Ocsovai Ferenc: Két könyvem ajánlója, két vers
Huszonkét év zarándoklat
Mindössze néhány év leforgása alatt immár harmadik verseskötetem kiadására vállalkoztam, ami mindenképpen megkíván egyfajta visszatekintést, értékelést, és összegzést a részemről. Ha megkérdezik tőlem, hogy miért éppen egy olyan ágát választottam a művészetnek, ami napjainkban (amikor maga az irodalom is kisebb-nagyobb válságoktól szenved) a kevésbé népszerűek közé tartozik: önmagam számára sem egyszerű megadni a választ.
Noha pályám kezdete óta fűt a fiatalokra jellemző becsvágy és ambíció, valószínűleg nem a lírát választottam volna, ha kizárólag a siker mozgatott volna, hiszen ha csak az írott nyelvet tekintjük a művészet eszközének, akkor is találhatunk sokkal populárisabb csatornákat, amelyeken keresztül irodalmi törekvéseinket megvalósíthatjuk. Ehhez képest én mindig inkább valami sokkal összetettebb, magasabb rendű magyarázatot és kifejezőerőt kerestem, és sohasem elégedtem meg azzal, hogy elérjem az embereket, hanem legalább az is ugyanilyen fontos volt, hogyan is tegyem meg mindezt.
Ráadásul a költészet rengeteg olyan aspektussal is rendelkezik, ami miatt másfajta készségeket kíván meg, mint az alkotás és a kreativitás egyéb formái. Nem lehet ezt a folyamatot egyszerűen határidőkhöz vagy mennyiségekhez kötni, nem lehet ipari módon „kitermelni” az emberi lélekből a benne kavargó élményeket, hanem hagyni kell őket megérni, összeállni, kikristályosodni, akár heteken, hónapokon keresztül is formálódni, különben könnyedén elveszik az eredeti üzenet, a mozgatórugó, vagyis az az ismeretlen, égi szférákból származó kapocs, amelyet folyamatosan keresni próbálunk.
Mindezt tapasztalatból is mondhatom, hiszen az eltelt időszak alatt többször is beleestem abba a tévedésbe, hogy az erőszakosan lejegyzett pillanatok, emlékek elhalványodtak, erodálódtak és kihunyt belőlük az a Láng, az az eredeti momentum, ami különlegessé varázsolta őket. Miután ezt felismertem, igyekeztem változtatni eddigi paradigmámon, hogy ha nem is történik gyökeres változás, akkor is mindenképpen erőteljes vérfrissítések és kísérletezések árán feszegessem tovább azokat a határokat, amelyek valahol a távolban felderengtek előttem a kiválasztott úton.
Eközben számos hibára, hiányosságra világított rá ez a keresés, amely során megannyi önkritikára, objektivitásra és józanságra van szüksége az embernek, ez pedig számos régi-új kérdést vetett fel bennem a munkáimmal kapcsolatban. Lírikusnak lenni ugyanis nem csak hobbi, szórakozás és kedvtelés lehet, hanem számos buktatóval is jár, a megszállott kutatás pedig sokszor célszerűtlenné válhat, és éppen azt az esszenciáját veheti el az írásnak, ami gépies algoritmusok helyett valódivá és őszintévé teszi azt, annak minden tökéletlenségével együtt.
A megújulás, a pusztulás és újjászületés szerves részei a természetes körforgásnak, és gyakran valami aggodalmakkal és félelmekkel teli, mégis elkerülhetetlen és szükségszerű, rendszerszintű átalakulást hordoznak magukban – valami teljesen kitörlődik, néhány egység viszont állandó marad, és továbbviszi a kezdeti elképzelést. Ennek szellemében én is lezártam és kisöpörtem néhány gátló és fölösleges elemet a versekből, miközben nyilvánvalóan megszilárdultak már bennem olyan stílusjegyek is, amelyeket nem lehet, ugyanakkor talán nem is szükséges levetkőzni.
