Lecsendesíteném a sok zúgolódó gondolatot
nyugtalan, tompa elmémben, de azok makacsul
és elégedetlenül csak még tovább zsibonganak.

Hirtelen kíváncsiskodó, régi árnyakat hallok
a sötétben, és keservesen próbálom megérteni,
halk és suttogó szavukkal mit is mondanak,

majd az egyik közülük, akinek halvány arca
valahonnan ismerős, kecsesen felém libben:
amolyan tizenöt éves forma, lánglelkű ifjú,

aki tollal, füzettel kezében, babérkoszorúval

a homlokán kérdi, mi történt velem,
miért vagyok én ennyire szomorú,

amikor olyan csodákat láthattam,
amikről ő annak idején, lakatlan

költő-szigetén álmodni sem mert;

hiszen a múzsák gyöngéd érintése
öntött lelkembe vágyat és nyomta

markomba a parnasszusi fegyvert,

nekem mégis még mindig valami több
és jobb kellene, bár észre sem veszem többé,
ha egy tiszta tekintettel akadok össze ismét.

„Mi kellene még, mondd, mi?” – vádol
a nemes szellem, ám lágy szívem hiába
szeretné rongyként levetni szétfeszített,
kentaurok vérmérgétől lángoló ingét,

és meddőn kutakodok már a messzi,
lankás dombok vándorló hőse után –
mert ami neki Éden kertje lett volna,

az nekem most sötétlő boglyaerdő,
aminek minden karmos ága le
kéjesen tépkedi a húst rólam
bűnös főm fölé hajolva…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Nincs még veszve