VERS

Csák Gyöngyi: Zarándoklat

Csend van.
Kísérteties csend
emlékezetemben
egyre mélyebb tárnák nyílnak
most lehet igazán
szippantani a múltból mélyeket.

Futok az időben vissza
vissza a földre mely tűrte
kisdedjátékaim
nem baj, ha tüske vérzi fel
mezítlábam, mint vízhordás közben
egykor a tarlón.

Egyre szaporább szívveréssel
végig a várhegy oldalon,
török vájta pincék
mélyetekben járt-e már
nálamnál különb vakond?

Levedli magáról az archív szürkét
megelevenedik annyi kép:
ahogy verítéke földjére lehajol
megsimogatni egy érő búzakalászt,
látom megcsillanni
nagyapám bajuszán a büszke dért.

Cselédsorssal vert őseim merre?
Vissza, vissza a temetőbe,
hiszen szinte mind
elnyelte a telhetetlen gyomor

fejfák, keresztek
hervadt virággal teli vázák
holtakat őrző faóriások,
a fákon együttérző madarak,
most egyik sem dalol

vinne, vinne még lábam
lefelé a domboldalon, ám
házunkat más lakja már –
haza már sosem juthatok.

Tönkretett, kiürült
világnagy falumban
a halottak csontja-pora
őrzi a múltat, miként
a megkopott kövek
kiüresedő életek.

kongasd meg harangodat,
szólaltasd fáradt orgonádat,
megvénült málló templomom,
hisz világhíred mindig büszkített.

Valami nem változott,
vakítóan kék,
még Csuhraj filmjében
sem tisztább az égbolt.

Hogy lehet felejteni,
döngetni egy kapun,
mely örökre becsapódott?

Csák Gyöngyi verse legutóbb a Szöveten: