PRÓZAIRODALOM

Pálfi Jázmin: Törékeny

A tenyerembe hajtom fejem, hagyom, hogy a fájdalom és a sötét gondolatok magukhoz húzzanak. Majd tekintetem az ablaküveget díszítő jégvirágra téved. Milyen szép! Aztán felébred bennem a gonosz énem: ha csak egyszer is rálehelek, elpusztul. Ilyen törékeny az emberi lélek is…  

Emberek haladnak el a ház előtt. Merengve nézem őket. Mennyi ember. Mennyi sors. Vajon érdekel-e valakit az enyém? Ha megszűnnék létezni, észrevenné-e valaki? Kopogok az ablakon. Senki nem figyel. Mindenki igyekszik valahova, szófogadóan játszva a saját szerepét a történetében. Mert minden ember egy könyv. Egy végtelen történet. A sok között én is egy vagyok. Ez a magány. Megszoktam. Az érzés, amely soha nem múlt el, és nem is fog elmúlni. Már nem is érzem tehernek. Sokan már továbbléptek és igyekeznek elfelejteni, hogy nem is annyira régen az egész világ a magány és bezártság sorsán osztozott. Nem annyira azok kiknek amúgy is törékeny lelkén soha nem gyógyuló sebet hagyott.

*

Csak idő van. És csend van. És a csend hangja elviselhetetlen. Csupán a falióra ketyegése tör át rajta. Az idő. Csak az idő múlása, a csend, a magány vesz körül, ölel magához. Belesüppedek. Most úgy érzem, erre vagyok kárhoztatva örökre. Ez a Poklom.

Mi a magány? A magyarázat felesleges. Csak üresen kongó szavak gyűjteménye lenne azok számára, akiknek nem volt része benne. A magány az a fájdalmas, tátongó mély sötétség, ami a lelked mélyéről néz vissza rád azokban a pillanatokban, amikor kételkedsz a saját épelméjűségedben, és megválaszolja a kérdéseket, melyeket fel sem tettél. Amikor a saját gondolataid idegenek és ijesztőek, és akárhogy próbálod elhessegetni őket, mégis maradnak. A videojáték az én menedékem. Csak egy kis időre elszakadni a borús valóságtól, csak egy-két órára belefeledkezni a vibráló színek és fények kavalkádjába, valaki mássá válni, aki csatákat vív, mert én a sajátomat a magánnyal szemben elvesztettem. Ilyenkor nem hallom a csend üvöltő zaját, és a temérdek zúduló idő roppant súlyát.

Egy-két óra… most hajnali három van. Nem vettem észre. Kinyújtózok. Teljesen el vagyok gémberedve. Végignézek a szobámon, ami most nem különb látványt nyújt, mint a csatamező a játékban. Nem emlékszem az asztal színére, tornyosulnak rajta a használt tányérok és poharak. A szőnyegen levetett holmik és italos dobozok sokasága. A levegő ólomként nehezedik rám, átitatva a sör szagával. Nem emlékszem, mikor viseltem pizsamán kívül mást, és mikor nyitottam utoljára ablakot. Volt, hogy azt gondoltam: anyám teljesen ki fog akadni. Amióta nem mehet dolgozni, azóta egy 24/7 órás egyszemélyes takarítócégként üzemel. S ami a legrosszabb, nem akad ki. Mérhetetlen közöny telepedett a házra, és maradandó vendég maradt nálunk. Ez egy rémálom. Próbálok felébredni. Villámcsapásként hasít belém a tudat: nem megy! Milyen érzés? Képzeld el a valaha volt legrosszabb rémálmot, szánj pár percet, hogy felidézd. Aztán képzeld el, hogy képtelen vagy felébredni belőle, mert már ébren vagy. Mindazok a bizarr ötletek, amelyeknek olyan sok értelme van, amikor alszol, tágra nyílt szemmel is kezdenek értelmet nyerni. Ez normális vagy már az elmebaj jele? Vajon csak én viselem így?

*

Apu már harmadszor rendezte át a fészert, és a ház körül minden meg van javítva, amiért anyu hónapokig könyörgött. Anyu sír. Mert nem! Ennek nem ez a rendje! „Én könyörgök, te nem figyelsz. Ezt szoktuk meg” ‒ mondja szepegve. Apu arcára van írva, hogy próbálja feldolgozni az egymásnak ellentmondó információkat. „Semmi se jó?” ‒kérdezi. Soha nem voltak közelebb, mégis távolabb egymástól a szüleim. A nap nagy részében megsemmisülten ülnek egymás mellett gondolataikban elmerülve. Ijesztő, amikor azok hallgatnak el, akiktől a választ várjuk. A tehetetlenség párosul a haszontalanság érzetével, és megvan a katasztrófa. Egymás puszta jelenléte is teher nekik. Anyu a konyhában vert tábort, többnyire ott talál menedéket a lábasok és serpenyők mellett a hasztalanság nyomasztó érzése ellen. Belépek. Ez váratlanul éri. Megdörzsöli a sírástól vörös szemeit, és felém fordítja tekintetét, egy pillanatra elszakadva az asztalon éktelenkedő számlahegyről. Nem szól, nem szólok.

Undorodom már az egésztől! A szobámba vonulok, és behúzom az ajtót magam mögött. A négy fal közt az egész világom, a mindennapjaim, az életem. A magánzárkám, ahova önként menekülök kétségbeesve. De hiába; magam elől nem tudok elrejtőzni. Próbálom lefoglalni magam. A mateklecke türelmesen várakozik az íróasztalomon. Várni fog még egy ideig. Nincs ihletem. Facebook, Instagram? Mi értelme? Ahogy velem sem, senki mással sem történik semmi. Selfie? Ugyan! Már semmi sem vonz. A sminkkészletem is a fiók mélyén pihen. A hajam egy kisebb madárcsaládnak adhatna szállást. Nem érdekel. A közösségi oldalak is, mint az utcák kiüresedtek és sivárak lettek. Átlapozva csak a napi fertőzöttek és elhunytak számát közölték. Háttérbe helyezve az összes létező eddigi problémát. Mintha megszűntek volna.

 Elmerengek a semmibe révedve. A tapéta mintázata fényév távolságból szavak nélkül mesél, mégis értem, hogy hív. Életre kel. Ekkor eszembe jut Charlotte Perkins Gilmantől A sárga tapéta című szöveg, melynek főszereplője a 19. század történései hatására dekorhorrort él át, és az elmeállapota egy sárga tapéta közvetítésével jut mélypontra. Vajon az ember észreveszi az őrület pillanatát? S vajon ez már az a határ, melyen kötéltáncot járok? Az áldás hatalmas. Az átok hatalmas. Ez az Univerzum törvénye, és ebben rejlik mágiája is egyben. És az ár is hatalmas, amit fizetni kell érte. Ezt nem engedhetem! Meg kell őriznem szellemi épségem. De a szabadsággal együtt mindent elragadott tőlem a pandémia: a múltat, a jelent és a jövőt is, mindent, amiről azt gondoltam én vagyok. Szabadulni vágyom az érzéstől és újra élni, nem pedig csak létezni. A körzőm hegyes felével kis csíkot vések az alkaromba. A hirtelen éles fájdalomtól megborzongok. De ez változás. Érzek. Egy kis piros csepp kiserken, végiggurul a karomon, és kis gomb formájában megül az asztalon lévő fehér papírlapon. Milyen szép és fényes! Tökéletes. Vajon ez az az érzés, amit az öngyilkos személy tapasztal? Az elfásult ember, aki érezni próbál minden áron. Még akkor is, ha utoljára?

*

Sokszor töprengtem azon, hogy vajon ennek az örökkévalóságnak vége lesz-e egyszer. Meglátjuk-e valaha a fényt az alagút végén, vagy talán elnyel és felemészt mindent és mindenkit az idő, amint tovább zúdul és hömpölyög? Most így az ablakból bámulva a külvilágot, a kétség és bizonytalanság lesz úrrá rajtam. Itt ez a meghívás egy buliba, amiért pár hónappal ezelőtt mindent sutba dobtam volna. Most nem lelkesít. Furcsa lesz mindenkit újra látni, mindent újra kezdeni. Sok üres, történésmentes hosszú hónap után nincs mit mesélni egymásnak. A zenei listámból próbálok erőt gyűjteni a döntéshez. Ez adja a motivációt ahhoz, hogy újra érezhessem, méltó vagyok arra, hogy valami jó történjen. Nem könnyű, beismerem. És elindulnak a könnyeim. Nem szégyellem. Hagyom, hogy folyókká duzzadjanak. Így legalább érzem, hogy életben vagyok. Így jut el hozzám az Univerzum, és azt üzeni, hogy idővel jó dolgok jönnek. Bár a hosszú távú következmények még a jövő homályában rejtőznek, most éljünk a mának. Ennyivel kell beérni egyelőre.

Pálfi Jázmin prózája legutóbb a Szöveten: