VERS

Ocsovai Ferenc: Extra Hungariam

Nem kívántam lenni sem bocskoros jobbágy,
sem csizmás hajdú, sem kacagányos földesúr,
mert tudtam, a méltó élet nem mindig egy olyan dolog,
ami származás útján az embernek csak úgy ölébe hull,
hanem messzi cél, amiért akár valóban tenni is lehet,
ha hátrahagyjuk ezt a kényelmes sógorkoma-világot,
és nem csak az számít, marad-e zsíroskenyér, pörkölt,
csülök vagy farhát az asztalon. Azt hittem, kimászott
végre kútjából rab lelkem, és várja már egy szent hely,
ahol nem kell saját hazámban bujdosóként tengődnöm,
hanem honfoglaló harcos leszek, aki álmainak meglel
hosszas vándorlása után egy új országot, még ha néha
hiányozni is fog a Duna, a Kárpátok és a rónák dallama;
reméltem, hogy vannak még másfajta földek és városok,
ahol nem zárul be rögtön, úgy mint itt, a szerelem ajtaja,
és nincsenek fondorlatos cselszövők, sem hamis próféták,
mert nem húzza szét a népet sem trianoni, sem turáni átok.

Így indultam útnak, és noha tarisznyámban nem volt elég,
bíztam benne, kóborlásaim során akadnak még jó barátok,
amíg egy ragyogó tündércsillag vezetett egyre messzebbre,
és már lassan a világ végén, sárkányok hegyei közt jártam:
kiálltam a próbát, és karakán vitézként küzdöttem tovább,
mígnem az Álmok Birodalmának várkapuját megtaláltam,
amelyről azt mondták, ha átszakítom, talán még király is
lehet belőlem; mégis alabárdos szolga lettem csak végül,
és miközben a küszöbön kucorogtam összefagyott kézzel,
azzal vigasztalódtam, a szenvedés egyszer majd megtérül,
mint minden valamire való mesében. Hercegek és bárók
jöttek-mentek, ám rám sem hederítettek, hiába koldultam,
mígnem égi szózat kiáltotta felém, hogy van élet, de nem
ilyen, de nem nekem, mivel ördögi tanácsosokhoz fordultam,
és gyötörni kezdett az ismerős ének, amely, ha nem is kedves
annyira: soraiban legalább nem vagyok hamis, idegen akkord,
ezért meg kellett nekem is kötnöm e kétes, gyáva Kiegyezést
a békéért, a büszke honvéd bármennyire is szabadságharcolt
bennem, mert talán nem is olyan rossz ez: a meleg kandalló
mellett talán hamarosan elfeledem, odakint milyen is volt,
amíg azzal győzködöm magamat: kellett, hogy legyen oka
annak, hogy a süllyedő hajóról szerencsém időben eliszkolt.

Talán csak képzelődtem, és nem is volt semmi odaát;
nem termett ott semmi, csupán a száraz kóró énnekem,
amíg itthon (még ha nem is vagyok otthon) az Óperencián
túli tájakat legalább szebb, s boldogabb vidéknek vélhetem,
mintha egyszer én is eljuthatnék oda, hogy ne kelljen többé
az utolsó falatokért ispánokkal és kisbírókkal hadakoznom,
és ne börtön legyen ez a néhány ezer csonka négyzetkilométer,
hanem ősi fészek, ahová ha el is bukom: lesz mit hazahoznom,
hogy pipára gyújtva regéljek nektek arról, mennyi szeglet lapul
a Földön, ahonnan a nyughatatlan lovas csodás kincseket szerez,
amíg mindenki szájtátva bámulna, majd fanyarul hozzátenné azt,
amivel én is lódítok szívemnek: „nem magyarnak való hely ez” –
pedig azért nagyot hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól
olykor visszabújni a guba alá, ha süvít körülöttem már a szél,
mert talán ezt is csak meg kell szokni: a mi fajtánk kívül-belül,
ha akarja, ha nem, immáron ezzel a kedélyes melankóliával él,
így non est vita, ismételgetem, mert már nem is emlékszem rá,
milyen volt másutt, ahogy ott sem tudtam, milyen volt hajdan,
ezért hadjáratomból most, noha mint hős bajnok tértem vissza,
idehaza mégis elszegényedett, hétszilvafás nemességet kaptam –
mégsem érdekel már, amíg itt egy kis zugot nekem is meghagynak,
hiszen a kalandokra csábító nóták keblemben zokogva elhallgattak…