Kiss Tamás: Apokaliptikus szürrealizmus – Világpokol fragmentumok – Hommage a’ Arthur Rimbaud

Kiss Tamás festménye (Részlet)

Oly hatalmassá terebélyesedtek a bulik, hogy már a pokol fenekét ássák tovább lefelé.
Feketére meszelt kakadukat küldtek maguk után egyesek, hogy beférkőzhessenek sötét csendekbe, ahol már csak a vágóhidak fejszéi zörgetik a csontokat. A proszektúrákon önboncolást végeznek a félholtak, mert a pánikba zuhant dokik szanaszét menekültek a felvilágból. Őrült nagy sorban állás volt ásókért, de főleg a műanyagból készültekért, mert azok állítólag nem vezetik a radionuklidokat, így kisebb a sugárbetegség veszélye. Tenerife már betelt, de a Bús Fene még fel tud venni néhány arrafelé lezüllő vándort. Semmi kétség, hogy valami halpusztulást okozó betegség is felüthette fejét az elkóborolt Poszeidón birodalmából, aki állítólag Zeuszt átkozva és saját szigonyát használva dobta el életét. Na, ettől a frissen száradt hírtől aztán nem csak Kató Néni bolondult meg, és vált rémült pszichopatává, de néhány világverő focista is önként kapufának ment. Megtollasodott bőrözetük csak úgy szállt a légben! Az absztrakt expresszionizmus festményeiből pedig kirohantak a szörnyek, az arcokat nélkülöző vonalhalmazok teljesen összekuszálódtak, melleket ettek a színpamacsok, a fintorok és rémálom-portrék újfajta, sohasem látott vicsorgásokba  kezdtek, végelláthatatlan szín-, és folt-tömegek kezdték el püfölni egymást, mígnem felrobbantak a semmiben.
Az öregek otthonaiban ragadt egykori férfiak, már egy csepp pálinkára sem leltek, szülni sem tudtak már senkit és semmit, így aztán bélyeggyűjteményeiket mentették, dugdosták féltett albumaikat mindenféle elkorhadt lelki zugokba, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy mit cselekszenek. Néhány „évad” pokoli elhagyatottság után ez természetesnek is mutatkozik, hiszen már oly rég volt, amikor kitárultak a szívek, és a nagy dáridókban felborultak a borosüvegek. Aztán meg mióta az emberiség java ráébredt arra, hogy elhunyta után még el sem kárhozhat, hát, azóta végképp megszüntette az üres szólamokkal lelkesíteni képes, életörömöt adó frázisait, s belefogott a hazugság minden áron való legitimációjába, mert rá akarta magát szoktatni arra az evidenciára, hogy a borzalmakban való élés épp úgy pusztán megszokás kérdése, akárcsak a szotyolázás. A világ, leginkább elvittekre, és elvitetőkre oszlott, attól függően, hogy a peches megszülető, az automatikusan felkasztosodó társadalmak mely zugában látta meg a sápadt, fémes fényű Napot. Ez itt kérem nem a Nirvána, itt nem lehet elbújni, vagy csak úgy megsemmisülni, itt folyvást részt kell venni az állandósuló lejtmenetelésekben, és egyemberként kell támogatni az igazság elleni felfegyverkezést!

Egyébként is, a jobbsors útjai már rég beszakadtak, mert valahogyan sohasem volt költségvetés a javíttatásukra. De kik is szavazták volna meg ezt akármelyik parlamentben?
Meg aztán mi is lenne akkor a politikai romantikával? Mert mindenkor, mindig az volt és lesz is a legszebb, ami a legcsodásabbnak mutatkozik, de megvalósítása reménytelen. A szellem, már önmagában fújja szét reménységeit, nem kell ide ideológiai fújtató, legfeljebb hébe-hóba gyorsítónak, mint rum a sörbe. Ha eltűnik bármiféle, egykor elhitetett igazság a szorgos emberi munka nyomán, akkor már egészen más irányt vesz annak keresése, s önmagát önállósítva fut bele végcéljába, melyet bárminek is nevezhetünk, hiszen úgysem létezik. Mert ki érzi a halált? Hát senki, így aztán nem létezik. A meghamisított, avagy mutáltatott igazság az örök élet dimenziójába költöztetett vicc. A halandó így is, úgy is a bal-, és jobbsors csúcsai között terjengő sárban dagonyázik, és sohasem tudhatja meg, hogy hol van.

Tökmindegy, mert minden szent tettnek és bűnnek, úgyis halál a díja.

Füstködökben lubickol a Sátán
Hiéna-ködökkel hajtott szekerén
Démoni hangokkal üvöltve tele
A Mindenségnek hitt földi nyomort
Miközben a szentek apokaliptikus italokat kevernek
Hullahegyek jégkockáival fűszereznek
S dúdoltatnak újabb eltérítő dalokat
Hogy borzalmakat kívánhasson magának a sárban nyújtózó
Őrületekkel küzdő balsors-balekok hada

                                                         

                                                                     *

                                                             *              *

Hogy „Rossz vér” – e magyarnak születni, azt sohasem lehet eldönteni. Az biztos, hogy jómagam, holmi „internacionalista” agyú embernek születtem, mert apám lengyel, szlovák, magyar, anyám meg német-osztrák és magyar felmenőkkel büszkélkedhetett. Mindenféle korcsos keverékből állok, aminek aztán az volt mindig is a vége, hogy sugárban okádtam ki mindenféle alaposan megindokolt háborúságot, gyűlölködést. „Pokoli” – szokta mondani apám – hol erre, hol arra, – miközben anyám nagyon tudott örülni annak a gerlepárnak, melyek berepültek a konyhába mindenféle morzsát szemezgetni. Ők ezzel sokat nyertek, de a magyarok folyvást vesztettek és sírva itták le magukat a sárga földig. Na meg imádkoztak, de  akkor a legbuzgóbban, ha maguk is sejtették, hogy pokoli bűnt követtek el, mondjuk engedtek vágyaiknak, és illegálisan paráználkodtak. Mert azt aztán tilos volt, mert az már holmi pislákoló fényt jelenthetett a szolgaság megtűrt-megszeretett sötétségének ördögi egén.
A gonosztevők legjava persze hős volt, csak úgy szállt hosszú hajuk a szélben – a filmeken.
Szinte mindenkit érintetlennek, illetve érinthetetlennek neveltek, ördöggel és angyalokkal próbáltak leigázni, hogy mélyebbre hajolhassanak lelki-testi szadizmusban szenvedő idomárjaik előtt. Ki a fenének volt így kedve dolgozni? Az úgynevezett boldogságot mintha odaátra exportálták volna, és cserébe az álnokság, önáltatás valutáját szerezték volna be, mert tán erre vágytak? Hát, most már úgy gondolom, hogy igen. Mindig valami beletörődéses lázongást éreztem a levegőben, amikor valamiféle magyar hős kirántotta hüvelyéből a kardját, de aztán belebotlott valami szellemi-fizikai „izébe”, és fenékbe döfte magát. Na persze a kardforgatásról és hőseiről nagyszerű meséket eszeltek ki, de a tollak forgatására csak az arra felkenteknek lehetett engedélye. Így aztán hamar megízlelhettem az illegalitás savanyú-édes ízeit, na és azt a valamit, amit ténylegesen költészetnek, vagy/ és festészetnek lehetett nevezni. A tehéncsordákat, a pulikutyákat, a romantikától is düledező parasztlakokat, a patakokban úszkáló kiskacsákat, a magukon a fényeket álszemérmesen csillogtató kis-nagy asszonyokat fog vicsorgatva söpörtem le a vásznakról, és velük együtt rántottam sutba a beszariság atmoszférájában sunnyogó idillt is. Giccsvilágokat tudatokba ültetni, napról napra hülyébbnek lenni, az ezerfejű szolgaságot álrajongva tisztelni, s mindeközben a nemzetvesztés miatt zokogni, de ellene puszta kifogásokkal élni, – hát ebből sohasem kértem.

Így aztán, egyszer csak, egy bizonyos pillanatban, tudatommal felkeltem, és itt hagytam ezt az egészet. Később rájöttem, hogy bizonyára mindennek a csárdás tánca az oka, mert ott vagy balra kell lépni kettőt, vagy jobbra kettőt. Se előre, se hátra. Akkor hová?

„A kolduló tisztesség meggyötör.” (Arthur Rimbaud).

                                                                 *               *

                                                                          *

Állítólag „Mária országában” élek és halok
Ha Ő vigyáz ránk, akkor nekünk és nekem is mindent szabad
De nem, ami zsigerből örökké tilos volt s az is marad
Valamiféle önmagunk rejtette életöröm-vágtatás
A végelláthatatlanná tett lelki pusztaság kipusztítására
Kinevelt s féktelenné tett szürkeállomány okán
De errefelé nem tudják igazán mi is a tűzözönt hozó lázadás
Amikor nem szolga gyanánt vagy élőlény csupán
S nem a nyomor bugyraiban élsz, mert szóltál netán
Vagy megfestetted az undort, ami meggyalázott ezerszer már
Lépten nyomon lelked virág-tengereiben hálsz
Hajnalokon estéken koszos sáros országút köszönt rád
És senki sem válaszol senki sem szól, hogy menj innen már
Mert, mint szellemi útonálló, itt csak halnod szabad s megfagynod
Értelmedet is el kellene adnod gunyoros alamizsna-mosolyokért
Gondolatokat elhantolt hulla-porondokon játszva el
És minden másodat, amid addig volt, amiért lettél s halnod kellet nyomtalanul
Családtalanul bolyongón hitetni el magaddal, hogy valaha éltél
Tudatvesztett rövidnadrágosként szaladgálva erre meg arrafelé
Nyakig behavaztatott göröngyökkel teleszórt életutakon
Sírva befelé, mint jéghideg elhagyatott templomok elfeledett Krisztusai
Mindegy, hogy Budapesten, egy koszos faluban, vagy a Champs-Elysées-n
Így is úgy is „borzadok hazámtól.”

Nincs kihez szegődjem, nincs állat, amit imádnék, nincs szent, akihez odarohannék, nincs szív, amit összetörhetnék…De régen tudom már, hogy a hazugságokat el kellene hinnem, és, ha egyesek úgy szeretnék, vérben kellene gázolnom.
De „együgyű vagyok!”
Így aztán nem tehetem…

Kiss Tamás legutóbb a Szöveten: