Vannak pillanatok, amikor az ember csak
nem akarja elhinni. Homályos pillanatok,
amikor megint azokon az utcákon sétálok,
és befordulok az ismerős utcasarkokon át
az ismerős sikátorokba, noha ezek a pillanatok
már nincsenek. Csak a szekrény mögött talált,
porlepte kirakósdarabok, amiket próbálnék
valahogy beilleszteni egy még nagyobb képbe,
ám ez a festmény már menthetetlenül töredékes
és felszabdalt, mint a piroghoz vagy burekhez
használt tészta, így ezek az időtlen töredékek,
mint üvegszilánkok csúsznak össze szívemben
fúrva és összesebezve azt. Sötét, lámpafényes,
macskaköves kis terek és sétányok,
fából ácsolt, nyikorgó kocsmaajtók,
távolban strázsáló pogány kőalakok,
bágyadt várfalak, elhagyatott börtöntornyokba
zárt, halott legendák és a Dráva fekete csobogása
üldöznek égő emlékként. Egy ötödik emeleti panel
hívogató, szerény, szerelemben feledkezett csöndje,
az alatta soha meg nem látogatott Urška kávézó,
és az egyik hivatalépület domborműbe karcolt,
bukolikus mosolyú napkorongja most mind-mind
visszatérnek, mintha el sem mentek volna; mintha
most is itt lennének velem, s mindvégig itt lettek
volna. El akarom hagyni őket, de lelkem táltosrésze
nem engedi, és folyton vissza-visszaszáll hozzájuk
paripája hátán egyre messzebbre: túl az Alpokon,
túl Isztrián, túl az Adrián, egészen a szép Videmig
és Benetkéig: lagúnák és tengerek Óperencián túli
világáig, amelyeknek álmatag házai fölött évente
egyszer összecsapnak Jó és Rossz perdöntő erői.

Ha a Gonosz győz: mételye mindörökre
ellepi a Mindenséget, de ha a Jó, csupán
egy évnyi haladékot kap, amíg a sárkányok,
strigák, boszorkányok és más vérszívó rémségek
újra próbálkozhatnak seprűnyelükön szárnyalva,
szikrákat szórva felém. Minden évben elszólított
a varázslómesterek hangja, és minden évben
azt hittem, elérhetjük a legvégső győzelmet,
és, hogy nem harcolok egyedül. Hívogattak,
hogy „gyere velem”, és vakon velük mentem,
és küzdöttem, és visszavertem a rút Gonoszt
mindeddig, bár egyre kevesebb társam maradt
velem évről évre, így tudom, el fog jönni az
az éjszaka, amikor egyedül kell helytállnom
a Pokol seregeivel szemben Balavantari ezer
és meg egy újholdas éjjelén; mégis azt fogja
mondani egy hang az ő csábító dallamaival,
amíg én feltartóztatom a szörnyetegek hadát:
„Gyere velem, és tiéd lesz a könnyű teljesség.
Gyere velem, és ismét megnyerjük a csatát. ”

Lehet hát, hogy mégis a démonokkal vagyok,
vagy már régen legyőztek; hiszen már régen
nem az egész világot szeretném megváltani
e mágikus párbajokkal, hanem önmagamat
(ha még meg lehet), mert e harcokat valóban
meg lehet vívni. Meg lehet, de szekerem
és hű lovam már csak az Álmok Birodalmában
fogja az égboltot a győztes ütközet után szelni,
bár még akkor is velem lesznek az elérhetetlen,
kócos ígéreteket olyan közelinek hazudó mesék -
hisz' tudom, hogy ezt a lopakodó háborút már csak
egy valóságon kívüli valóságban lehet megnyerni…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Příští zastávka: Ostrava (a következő megálló: Ostrava)