PRÓZAIRODALOM

Pálfi Jázmin: Csak egy mindennap

A lemenő nap átvilágított az udvaron szomorkodó öreg nyírfák sárga levelei közt, s furcsa árnyjátékot játszottak a kunyhó meszelt falán, ahogy búcsúzóul betekintett az ablakon. A kis szobában a teafőző fütyülő hangja vegyült a régi tévén játszó futballmérkőzés zsibongó zajával.
Az idős asszony a szokásos esti teáját készítette, miközben az ablakon át a lebegve keringő hulló leveleket nézte. Nem szerette az őszt. Eső, rideg, hervadás, elmúlás és halál, semmi több. Beszélgetni szeretett volna párjával, s bár tudta, minden próbálkozása hiábavaló, mégis megkísérelte. Miután nem kapott választ, csak legyintett, és visszatért teendőihez. Majd a következő pillanatban egy madár csapódott az ablaknak, amitől összerezzent.
‒ Rossz jel! ‒ villant az agyába, de igyekezett elhessegetni e gondolatot.
Az öreg a díványon ült, melynek kopottságát egy rongytakaró próbálta leplezni, s a rajta levő két bíborszínű díszpárna nem sokat javított az összképen. Ez volt öregapó megszokott helye, innen jól rálátott a szemben levő már-már 30 éves vastagkeretű televíziójára. A dívány mögött egy szentet ábrázoló hímzett faliszőnyeg volt kifeszítve. Elsárgult vászna és rojtos szélei az idő vasfogáról árulkodtak. Almát eszegetett tévénézés közben. Az alma harsogott, ahogy a piros svájci bicskájával apró szeletekre vágta.
‒ Mondtál valamit? Nem hallottam – kérdezte az öreg zavartan, kizökkentve most az asszonyt a gondolatmenetéből.
‒ Igen, de az még tegnap volt ‒ jegyezte meg gúnyosan nagyanyó. ‒ Persze, te csak azt hallod meg, amit akarsz. Úgy érzem, mintha magammal beszélnék. Mintha magam lennék. Ez a képernyő meg még mindig zöld, mindig ezt kell nézni – zsörtölődött, ahogy egy csésze forró teával a kezében kedvenc karosszékébe telepedet, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá a karfán és támlán levő keményített fehér csipkéhez.
Az öreg eközben azon morfondírozott, hogy minek nősült meg egyáltalán, azonban ez már olyan régen volt, hogy ennyi idő távlatából lényegtelennek is bizonyult. Így jobbnak látta visszatérni a kedvenc csapatához.
*
‒ Sajnálom asszonyom, nem tehetünk semmit ‒ mondta részvéttel a mentőorvos. – A bácsi idős volt. Elaludt.
‒ Az nem lehet! Hiszen jól volt! Almát evett! Beszélt!
‒ Apó! Nem is nézted végig a meccset! Nem tudod mi lesz az eredmény! Ébredj! ‒ kiabálta kétségbeesve a békésen nyugvó öreg arcába.
Nem tudja elhinni, elfogadni. Még harcol, de nem tudja, mi ellen.
Megfogja a kezét gyengéden, és már esdekelve folytatja:
‒ Ne menj el!
Leroskad a díványra. A tévé szól. A képernyő még mindig zöld.
‒ Nem is zavart annyira… ‒ mondja halkan.
Aztán tekintete a tányérra és a svájci bicskára téved… a szoba forogni kezd, és belőle minden eltűnik a messzi homályban. Ötven év emléke örvényként sodorja magával.
Bántja, hogy nem tud sírni. Haragot érez. Haragszik arra, ahogy az arcába mondják, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez a természet rendje. Haragszik a napra, mely másnap ismét felkel, mintha mi sem történt volna. Haragszik a világra, mely nem törődik az őt ért mérhetetlen vesztességgel. A világ, amely számára az állandóságot jelentette, most a darabjaira esett szét, nincs tovább.