A korábbiakban sokkal erőteljesebben ragaszkodtam a kötött formákhoz, amelyek, noha sokkal több munkával járnak, általában látványosabb végeredményt is nyújtanak. Idővel azonban felismertem, hogy az a gondolkodási folyamat, amely a megfelelő formát, műfajt és a költői képeket sugallja, néha megköveteli a rugalmasságot, a rögtönzést, a nyerseséget, a valódi, köznyelvi ízeket és fordulatokat, és ha a téma megkívánja, sokkal hitelesebb lehet a szabad versekhez folyamodni. Ennek ellenére szükségesnek érzem, hogy ne szakadjak el teljesen a klasszikus vonaltól, hanem inkább szervesen összekapcsoljam egymással a kétféle tendenciát, miközben nem szeretném magamat elidegeníteni az olvasótól sem – ezt az egyensúlyt a személyes elégedettség és a közvetlen alkotó-befogadó közti kommunikáció terén folyamatosan finomítani, idomítani kell, máskülönben az irodalom hideg frázisok és hontalanul lebegő érzelmek tárházává válik.
Megtartottam a korábbi két kötethez hasonlóan a ciklikus szerkesztési módot, hogy ne teljesen szabadon és koordinálatlanul áramoljanak a benyomások és hangulatok az olvasó felé. A művek tartalmilag ugyanis igencsak széles skálán mozognak, és a lélektani szélrózsa minden irányába kilengenek valamennyire, ezért szükségesnek tartottam, hogy valamiféle iránytűt kínáljak ezúttal is közönségemnek, és összefoglaljam azokat a főbb motivációkat, amelyek rávettek az újabb küzdelmekre, a „szurony- és tollrohamokra”.
Némelyek közülük állandóan kísértettek és kikívánkoztak belőlem, mások spontán, vulkánok módjára törtek ki az elmémből, ugyanígy egyesek megkönnyebbülést, mások még nagyobb zűrzavart okoztak a lelkemben, így minden eddiginél jobban tekintek erre a gyűjteményre egyfajta pszichológiai dokumentációként, amolyan terápiás, mégis színes, lüktető és átélhető, átérezhető naplóként. Azt a vágyat, hogy saját mikroverzumomat és mítoszomat hozzam létre, szintén erőteljesen megfigyeltem a szerkesztés és visszaolvasás során, ám úgy vélem, személyiségjegyektől függetlenül mindenki azonosulni tud egy-két jelenetével ennek az időrend nélküli, érzelmi-önismereti töredékekből összeforrasztott történetnek.
A változtatások ellenére egyfajta fúziós jelleget is kölcsönöz a kötetnek az, hogy korábbi énemet is engedtem benne szóhoz jutni, és néhány olyan régebbi mű is helyet kapott a könyvben, amelyek talán modorukban és megfogalmazásukban elütnek a többi munkához képest, viszont olyan szinten kötődöm hozzájuk, hogy a kockázatot vállalva – vagyis, hogy esetleg megbontják a kötet egységét – nem szerettem volna ismételten kihagyni őket a válogatásból.
Néhány szót érdemes ejteni a ciklusokról is, hiszen nem volt egyszerű feladat tematikusan összeterelni az egymástól sokszor igen makacsul és markánsan elütő alkotásokat. Az első szekcióban azokat a könnyedebb, lineárisabb vezetésű, és döntően egy-egy motívum köré épülő műveket próbáltam összekapcsolni egymással, amelyek ars poeticám jelenlegi kilátásait, saját életemnek és küldetéstudatomnak átfogó teljességét igyekeznek felvázolni – a Tűnt idők muzsikusa emellett szimbólumok és allegóriák tárháza is, amelyek hűségesen kísérik végig verseim egy jelentős részét.
A Hadriána éneke azért keltheti fel elsősorban az olvasó figyelmét, mert ez az ének több szólamon, több skálán csendül fel egyszerre, és a szerelem sokféleségét, különbözőségeit és hasonlóságait igyekszik megragadni hirtelen fellángolások, pillanatnyi és visszatérő, valódi ihletésű és fiktív múzsák társaságában, általában őket megszólítva, és valamiféle vezérlő hatalmat keresve, amíg a játékos vagy szenvedélyes narratíva általában kiábrándult vagy tragikus csattanóval zárul.
Ahogyan a címből sejteni lehet, Egy világfi naplója nem szólhat másról, mint az utazásról, emlékekről, barátokról, ábrándokról, néhol ugyanakkor a számvetésről és a körültekintésről, a sors és a szellem szüntelen bizonytalanságairól és mozgásairól is. Különleges és központi helyet képez a ciklusok között a rákövetkező Tündérek országa, amelyben a nosztalgia, a szeretet, a fájdalom, a gyász, a veszteség, a hányattatás és a szépség közös harmóniája teremt meg egy sajátosan elégikus és vallomásos hangulatot, némi kétségbeesett melankóliával a háttérben.
A számomra második legkedvesebb fejezet, a Könnytiszta vércseppek meglátásom szerint nem szorítkozik különösebb magyarázatra, hiszen egészen egyszerűen azokból a naiv és őszinte szerelmi balladákból, gyötrelmekből, monológokból és álmodozásokból kínál egy csokrot, amelyeket jómagam a legszebbeknek ítéltem meg.
Érdekes színfolt a Szaturnália, amelynek törzsanyaga eredetileg is összefüggő ciklusként indult a többiekkel ellentétben, és amely a féktelen szórakozás, dorbézolás, erotika, és menekülés színeit festi meg néha antik, néha szecessziós vagy posztmodern motívumokkal tarkítva, miközben ennek a miliőnek a veszélyeire és eredendő kudarcára is felhívja a figyelmet, ugyanúgy, ahogyan részlegesen fel is menti a lírai ént és megindokolja saját létjogosultságát a művészi palettán.
A Delíriumok völgye írható le a legnehezebben talán, hiszen az egyedüli kohéziót a merész, formabontó és szürreális képek, az őrület határán táncoló gondolatfonalak, és a néha mindenféle átmenet nélkül egymásba olvadó metaforák és hasonlatok jelentik, amíg a téma az első ciklushoz hasonlóan a sorselemzésben ragadható meg a leginkább, noha mindez sokkal sötétebb és rapszodikusabb érzelmek tolmácsolásában történik.
Már maga a név is egy szójáték a Lábjegyzetek a homokban című utolsó ciklus esetében, amely egyaránt tartalmaz rímelő és kötetlen sorokat, epigrammaszerű és csetüzenet rövidségű írásokat, amelyek közül többen amolyan lírai névjegyei vagy monogramjai is lehetnek akár a szerzőnek, és amelyek a reménykedés, a csalódás, a szerelem, az elmúlás, a visszatérés, a kétkedés, a sorsösszegzés legkülönfélébb árnyalatait sorakoztatják fel előttünk.
Ahogyan azt ezek az apró költemények és megjegyzések, valamint maga a cím is kifejezi, az emberi élet (bármilyen közhelyesen is hangzik ezt prózában leírni) talán nem más, mint egy vándorlás, egy szüntelen áramlás a maga ellenőrzőpontjaival, óvatos és meggondolatlan stratégiáival, pihenőhelyeivel és akadályaival, nyomainkat pedig talán magával sodorja a dagály és a szélvész, talán megkíméli, de bárhogyan is alakul végül: nem szabad vakon és erőszakosan rohannunk a számunkra még ismeretlen végkifejlet felé.
Sorskovácsolás
Megszöktem az éjjel Capuából.
Elegem volt a rabszolgaságból,
és a Cirkuszból, amibe kergettek,
és, hogy ki is csak arra képeztek,
hogy majd halálomon tapsoljanak,
vagy a Via Appia mellé aggassanak,
vagy tőr hegye csillanjon egy alkonyon,
ha túl leszek már erdőkön és dombokon,
de a vérző seregből egyedül is dezertálok,
Trákiáig valahogyan talán még eltalálok,
és ha egyszer örökre mögöttem maradtak
már a szikár és tűzhányó nápolyi hegyek:
szabad földemen végre majd
békében és szabadon élhetek.
Szalamandravér
Az elmúlt évek egyik legnagyobb eredményének érzem, hogy elértem a mindenkori művész egyik fő célkitűzését, és sikeresen ráleltem a saját hangomra. Előző kötetem – amelyre mindenképpen egy mérföldkőként tekintek – összegezte és finomra hangolta korábbi lírai törekvéseimet, így a Szalamandravér már lehetőséget adott a fejlődésre, a korábban kialakított stílusom magasabb szintű megvalósítására.
Noha láthatóan jelen munkában is szerepet kapott a kísérletezés és a megújulás, alapvetően kialakultak azok a sarkalatos pontok forma és tartalom szempontjából egyaránt, amelyek a költeményeket jellemzik. A cél egyrészt minél több különböző húr megpendítése és minél több különböző arculat megjelenítése volt, másrészt a visszatérő témák átdolgozása, illetve eltérő megközelítése. Eközben a teljesség elérése iránti vágy, a szubjektív valóság átfogó megismerése és az egyszeri élmények minél precízebb megörökítése továbbra is meghatározó motivációk maradtak.
Mindenképpen észrevehető változás, hogy a szabad versek száma jelentősen megnövekedett, emellett a köznyelvi fordulatok és posztmodern narratívák is nagyobb játékteret kaptak a könyvben, de ez nem jelenti azt, hogy a ritmusos, kötöttebb szerkezetek és a romantikus-szentimentális árnyalatok elvesztek volna. Inkább amolyan szintézist igyekeztem megalkotni a látszólag egymáshoz nem mindig illeszkedő irányzatok között, és attól függően került egyik vagy másik elem túlsúlyba, hogy az adott pillanat és hangulat melyiket kívánta meg jobban.
Az archaizálás, a pátosz, a naivitás, a dilettantizmus, vagy éppen a profán néhány esetben disszonáns motívumként jelennek meg a versekben, máskor viszont inkább a harmónia diktál, így a hangnem, a költői képek és a felvázolt léthelyzetek sokszor anakronisztikus vagy szürreális hatást keltenek. Ugyanez a kontraszt mutatkozik meg a lírai eszköztár esetében is: néhol klasszikus, már-már klisének érződő metaforák, utalások és összetevők bukkannak fel, másutt ellenben szürreális leírások, felsorolások, kontextusidegen szólamok teszik kiszámíthatatlanná és elgondolkodtatóvá a műveket az egyszerűnek látszódó felszín alatt.
Az előadásmódban is óriási különbségek figyelhetőek meg: amíg egyes alkotások ugyanis szavalásra is alkalmasak lehetnek, néhány filozofikus és formabontó darab esetében sokkal inkább az olvasmányélményen van a hangsúly. Az üzenet bizonyos esetekben magáért beszél, de majdnem mindegyik költemény bír valamilyen mélyebb, összetettebb értelmezéssel, hogy az olvasó számára is biztosítsák a művek a szabadság és a teremtés lehetőségét.
A kötet címe talán nem a legmarkánsabb szimbólum, ami végigvonul a verseken, mégis képes arra. hogy egyetlen rendhagyó motívummal összefoglalja azt a lineáris folyamatot, ami a könyvben szereplő anyag java részét inspirálta: a személyes fejlődést, a fizikai tapasztalást, a térbeli, időbeli és lelki utazást; önmagunk és a másik megismerését, a változást, a továbblépést, a tűz általi pusztulást, megtisztulást és újjászületést; a múlt sebeit, béklyóit és mérgeit; súlyos örökségek és traumák levetkőzését vagy a hozzájuk való görcsös ragaszkodást, valamint szenvedély és szenvedés gyönyörű, mégis gyilkos és elsöprő kettősségét.
A ciklusok összeállítása a korábbiaknál sokkal nagyobb kihívást okozott, hiszen a költemények témájukat tekintve általában többet is lefednek az ihletforrások, a megválaszolandó kérdések és írói ambíciók közül, így rendszerint a művek modora, sodrása, tónusa, a bennük található vezérlő ötletek minősége és aránya segített meghozni a végső döntést, de természetesen ezúttal sem szigorúan értelmezendőek az egyes fejezetek, hanem mindössze a tájékozódást és az implicit ábrázolási rétegek megragadását segítik.
Az Utolsó estém Palermóban még nagyban kötődik a Huszonkét év zarándoklat vándorkölteményeihez, hiszen alapvetően az impresszionizmus határozza meg, és a külvilág, az emlékek, valamint kalandok kusza egyvelege csapódik le a lírai én érzelmeire és rajzolja át azokat. A hatások igen széles spektrumot ölelnek fel: magyar, olasz, görög, horvát, cseh és lengyel városok, tájak, személyek és események, tények és fikciók mosódnak össze egymással, aktualitások, régmúlt történetek és kósza jövendölések csengenek össze, amelyek aztán tovagördülnek a kötet többi fejezetébe is.
A gyötrődés, epekedés és beteljesülés csúcsaként, amely a már említett és címszereplő központi építőelvhez kapcsolódik, a kötet magvát főként a szerelmi ciklusok jelentik. Ezekben az ókori, középkori és kortárs mítoszok és legendák, a játékosság, az évszakok, a természet, a technológia és a társadalom változása, a közvetlenség, az őszinteség, a vallomás, a kamaszkori kísértetek és a felnőttkori félelmek, a tiszta egyszerűség, a szándékos bonyolultság, a diszkrét óvatosság és a burkolt közlésforma uralják erőteljesen a mezőnyt.
A melankolikus, fájdalmas, csalódásokkal, keserűséggel és lemondásokkal teli vágyakozást a Kegyetlen farsang tárja elénk, amíg az Asszonyharmat szinte teljes mértékben az erotika földjére kalauzolja az olvasót, az igaz szerelem és annak elérése pedig jobbára a háttérben rezonál. Ellenpólusként jelenik meg a legszebbnek tartott és a legintenzívebb érzelmeket tömörítő Magdaléna című ciklus, amely homogenitását nem csak annak köszönheti, hogy valóban ugyanaz a múzsa áll mögötte, hanem az is, hogy ugyanazt a mikroverzumot és valóságdarabot mutatja be, és mintegy „kötet a kötetben” jelleggel foglal el önálló helyet egységes alakzatjaival a fejezetek között.
Az összetartozás, a reménykedő és az odaadó szeretet himnuszait, ugyanakkor a bizonytalanság, az objektív megfigyelés és az idegen rettegés énekeit tartalmazza az Ostravai Dekameron, amely a koronavírushoz köthető világjárvány és a karantén mindennapjaiba enged bepillantást a szerelmes sorokon keresztül, ezáltal pedig ugyancsak egy nagyon masszív valóságos élmény húzza össze. Ugyanez a fejezet fogalmaz meg egyúttal számos kortárs társadalmi problémát, amelyekről szintén a pandémia és a külső-belső válsághelyzet rántja le a leplet.
Korábbi ciklusokkal állítható párhuzamba a rezignált létkérdésekkel, kínokkal és rémálmokkal fűszerezett Depresszionáta, amely a lírai én sorsát, szerepét, önarcképét próbálja sokszor kiégett, már-már segélykérő, vádló vagy lemondó hangon megfesteni. A narratíva laza szerkezete, a széteső, rögtönzött, sietős, olykor lélegzetvételnyi szünetet sem engedő halmozások, a lázas és meghökkentő víziók eközben mind megragadni és lerombolni igyekeznek az alkotói tabukat, gátlásokat, fóbiákat és viszontagságokat.
Hasonlóan az önmeghatározás, a momentum megmentése, a váratlan benyomások feldolgozása és az útkeresés vezérli A Kozmosz foszlányait is, viszont inkább egy bölcselkedő, higgadt, szintén a fantáziavilágban gyökerező, de a tanulságot leszűrő és a megváltást kutató vetülete ennek a vonalnak. A művek hosszúságát tekintve általánosan valamennyi ciklusról elmondható, hogy néhányan a velős, helyzetdalszerű megvalósításra törekedtek, mások inkább epikus vagy avantgárdhoz illő módon bontják ki lépésről lépésre a lényegi információt, amely a bevezető, dagályosnak tetsző feszültségkeltés után talán még inkább katartikussá válhat.
Amíg bizonyos költemények erőssége egy minél részletesebb realitás megteremtése, az Éjjeli bélyegképek versei ennek szöges ellentétjeiként együttesen hoznak létre egy hiteles, folytonos, újraélhető és újraírható élettörténetet, amelynek drámai darabjai egyszerre állnak ősi és megváltozhatatlan agyagtáblákként és bármikor összegyűrhető vagy törölhető jegyzetekként előttünk; ám bármilyen lencsén át is vizsgáljuk a tartalmukat, bármilyen logikai fonalat vagy időrendet követünk olvasás közben, az állandóság és az elmúlás rezgései mellett szüntelenül jelen van egy vágyott egyensúlyi állapot.
Ahogyan az előző kötet amolyan naplóként mutatta be a lírai én különböző aspektusait és fázisait, úgy a Szalamandravér is felfogható képisége miatt egy irodalmi galériaként, szemelvényei egy filmszalag kockáiként, de értelmezhetjük személyes kézikönyvként és pszichológiai koordináta-rendszerként is, amelynek tengelyei mentén tetszés szerint barangolva mindannyian akadhatunk ismerős, szerethető, tanácsokat adó vagy tanácsokra váró gondolatokra.
Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten:
