A Holocaust világnapjára

            Hallgattam. Mert, mert lenyűgözött a színtiszta mohóság az arcán.

            Hogy elég lesz ide két ember is ehhez a munkához. És én hallgattam beleegyezően. És megrövidítettem az életüket. A magamét is persze, de főleg azokét, akik itt dolgoznak majd. Mindét.

            Mert dolgozhatnak két-három ember helyett hetekig, hónapokig, vagy ameddig bírják.

            S így csak-csak én fogom kilyukasztani a gyomrukat, mert nem elég sokat, de időre is kell dolgozni. A stressztől magas vérnyomásuk lesz, a teljesítménykényszertől ki is ugrik olykor. A koszorúereik hajlamosak lesznek a kirepedésre. Folyton a szívhalál közelében lesznek. És folyton vigaszra szorulnak, hát betegre eszik magukat. A sok gyomorsav amúgy is nagy éhségeket csinálna. De a gyomrukat akkor is én, egyszer én fogom kilyukasztani. És a szívükre simuló ér elpattanása is miattam lesz. Mert hallgattam.

            Mert egyetlen szóval se tiltakoztam. És az ízületek kopása is felgyorsul majd. Öregek se lesznek, de már bottal se tudnak majd járni. Aludni se tudnak a fájdalomtól, és fájdalomcsillapító-függők lesznek idő előtt, akiket kivet a család. És ki a társadalom, mintha szándékos drogfüggők lennének.

            Végül kortizol-fáradtak lesznek. A mellékveséjük kortizolt termel, ami a megküzdéshez kell, és ez jó. De közben gyengül az immunrendszerük, elkapnak minden frincet-francot. Hisz menekülés közben kit érdekel egy kis nátha. Csakhogy a menekülő üzemmód túl sokáig tart, a mellékvese kifárad. Nem tud elég kortizolt termelni. S így az alkalmazottak fáradtak, ingerlékenyek lesznek.

            Csalódnak magukban, a teherbírásukban, a valaha szeretett hivatásukban.

            És nem tudják, hogy elsősorban bennem kellene csalódniuk.

            Bennem, aki akkor már lehet, nem is élek talán.