2024.02.21.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Poronyec

Ocsovai Ferenc: Poronyec

4 min read
Te nem akartál engem. / Te nem szerettél engem.

Te nem akartál engem.
Te nem szerettél engem.
Én nem kellettem neked.
Víz alá nyomtál, megfojtottál,
vékonyka köldökzsinórból rám,
mint egy ocsmány kis vadállatra,
véraláfutásos köteleket hurkoltál,
mintha soha nem is lettem volna,
és épp így kapard el emlékemet is
a rothadó semmibe, mialatt mindaz,
ami lettem és lenni akartam volna:
csonka, nedves tetemként fekszik
valahol egy bűzlő szemétdombon –
ez az értetlenül letépett gyümölcs,
ez a ti elvetélt szerelmetek,
ez a be nem teljesült vágy,
ez a valóra nem vált ígéret
és ez az éppen, hogy csak
megfogant, zsenge potenciál,
ez az élet-csodája: ez a fele részben te,
felerészben ő. Ez az érdekes teremtmény,
aki én lehettem volna, de te, éppen te,
akit pedig erre szánt volna a Teremtő,
te dobtál el magadtól és a te anyai tested
vetett ki magából, sőt, ami még rosszabb:
a lelked is, amíg ő volt az, aki a kettőtök
közül annyira akart és annyira várt engem;
akit megérintett a hangom és szívdobbanásom
és rugdalózásom helyetted is, te rossz asszony.

Te, aki csak élni és szórakozni akarsz,
de abba nem gondolsz bele,
hogy ha a te őseid is így gondolkodtak
volna; ha hasonló áldozatot ők sem
hoztak volna, úgy most te sem lennél,
ahogy már igazából én sem vagyok,
csak egy halovány, kísértő árnyék –
mert van rosszabb a halálnál,
és ez a halál előtti halál,
és ez az élet előtti halál,
ez a születés előtti halál,
ez a minden előtti halál,
amit úgy kell elszenvedni,
hogy végig sem álmodhatod az álmot;
hogy nem szerethetsz, nem gyűlölhetsz,
nem lehetsz boldog, szomorú, író, költő,
festő, szobrász, táncos, színész, zenész,
tudós, bohóc, üzletember, tanár, élsportoló
vagy bármi, és nem tapasztalhatod meg
az első reménykedés örömét
és az első csalódás fájdalmát;
nem utazhatsz be varázslatos helyeket,
sem földöntúli világokat, és nem tudhatod,
milyen az ha igazán fontos leszel valakinek.

Mert én senkinek sem számítottam,
még neked sem. Nem ártottam neked,
nem szívtam el az életedet, az idődet,
még az éltető tápanyagot sem belőled,
mert még azelőtt megszabadultál tőlem,
hogy egy küszöb alatt kopogó lidérc legyek;
egy éjszakában süvöltő, hunyorgó szellem;
egy kemencében odaégetett agyagmagzat;
egy konyhafalba épített aszalt csontváz;
egy vánszorgó vízihulla,
egy ázott, reszkető csirke,
egy emberi lénynek szánt alaktalan pondró,
egy véres, fűrészfogú, zsírhasú húscsomó,
egy kémcsövekben tárolt, ammóniaszagú undor,
egy összemocskolt, pocsékba ment, szárított
sejtkupac, meg egy kínzó, nyomasztó élmény,
ami miatt talán néha még sírsz is,
de nem azért, mert engem sajnálsz,
hanem mert magadat, hogy jajj,
te milyen szerencsétlen is vagy,
hogy ez éppen veled történt meg.

Hát akkor én mit mondjak? Megöltél,
mivel úgysem volt öntudatom s nem
vettem észre; szörnyszülötté tettél,
vámpírgyermeket nemzettél;
egy eleven holttestet méhedben,
ami olyan poros és meddő volt,
mint az a puszta ragaszkodás,
amit amúgy apám iránt éreztél,
és azt is gyorsan lefejtetted róla,
mint holmi görcsös ujjakat? Ezért?
Mert kölyökkutyákat és kismacskákat
dajkálsz te inkább babapótlék gyanánt,
mert az nem akkora felelősség és nem hagy
különben sem akkora ökológiai lábnyomot
és egyébként is mert most az a trendi?
Mert nincs benned ennyi természetes,
eredendő ösztön? Ezért érdemeltem hát
a büntetést, amit bűnösen mértél ki rám,
és ezért kellett azt az egyszeri esélyt,
azt az egyszeri csillagzatot, azt a kútmély
és bugyogó forrást, amit létem jelentett volna,
teljes egészében megsemmisíteni, eltörölni,
gyökerestől kitépni, kiszaggatni, kiirtani,
mintha soha nem is létezett volna?
Ennyire fájtam volna neked tényleg,
hogy ki kellett metszeni testedből engem,
aki a részed voltam, akár egy kórokozót?

Mert mostanra már valóban ez lettem:
gömbölyű méreg, sikamlós fertő, sápadt harag,
elvesztegetett és soha vissza nem térő,
kierőszakolt elmúlás, istent játszó istelenség,
ami sohasem fog nyugtot hagyni neked;
nem annak a sok száz ártatlan másiknak,
aki akart volna engem, de rákényszerült;
nem annak, aki akart volna, de nem lehetett,
hanem neked. Neked, aki tudtad jól, mit
csinálsz, a saját kényelmed mégis fontosabb volt
a szent hivatásnál, amiből most átkozott teher lett,
amit immár nem néhány röpke hónapon, hanem
egy egész életen át kell magaddal cipelned,
és le talán még a halál kegyével sem teheted.

A halállal, amit te csak az élet után kapsz,
nekem viszont az egészet megelőlegezted,
hogy „megkímélj engem”, és egy valamitől
valóban megmentettél: megvető közönyödtől
és lapos gyűlöletedtől, aminél jobb most itt,
az imbolygó lelkek harmatos mezején úszni,
hogy csak néha-néha engedjem rá
rühes borzadályomat az élőkre,
akikre annyira irigy vagyok,
és akiket mégis annyira megvetek,
mert nekik lehet. Mert nekik lehetett.
Én akartalak téged, de te nem akartál engem.
Én szerettelek téged, de te nem szerettél engem.
Te kellettél nekem, de én nem kellettem neked.
Fintorogva visszautasítottad azt, aki belőled
fakadt: a tiszta és bűntelen gyermeket.
Vedd hát helyette, amivé te tetted őt:
ezt a szennyes nászi ágyad fölött
lebegő, ráncos bőrű szellemet,
aki még, hogyha az egész világ
behunyja szemét, hogy ez ma már
mindennapos, normális, megszokott,
és jobbját nyújtva meg is bocsát neked:
ő akkor sem fogja sohasem elfelejteni,
hogy néhány csöppnyi keserű mámorért
eladtál engem a csámpás Ördögnek,
és halotti toromon véle ráztál kezet…!

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.