél, hiszen a levelek nem tűrtek el hosszú beszámolókat, egyébként is sok munkád mellett leginkább csak éjszaka és röviden írhattál. Most apró epizódok jutottak eszedbe.
Elmondtad, hogy egy idő után Dél Amerikában napokig eszmétlenül feküdtél, mert a honvágy levert a lábadról
Édesapád haláláról nem postából értesültél, hanem azon a napon éjszaka a folyosón láttad meg fénybe font alakját. A jelenés megrendített, egy szentéletű paphoz mentél gyónni, mert a háború miatt nem utaztak a levelek s te a családodból senkiről nem tudtál semmit. A pap fejét kezébe hajtva sokáig gondolkodott, majd tulajdonképpen mindenkiről jót mondott. Amikor végre megkaptad itthonról a levelet, a hírek a pap minden szavát igazolták. Mindenki jól volt, egyedül édesapád távozott el, aznap, amikor nálad megjelent.
Vidámabb történet, hogy hittanórán, amikor azt a tételt taglaltátok, hogy „Isten szeme mindent lát”, egy kislány megkérdezte: – De hát akkor mekkora szeme van a Jóistennek?
Az ottani éghajlat miatt a lányok szinte ruhátlanul járnak, korábban érnek, szabadabbak és gyakran tizenkét-tizenhárom évesen már édesanyák lesznek.
A férfiak kedvelik a kukoricasört (csicsa), ami úgy készül, hogy nagy kondérban megfőzik a kukoricát, aztán körbeülik, marékkal kivesznek a kukoricából, rágják egy ideig, aztán visszaköpik a tartályba. Így gyorsítják meg az erjedés folyamatát.
Hallottunk tőled a mate teáról, aminek a fogyasztása különös és közösségi szertartás.
A manioka a kenyérfa gyökere, amit valójában kenyér helyett fogyasztanak, íze emlékeztet a kenyér ízére. Fogyasztottad te is, mert igazi kenyérre sokszor nem futotta.
Az építkezések során volt olyan nap, hogy nem tudtad, mit teszel az asztalra étkül nővéreidnek, olyan szegények voltatok. Egy utolsó darabka húst feltettél főni, majdcsak lesz valahogy. A nővérek is kaptak ezt-azt az emberektől, ki egy krumplit, ki paradicsomot, paprikát, egyéb zöldfélét. Mindegyikük beleadott valamit a fazékba s végül mégis főtt étel került az asztalra.
Egy alkalommal töltött paprikát akartál készíteni, hogy társaid kóstolót kapjanak szülőfölded ízeiből. Elküldted egyik nővért a piacra paprikáért. A visszatérő akkora paprikát hozott, hogy a töltelék legfőbb a feléig töltötte ki, aztán hogyan is lehetett volna az ételt igazságosan elosztani?
Az építkezések során bizony sokszor volt szükség a nővérek fizikai munkájára is. A kubikolások alkalmával például a sóderral megrakott taligák nehezek voltak, több forduló után már megcsappant az erőnlét. Akkor úgy próbáltál segíteni, hogy valakiért felajánljátok a cipekedést: A keresztre feszített Jézusért! Szűz Máriáért! A védőszentekért! Az angyalokért! Családjainkért! Az elhunytakért!
A sok-sok fohászkodás végén már semmi jobb nem jutott eszedbe, hát azt fűzted hozzá: – Ezt Titoért! – Ezt Jovankáért!
A fogadalmi szegénység végigkísérte a munkálatokat. Előfordult, hogy ingyen kaptatok egy darab szűz földet, az építkezést viszont fizetni kellett, a fogyó pénzt pedig minden áron pótolni. Ha nem volt elég adomány s a munkátokért befolyt összeg sem volt elegendő, magasabb fórumokhoz folyamodtál. Elmentél a miniszteri hivatalba.
Sokan vártak az előcsarnokban audienciára, de a titkár jól ismert, tudta, hogy csak végső esetben folyamodsz segítségért. A hátsó ajtón bevezetett a miniszter dolgozószobájába, aki csak annyit mondott:
– Nővér kérem, mondja gyorsan, nagyon sok munkám van.
– Pénz kellene…
– Mennyi?
Megmondtad az összeget. A miniszter aláírta a csekket és átnyújtotta.
– Majd írja be az összeget.
Nos, ennyire ismertek, ennyire bíztak benned.

Szép történetek korszakát éltük. Minden következő nap új örömöt tartogatott: találkoztunk, láttunk, hallottunk és szerethettünk.
Előfordult néhányszor, hogy Irma nővérnek szólítottunk. Ilyenkor kijavítottál minket: – Irénke tanti – mondtad. A család számára tehát megmaradtál annak, aki voltál: gyermek, testér, nagynéni, s a neved is az maradt szeretteid számára, amit a keresztségben kaptál: Irén.
A reggeli találkozások és esti búcsúzások alkalmával soha nem engedted meg, hogy kezet csókoljunk neked. A melleden függő keresztet emelted felénk és Jézust illettük puha érintéssel.
Leveleid jobb felső sarkában volt egy titokzatos jel, aminek idáig nem ismertük a jelentését: +!
Amikor megkérdeztem, ennyit válaszoltál: Mindent Jézusért!
Rögtön megértettem a szókapcsolatot, de csak később jöttem rá igazi tartalmára. Ez volt életed jelmondata, mottója.

Rokonok, ismerősök jöttek hozzánk, mi is jártunk látogatóba. Mindenki szeretett volna találkozni veled. Természetes, egyszerű, vidám és kedves lényed mindenkit elvarázsolt.
A kötelező rendőrségi bejelentkezésed alkalmával anyu volt a kísérőd. A szigorú hivatalos személy arca mosolyra váltott és előzékenyen kikísért titeket a folyosó végéig.
Jártunk gyalog a városban, villamosoztunk Palicsra vagy vendégségbe. Az emberek pillantása olykor megakadt rajtad, de csupán nyugtázták a ritka képet: apáca a közúti forgalomban.
Anyu kísért le a tengerpartra is, Blatóra, mert feladatod volt ellátogatni a régi anyaházba. Forró nyári nap volt, a levegő nem mozdult. A szakaszt megtöltötték a nyaralásra utazók, mozdulni sem lehetett, nemhogy felállni. Rajtad a rendi egyenruha, arcodon patakokban folyt a veríték, ivóvizetek fogytán. Egy fiatalember leszállt a veszteglő vonatról és friss vízzel megtöltött üveggel tért vissza, amit feléd nyújtott.
Ez a gesztus is tiszteletből, együttérzésből fakadt.
Blatón körbevezettek titeket a rendházban. A konyha tűzhelyén egyetlen sült csirkecomb árválkodott. Anyu magában azon töprengett, kinek adnak belőle először. Kiderült, hogy ő kapta az egészet, a nővérek böjti nap lévén csak párolt blitvát fogyasztottak.
A rendháznak elkerített, saját strandja volt, fénykép őrzi fürdőző anyámat.
(Egyébként az Anyaház és a Tisztelendő Anya székhelye 1956-tól Rómában volt. A címre máig emlékezem, hiszen hazalátogatásaidat mindig illő módon, levélben megköszöntük a Tisztelendő Anyának. A cím Via di Porta Maggiore 38.)
Első látogatásod után eleinte öt-, majd három évenként jöhettél haza, tekintettel édesanyád magas korára. Következő alkalommal már átköltöztünk a Borovo utcai nagy lakásba, így biztosítani tudtuk számodra a külön szobát és az éjszakákat is közös fedél alatt töltöttük.
Sugárzó lényed mindig megújuló hatással volt ránk, szerettünk volna hasonlítani hozzád és bennem
halványan megjelent egy téged követő út képe. Persze, minden másként alakult…
Ismét bővült a család, én és húgom is férjhez mentünk, megszülettek a fiaink. Levelek, fényképek után élőben is találkoztál az új családtagokkal. Láttad pici és cseperedő gyermekeinket, szeretettel vettél körül mindenkit, ahogyan mindenki téged.
1978-ban Argentínában volt a labdarúgó világbajnokság. Szállást, ellátást biztosítottál volna nekem és családomnak, ha kilátogatunk. Sajnos, munkarendünk miatt kihagytuk a nagy lehetőséget.
Már beteg voltál, amikor mégis hazajöttél. Fiaink mini, bőr focilabdákat kaptak ajándékba, emlékül a VB-re. Egyik kék-fehér, másik piros-fehér volt. (A fiamét máig őrzöm.)
Senki nem sejtette, hogy ez volt a búcsúlátogatásod. Operáció előtt álltál…

A Körlevél, amit majd a bekövetkezett szomorú esemény kapcsán a Tisztelendő Anya nekünk is elküldött tulajdonképpen a rövid életrajzod tartalmazta, de innen tudtuk meg, milyen erős voltál betegen is: együtt keltél a nővérekkel, részt vettél a közös imában, örültél a szentmisének, elmélkedéssel fogadtad a szentáldozást. Különösen a Szent Szüzet tisztelted, naponta több rózsafűzért elimádkoztál elhunyt szüleidért, élő testvéreidért, rokonaidért és a Rend szándékára.
Az Anya az egész Rend nevében hálás köszönettel adózott emlékednek hűségedért, kitartásodért és azokért a hatalmas munkákért, amik távol a szülőföldtől teljes életedet kitöltötték.
Életutad 1984. október 11-én véget ért. Másnap helyeztek örök nyugalomra a San Martin temetőben.
A Körlevél kézhezvételekor kis csomagot is kaptunk. Benne apró, személyes tárgyaid voltak és fényképek. Régiek és a legújabbak. A sírhelyen hófehér márványtáblácska, egyszerű felirattal: Soror Maria Irma Farkas…

Egykor fogékony gyermeklelked előtt játszódott szüleid szerencsétlen házassága, s tömény szomorúsággal töltött el. Elhatároztad: ezt nem vállalod. Kitépted magad a családból, elhagytad, akiket nagyon szerettél és merőben más életformába építetted bele önmagad. Tudásod, képességeid hittel, nagy-nagy akarással ötvözted, így voltál képes csodákra. Maradandót alkottál, amire az itthoni körülmények között nem lett volna lehetőséged. Szűk volt számodra a sablonos jövő egy férj oldalán. Lelked szárnyalt, elképzeléseid megvalósítására ott volt fáradhatatlan fizikai lényed, dolgos kezeid. Amit tettél, nem önmagadért tetted, nem a magad dicsőségéért működtél. Isten dicsősségére cselekedtél.
Kosztolányi versében Ő az a „nagy ismeretlen Úr”, akinek mindnyájan vendégei vagyunk… egy időre…
Neked ennyi jutott…

Most befejezem ezt a hosszú levelet, ami töredéke lényednek és életednek. Nézd el a hiányosságokat, mert csupán a lelkem egyik rejtett zugát tártam fel, mintegy mementóul…

P.S. Gyóntatóatyám elolvasta a Körlevelet. Amikor csendesen letette kezéből az iratot, csak annyit mondott: „Önnek odafönn van még egy pártfogója…”

Köszönöm…

Szabadka, 2023. január