VERS

Ocsovai Ferenc: Kosmár

Rémálom. Nightmare. Incubo. Pesadilla.
Cauchemar. Koszmar.
Noční můra. Albtraum.

Rémálom. Nightmare. Incubo. Pesadilla.
Cauchemar. Koszmar. Noční můra. Albtraum.
Annyi néven ismerjük, megfogni igazán mégsem
lehet. Lesben áll, mint egy ravasz ragadozómadár,
és éppen amikor a legkevésbé számítasz rá;
amikor vígan, játszi halacskaként lubickolsz
az élet sűrűjében, akkor sodródsz a karmaiba,
hogy élvezettel szürcsölje ki gyönge ereidből
a szebb napokat is látott, megtorpant tettvágyat,
és szívedre ülve olvassa rá fejedre legtitkosabb,
legkínosabb, legmélyebbre temetett félelmeidet,
mint bűneid és hibáid végtelen, túlvilági listáját,
hogy aztán jót kuncogjon azon, ahogy tehetetlen
bénultságban, tátott szájjal látod lassan elvonulni
fáklyásmenetként a már egyszer átélt borzalmakat
egy jéghideg gránitpusztaságban, és fehér arcával,
akár nyugtalan kísértet, olykor közömbösen fordul
feléd egy-egy közülük, majd sápadt lámpavilágánál
feldereng emlékeidben a volt, nem volt, lehetséges
és lehetetlen gyötrelmek névtelen, zagyva tömege.

Láthatatlanul lopakodik feléd, akár egy orgyilkos:
egy pisztolyos zsivány vagy géppuskás partizán,
aki maga után csalogat egy homályos, borongós,
süvítő, sötét erdőbe, ahol aztán bármelyik bokor,
bármelyik zizegő lomb vagy néma ösvény mögül
előbukkanhat a fegyver csöve; de hogyha másfelé
menekülnél, elég csupán egy lépést tenni, és földre
ránt egy tompa ütés, amíg te sípoló tüdővel fekszel
a levelek közt a porban, ahová ez az alaktalan árny
követni fog, hogy még a pokolban se legyen olyan
unalmas a szenvedés, hanem gondolataiddal bábozva
győzködjön tovább arról, hogy amit itt nézel és itt érzel:
mind igaz, ezért minél jobban rimánkodsz a szabadságért,
annál jobban húz bűzös mocsarába ez az iszapos, fullasztó
bestia; ez a felpuffadt harcsa, akinek éles, kampós szemfogai
ott döfnek húsodba, ahol a leginkább fáj, csak, hogy mérgeit
lelkedbe pumpálja és véredet szárnyas lidécként kiszívja,
amíg imbolygó szelleme apránként testet ölt, amint téged
elfogyaszt, elsorvaszt, elemészt ez a lázas, gonosz étvágy,
miközben áttetsző köpennyé válsz, amit Ő vállára teríthet,
mígnem öntudatlan szolgaként, mint aki nem is valóság,
s mintha Ő álmodna téged: úgy hajbókolsz álnok mestered
valamennyi szeszélye és hóbortja előtt, sőt: térdre borulva
könyörögsz neki, mintha Ő lenne egyetlen, igazi istened,
hogy váltson meg, eresszen el, eleget kínzott most már:
mégsem hagy nyugtot hajnalig, és még utána is odabent
fészkel, mögötted oson, agyadat nyomja szét ez a szörnyű
zsarnok. Ez a megfoghatatlan, bizalmas ellenség. Kosmár.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: