Ocsovai Ferenc: Rege az utolsó hoplitáról

Az ember néha úgy van vele, hogy épp olyan,
mintha az istenek erre tenyésztették volna ki.
Vágtat csak szaporán a versenypályán, mint
egy arab telivér vagy mint sivatagi dromedár,
ám ha lassítani, fékezni vagy fordulni kellene
útközben: hirtelen megáll minden tudomány,
és az utolsó leheletig küzdünk mindannyian
egy távoli, nyájasan csábító, délibábos ábrándért
kockára téve az elmúló időt és bőkezűen ontva ki
a testünkben gyöngyöző, gyorsan hűlő drága vért,
nem is tudván a lángoló harci síkon barangolva,
valóban létezik-e még ez a sóvárgott, büszke cél,
vagy a maratoni táv sohasem ér véget és a dicső
győzelem híre már csak ködös emlékünkben él.

Mégis zihálva, csüggedten, bátran csak megyünk
megyünk s menetelünk súlyos fegyverzetünkben,
amerre minket egy titokzatos parancs egyre hajt,
amit páncélba zárt szívünkben még ott is érzünk,
ahol a falanx többi katonája nem lát már rajtunk
mást, csupán bénult, erinnüszök-szülte elmebajt,
mert bár ők is részt vettek ebben a harcban: nem
hiszik el, hogy mi tényleg megvertük a lelkünket
meghódító ellenséget s a gyiloknak vége valóban,
hanem továbbra is a bujkáló veszedelmet kutatják
egy csak mesékből ismert, nem létező trójai falóban,
amíg nekik társasjáték csupán a lét: tét nélküli hajsza,
ahol az nyer, aki nagyobbat dob, nem pedig az,
aki minden félelmetes akadályt elsőre megold,
noha szüntelenül tartania kell pajzsát, amelyet
lázas gondolatai szédítő vulkántüzében koholt,
amelyek csalárdul vezetik őt, ha nem figyel,
Thermopülai hidráktól hemzsegő szorosába,
miközben a másik irány felé loholva méltán
számíthatunk a perzsák halált hozó pallosára.

Megéri-e vinni még Olümpia szent lángját,
vagy senkit sem találok már ott, ha egyszer
megpillanthatom a megváltó város határát?
Odaér-e a hírnök egyáltalán, vagy mint egy
pusztai nomád: bármerre téved, mindig csak
ideiglenesen verheti fel mindenütt sátorfáját,
és mindig lesz egy új Tovább, ahogy én is
sorrol sorra, rímről rímre küzdök életemért,
akár a fő arcvonal tagja egy ádáz csatában –
mégsem a kiválasztottság örök, égi jelszava
zeng most viaszos fülemben, hanem olyan ez,
mint egy vesszőfutás az önbüntető magányban,
amely, mint rabszolgáját ütlegel korbácsával,
hogy rendületlenül építsem tovább a bennem
uralkodó kegyetlen fáraó dölyfös piramisát,
amíg luxusautóként száguldok a csúcs felé,
amely mégsem tud soha megelőzni még egy
kosarakban kiéheztetett, szánalmas kis csigát
sem. Senki sem küldött, úgy emlékszem:
önként jelentkeztem a végzetes feladatra,
amit nem kértek és nem is vártak el tőlem,
mégis elindultam, hogy Tartarosz százkarú
rémeivel dacolva a messzeséget legyőzzem,
akkor is, ha nincs már kit többé lehagynom,
mert a többiek be sem neveztek – aki igen,
az pedig már réges-régen célegyenesbe ért;
ám én hithű, megszállott, makacs vitézként
kergetem egyre (hogy lándzsahegyre tűzzem)
a megjósolhatatlanul szeszélyes, vak reményt,
és az sem érdekel már, ha ennek az lesz az ára,
hogy talán az egész sorsfordító álom kifulladva
s fájdalmas görcsbe rándulva, holtan földre hull –
mert bármerre rohanok, hallom a múzsa hangját,
hogy ne aggódjak, már csak egy kicsit kell kibírni,
hiszen Athén kapuja ott vár már rám a sarkon túl…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: