Magamra és magamba nézek, de nem tudom,
vajon valóban én vagyok-e együttesen mindez,
vagy csak évmilliós gének és évezredes mémek
üzenetét hordozom: egy titkos, kódolt
parancssort, amit a múlt felém címez,
és amit tehetetlenül, súlyos örökségemként
viselek magamon, és ebből ki nem törhetek;
hiszen bármit is mondok, azt mind csak láttam,
szoktam, megtanultam, így gőzölgő edényembe
másfajta keveréket és vegyületet nem is tölthetek,
mert a námarúpa: a név és az alak bennem csupán
üres árnyék, tünékeny csillagállás és semmis képzet;
amit pedig sajátomnak vélek, az puszta minta, ösztön,
megismételhetetlen kombináció és hamiskás énérzet –
így mi az hát, ami belőlem fakad: talán egy égi erők
és elemek által érintetlen, csupasz és eredendő lélek?

Itt ez a sok furcsa alapanyag, amit mind
máshonnan szedtem, kaptam, együttesen
bennem mégis egyetlen személlyé összeérnek,
és noha gondolkodom, ítélkezem, emlékezem:
talán ezt is csak idegen testek építették fel
és tették előre betáplált tartalmul a formába,
amelyet vérnek, tudásnak és tapasztalatnak
hazudva bízzuk rá gépies, állati akaratunkat
a hirdetésekből ránk kacagó sorsistennők gondjára,
hátha akkor elfelejtjük végre, hogy tényleg igaziak
vagyunk-e, nem pedig csak álmodja-e mindünket
egy válogatós és véletlenszerű predesztináció –
mert a pont, amibe tartunk és amiből tartunk,
lassan már csak egy hideg, piaci képletekkel
felírható görcsös, szikramentes determináció…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Kosmár