VERS

Ocsovai Ferenc: Lovagias röhej

Elkábítottál, hiába öltöttem rovátkolt,
csattogó, erős hangyapáncélt magamra.
Megostromoltál, noha úgy hittem, hanyag,
szűzi, kislányos pillantásod beleütközik majd
a lelkem köré emelt, járőrözött betonfalakba,
de nem nyugodtál, ameddig várkapumon
játékosan zörgetve, mintha csak
úgy mellékesen tetted volna;
ledér vándorbájaddal be nem törtél,
hogy aztán, amikor színt vallok előtted:
véremet mohón lefetyelve, unottan
és fölényesen az út menti sárba lökjél,
és úgy állj tovább, mint ártatlan, szende
tündérkisasszony, aki épp csak szívembe
tévedt véletlenül; aki semmiről sem tud
és az egészről szemernyit sem tehet,
és akinek hű kísérő ebe a szélvészes,
tüdővészes hajnal hidegében
kábán átfázva tetszése szerint mehet
koldulni, kérni, kopogtatni máshová,
minél messzebbre tőled – hiszen így,
sebzetten, fegyvertelenül már nem
is lehettem neked annyira érdekes.

Hiszen szórakozott búcsúölelésed épp
olyan volt, mint a köztünk pattogó
éjjeli szikra: hűvös, hazug, mű,
felszínes, álságos és kényszeres,
amivel olyan gyorsan szabadultál meg
tőlem, amilyen hirtelen a te csilingelő
szavad engem mindenestül rászedett;
mert arra, hogy elcsavard a fejemet igen,
de ahhoz, hogy megtérítsed az okozott károkat,
nem voltál eléggé nő és nem is volt már eszed,
mert csak el akartad hagyni titkon vágyott,
álszemérmes bűnöd színhelyét,
mintha semmi sem történt volna.

Valld csak be, hogy miként gúnyolódtál
és élvezkedtél zümmögő vonzódásomat
magadtól el fagyos taszításoddal tolva,
hogy aztán trófeaként lógjak kastélyodban,
mint kitömött vadkan, akit éjjelente mindig
feltámasztanak és a nap pörkölő lángsugarának
tüzében nyársa tűzve kedvtelésből újra leölnek!

Azt mondják, te olyan érzékeny
és gyöngéd vagy; hogy te tudsz
szeretni; hogy te nem vagy olyan gonosz,
mint a ragadozók, feslettek és kőszívűek;
most mégis megmutattad, hogy ma már
csak egy mesevilág száműzöttje lehet
minden zsenge őszinteség és becsület –
hogy udvarolni nem több, mint szánalmas
kapálódzás, hogyha egyszer valakinek már
mindenik asszonyszív mérgezett, sikamlós,
meghódíthatatlan, ingoványos felségterület…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

One Comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .