VERS

Ocsovai Ferenc: Szamurájbecsület

Hűen harcoltam mindig önmagamhoz,
kopott zászlómhoz mégis hűtlen lettem:
a nemesi kódexből a háború szelében
minden egyes ősi törvényt elfeledtem,
amíg a nagyhatalmú sógun kihirdette:
aki a csatában tulajdon szívére hallgat,
az sohasem lehet a lovagi rend része –
csak az, aki kegyetlen parancsait vakon
követve ránt kardot, kard által elvészve.

Száműztek, így most a juharlombok közt
medveként járok, akinek, ha élni akar még,
legalább néhány fagyott bogyót ennie muszáj,
akkor is, ha azt mondják nekem, „egy gazdátlan
senki vagy, rabló ronin, de nem vagy te szamuráj”
és minden hőstettemről rémmeséket suttognak,
hogy „lám, itt van az, aki nem tiszteli a császárt,
és kincses országából is elszökik inkább”,
nem is sejtvén, hogy birtokaimat napról
napra kíméletlen és vérengző hadai irtják.

Felkerekedtem serényen kutatni a kort,
amikor az erény még hófútta szikla volt
és az istenek jázminos, esőáztatta földje
sem volt puszta merengés, vad képzelet:
az, amelyben az ember még kristályvízű
patakokhoz imádkozott és a Fudzsi jeges,
szent hegyén szellemlányokkal vétkezett,
és amelyben még dicsőség volt a küzdelem,
és nem lett belőle ócska bazári képregény,
meg nem csak arról szólt sokaknak az élet,
hogy valaki örökké csak otthon fényesíti
páncélját és teát szürcsölve ámul hamis
lantosok és gésák halálváró, bús énekén.

Egy babonás, barbár bolondnak néznek,
ha megint rázendítek, hogy elregéljem,
mint támadt rám az Aranysárkány
mind a kilenc pikkelyes fejével,
aki dühe miatt sohasem lakik jól,
hanem egyre csak többre vágyik
és ferdén vicsorog rám, áldozatai
húsából bármennyire is megebédel –
de hiába megyek vele ölre, ha egyszer
ékes trófeáim a nagymesterek szemében
mind csak lomha godzillák
és rongyos origamiállatok,
mivel elfajzott már az égi szikra,
amelyből az árnyék és fény tiltott
gyermeke: a művészet származott.

Jött a levél, hogy ne meneküljek bután
tovább, mert ez már úgysem az érdem,
hanem a kapzsi tőke, falánk részvény
és mohó céges profit lelkekért vett uralma,
ahol a kalmárkodásnak mámoros ópiumfüst,
a esküvésnek viszont rabszolgaság a jutalma,
ezért bármerre indulok, a Nagyúr küldöncei
és talpnyalói a sarkamban vannak követelve,
hogy félredobva makacs büszkeségemet
harakirit kövessek el végre önmagamon –
én azonban, még ha ez csupán egy keserű,
mennydörgő kamikaze-hadművelet is:
pengémet feléjük szegezve vállalom
a bőrömbe égetett szégyent és a kérést,
ha kell ezerszer, újra és újra megtagadom!

  1. november 14.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .