Ocsovai Ferenc: Příští zastávka: Ostrava (a következő megálló: Ostrava)

Akkor még volt fűtés és meleg
víz és ölelő kar és gyöngéd érintés,
háború és járvány pedig sehol sem volt
(na jó, a Covid-19 már egy kicsit igen).
Akkor még mosolygó, piros gyermekarcok,
mint almák ragyogtak, és kezüket vezetve
mutattunk nekik kalózokkal teli kincses
szigeteket, vadregényes hegyeket,
elvarázsolt meseföldeket:
a játék, a tanulás és a zene
megannyi önfeledt örömét.

Barátságok köttettek, amiket ifjú
bohóságunkkal karöltve öröknek
és igaznak hittünk. Diohéjba gyertyaként
öntött ártatlan ábrándok. Bizalmasan, csak
a beavatottak számára elhangzó, ólmozott
körmondatok. Svatý Jan Don Bosko, ahogy
ők mondták; gitáros misék, cigány népdalok.
Más is volt még lelkemben azonban.
Akkor még ott volt, ott: a szerelem.
Akkor még volt, aki hozzám bújjon
hűvös, októberi éjjeleken, amikor lázasan,
magatehetetlenül dideregtem a takaró alatt,
és nem volt olyan pokróc, amelyik fel úgy
melegített volna, mint a te szavad és tested.

Akkor még előttem volt egy kalandokkal
teli út, amely most már mögöttem van; út,
amelyet a bájosan csilingelő és suhogó
kék villamosokon mindennap bejártam,
és ma is úgy zsonganak pajkosan fülemben
a megállók különös, knédliillatú, csicsergő
nevei, mintha bármikor újra hallhatnám őket:
Úmob-Jih, Železárenská, Stará Ocelárna,
Krajský Úřad, Nová Karolina, Elektra,
Hlavní Nádraží, Stodolní. A népes buliutca,
ahol annyi bohém estét töltöttem Bohemiát,
kofolát és mustáros „hoszpodás”csipszet
és hermelínsajtot és zsíros bramborákot
habzsolva, a bivalysisakos, szigorú tekintetű
Radegaszt istennek korsókat áldozva, és cseh
söröktől mámorosan, a boldogságtól részegen
költöttem új dalokat az Ostravice zúgó partján,
a Bělský-erdő sűrű mélyén, vagy a Halda Ema
gyéren fedett ormán. Pipára gyújtottam, kértem
egy černét, pilsnert, dvanáctkát: mindenki tudta,
hogy mire gondolok. A távolban Alsó-Vítkovice
szellemgyárának fémes, kopogó csikorgásai,
bajonettvégű kéményei és a rácsos városháza
óratornyának nyájas csengése visszhangoztak
tova a füstös, kedélyes kocsmák,
a szocreál és kubista stílusú, szögletes
épülethomlokzatok, a munkáshősöket
és ruszalkákat ábrázoló bronzszobrok,
a külvárosi lakótelepek és a magányos,
csöndes, ódon iparnegyedek mentén,
majd pedig ördögszekérként gurultak
a síkságon a fekete, sziléziai őszben
egészen kollégiumomnak küszöbéig.

A szobáig, ahol sokszor lettem volna
egyedül száműzöttként, ha nem lett volna
ki ápoljon és hozzám bújjon, és ha nem lett
volna kit ápoljak és kihez bújjak, de ott voltál.
Senki sem kényszerített minket. Láska, Liebe,
miłoszć – feszített szét az új mámor valamennyi
táncoló, őshonos nyelven. Ösztönösen lángolt fel
a vágy, és tudtam, hogy talán még soha senkiben
nem bíztam ennyire és hittem, hogy ez soha nem
is lehet majd másképp. Akkor még volt miben
és kiben hinnem. Pedig most is van, de ezeket
mindig utóbb látja csak meg az ember, mint azt,
hogy amíg természetes volt, hogy minden reggel
csók és ölelés várja, addig megbecsülte, de nem vette
észre azt igazán, ahogy azt is megszokta (mintha csak
mindig úgy lenne) hogy Škoda gyártmányú
szerelvények zakatolnak, kedves kis ahojok
röpködnek és élénk, harsány dobrý denek
szállnak mindenütt a térben négy teljes
évszakon át, miközben, még ha nem is
voltál ott velem, akkor is velem voltál,
és most, hogy visszafelé haladnak a soron
következő megállók, miután fennragadtam
ebben a zötyögő nosztalgiakocsiban,
ebből a legelsőből lett most az utolsó.

Látom a te akkori és az én mostani könnyes
arcomat; együtt töltött, titkos éjszakáinkat,
és már tudom, hogy talán eleve olyan
gazdátlanok és parttalanok voltak
villamossíneink, mint amiket a főtér,
az odavezető sétálóutca és a kaszinók
mellett kiállítási tárgyként felejtettek.
Egy megálló, amelynél akkor még,
de azóta nem áll meg többé semmi.

Egy megálló, amit lebontottak, lebetonoztak,
mert most már nincs, aki visszamehetne oda,
mert már nincs, már nincs, már nincs többé,
mint akkor, fűtés és meleg víz és ölelő kar
és gyöngéd érintés. Akkor még volt,
aki hozzám bújjon. Akkor még nem
volt ilyen hideg. Még nem voltál hideg.

Most viszont nem tudom többé kifizetni
az emlékednek ezt az érzelmi adósságot,
ezt a lelki rezsit, és hihetetlen, mert még
november sincsen, de máris megfagyok
a paplan alatt, mint egy bányaüregben
az én felfűtetlen petróleumszívemmel.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: