VERS

Ocsovai Ferenc: Holdfény-bachata

Megszámolni sem tudom, hányszor vártam, hogy
jöjjön el a szombat vagy a csütörtök végre megint:

lázban égő szemem most is a Playa Malvarrosa
zsongó tengerpartját és a Túria árnyas ligetét
látja, ha emlékeim közt sóváran körbetekint,

mert tudtam, hogy létezik még olyan hely,
ami az én Valenciám; amiről csakis én tudok,
és amit tőlem egyetlen tévképzet sem vehet el,

és mintha egy színitársulat vagy vándorcirkusz
tagja lennék, úgy lettem valódi bachatero én is
egy tarka családban; mint aki városról városra
utazva mindig újabb vígdarabokban szerepel,

és épp így fogadtak be maguk közé engem is,
a pannon idegent, noha mindaddig azt hittem,
csak olasz és francia kalandregényekben lehet

ilyen, hogy a hős, akit senki sem ismer,
kivívja hírnevét magának, megüdvözül,
és még földi életében mennybe mehet,

pedig éppen ez történt: feltámadtam,
és egy titán erejével kapaszkodtam
a titkon óhajtott, tündéri álmokat
megmutató, kőszáli hegyoromra.

Teljesen megbabonázott valami ősi ritmus:
átölelt szelíden, és megéreztem, hogy nem
merülök többé szívszaggató gondolatokba,

és mintha többé nem is én lettem volna ott,
hanem valaki más, aki nálam sokkal jobb,
rátermettebb, úgy figyeltem, mi mindenre
vagyok valójában még ösztöneimmel képes,

amíg megtanultam: akkor vagy ott igazán
a táncban, ha minden egyéb körülmény,
görcsös cél és meddő merengés mellékes,

és akkor, ha elkapja az embert egy lángoló
pillantás, egy lágy, gyöngéd és tűzforró érintés,
egy cserfes, kihívó suhanás, egy csábító fordulat,

egy bizalmas gesztus vagy lassú, buja hullámzás,
amelyekben, mint hal a vízben, ficánkol a létezés.


Ahogy szomját oltja és erőre kap a vándor, úgy
adták vissza délceg és elherdált férfiúi voltomat

ezek a felejthetetlen, futó villanások, hajlékony
léptek, illékony románcok, langyos tapintások,

hirtelen egymásba karolások, szapora lélegzetek,
kéjes látomások, féktelen, könnyed dobbanások,

amíg jégpáncélba bújt, nyikorgó izmaimat
nyájasan olvasztották fel az egymás után
a megmentésemre siető, kedves kis párok,

majd mindig felhangzott az ismerős kurjantás:
¡cambio! mely után derűsen köszönték meg
az alkalmat vonzó nők és gyönyörű lányok,

hiszen ha nem is hiszel már a Boldogságban,
néhány órára akkor is olykor megtalálhat téged
azért Vidámságnak becézett, szeszélyes kishúga,

amíg, ha végignézel a buzgó arcokon, megérted,
hogy része lenni valami nálad nagyobbnak: talán
ez a teremtett világon az egyik legeslegszebb csoda.

Képzeletemben most is temérdek kacagó mozdulat,
harsány taps és kimondhatatlan érzéki szenvedély

szárnyal, miközben a sok egymásnak feszülő
férfi és női test megannyi andalító, ringató
zenékre költött ábrándos történetről mesél,

amelyeket én is együtt írhattam partnereim oldalán
hol vállal, csípővel, lábbal, mellel vagy derékkal

a röppenő szoknyák és bohókás mosolyok közt
a felhívásokra felelő huncut, szerelmi játékkal;

mint a dolgos méhek, akik kifejezni már csak
keringő, néma énekükkel tudják társaik
előtt a nyüzsgő méhkaptárban magukat –

noha sokszor voltak azért lopott félszavak,
és az alkonyat kíváncsi csöndjében jól is
esett, ha megdicsérték olykor spanyolomat,

és azért az improvizáció is már egész jól ment
a végére, még ha nem is munkálkodott bennem
annyi bámulatos figura, „a rutin meg az évek”,

így megtanultam: nem csak hagymázas, költői
délibáb ha egy szerény, gyakorló táncot

vagy hölgyválaszt izgatottan remélek,

amíg egy óvatlan, izzó percben,
ahogy a holdfényből aláhullott,
és a tenger tükrében honvágytól
mámorosan kúszott vissza hozzám lelkem,

olyan volt, mintha mindig is így lett volna:
mintha egy átlagos, örökkévaló hétköznap,
amelynek színes, önfeledt bűbájából
sohasem kell többé továbbmennem,

és ha éreztem is, hogy a horizont felől
fáradatlanul úszik már felém a holnap
csillogását elnyelő, falánk és óriási cápa:

a koreográfia egyre lüktetett, vert keblemben,

hiszen egyetlen kitartó lecke sem volt hiába,

amíg holdfényes éjszakákon, tudom, ismét
ott forog majd árnyékom a többiek között,
hogy valamelyik égből szökött múzsáját
kézen fogva, büszkén, biztosan vezesse,

és talán a legdrágább, legritkább kincset
a Mindenségben: egy asszony őszinte szeretetét
egy napon ez az árnyék újfent megszerezhesse…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: