2024.03.02.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Junóval a kereveten

Ocsovai Ferenc: Junóval a kereveten

3 min read
Asszonyi haragoddal messze kergettél szívedből, / de nekem rád gondolni talán még csak szabad:

Asszonyi haragoddal messze kergettél szívedből,
de nekem rád gondolni talán még csak szabad:
ne hidd, hogy ez vajmi könnyű, hiszen bárhová
futna gályám, mindenütt utoléri
a te viharos és bosszúálló szavad,
és amíg kifogod a szelet vitorlámból vagy
a Romlás dölyfös fellegeit küldöd egemre;
amíg alattam a hullámokkal játszol,
hogy ne lássam az irányt, ami Lazio
enyhe, babérlombos partjáig vezetne,
és idekinn, a nyílt tengeren is foglyod vagyok,
hiszen nem tudom feledni, mennyire
gyönyörű voltál, amikor virágaidat
a kedvemért engedelmesen magadra vetted,
így visszavágyom kihűlt hitvesi ágyunkba
még akkor is, ha sokszor féltékeny Zeusz
és Juppiter voltam csak melletted.

Próbálom még a régi, termékeny, gondos
istennőt látni benned: willendorfi Vénuszt,
epheszoszi Artemiszt, Mokost,
Istárt, Gaiát, Terrát és Kübelét –
mégis rá kellett jönnöm, hogy parányi,
halandó vándor lettem szemedben, aki papodként
templomodban többé sosem találhatja meg helyét,
ezért csak keserű szégyen és béna dac tépáz mindig,
ha felidézem, milyen volt, amikor még,
mint királynőmnek hódoltam neked:
amikor még nem estem ki kegyedből,
mivel idegen, vad és barbár bálványokra
női szeszélyed még nem vetett szemet,
és isteni csarnokunkban feküdtünk csak
egy nagy kereveten, amelyen a te lázasan
kínálkozó nimfatested volt a legfőbb oltár,
amíg egész világok sarjadtak ki fürgén
ágyékunkból, amikor lángoló sóhajoddal,
mintha még leány lennél, fölém hajoltál,
mert akkor még tényleg ilyen voltál talán:
az otthon tüzét felszító és óvó, az urát
folyton lekenyerező Vesta és Hesztia,
és nem, mint most, egy magát mindenható
és bölcs anyaistennőnek képzelő,
tiszteletet követelő undok bestia,
akinek szeretném még (ha eszembe jut)
visszavenni és megöntözni tőlem
csellel elrabolt, buja legelőket
és árnyas ligeteket rejtő trójai földjét;
mégis belegebedek, akár egy igásló
vagy teve, ha rájövök: már valaki más
csodálhatja hideg alakodban úrnőjét,
és ha én neked áldozok is hajómon,
hogy megengeszteljek: az már csak
egy magányos szú sercegése a megtaposott éjben,
aki a szürke ködben ázik és eszelősen nyerít,
fázik, zokog, mióta más foglal a Mindenség
királyaként oldaladon helyet a trónszékben –
ám te könyörtelen hajszád során bolond
hívedért, aki titkon hozzád imádkozik,
még csekélynyi szánalmat sem érzel,
és ha belülről emészti, őrli, zúzza őt
malomkövével a vágy: te rajta csak vállrántva,
hálóköntösödet unottan megigazítva keresztülnézel,
amíg idelenn, nálam minden apró szemrebbenésed
oly földrengés, ami azonnal vandálok hordájaként
pusztítja el még fel sem épült Rómámat.

Erre-arra evezek, hogy eljussak végre
egy országba, ahol nem kell tudnom
rólad, hogy elkerüljem halálos órámat,
mégis sokszor inkább én vagyok Didó,
aki hegyes pengéjébe dőlve az égő,
fojtó máglyáról átkozza emlékedet:
mert büntetésed óta mennydörgő,
fagyos zivatarként visszhangzik fülemben
a hegy fokáról felsejlő sziréni éneked,
aminek annál jobban ránt mélybe súlyos örvénye
és láncol az óceán cápáktól henzsegő fenekéhez,
minél inkább odabújnék megközelíthetetlenné
vált, gyilkos, kegyetlen nagyasszonyom két
irigyen takargatott, tejtől duzzadó kebeléhez,
hogy ismét megfürösszön forró harmatával
csókod, amit ha büszkén tagadok is: bevallom,
üres perceimben még mindig rettenetesen kívánok,
ha magam előtt látom hófehér alabástromszobrodat,
amelyet Pügmaliónként én bármennyire is imádok,
nem kelthetem többé azt életre – így csak, mint egy
durva ősember, dörzsölgetem botomat,
hátha kipattan még belőle egy szikra,
ami szerelmed lezárt szelencéjét valamilyen
alvilági varázslat révén hirtelen újra kinyitja,
és meg sem akarom hallani, ha azt mondják
társaim, megkövült olajat kapargatok
már csak egy repedezett amfora alján;
hogy tehetetlen, mostoha rabként csüngök
egy kényes zsarnoknő rongyosra járatott,
gúnyos, mérgező, fölényes és céda hangján,
de bárhogy is üldözöl és győzködnél tovább,
hogy álljak tótágast kedvedért és fullasszam
közröhejbe hősies, bátor honfoglaló harcomat:
még én vagyok Éneász, és így nekem kell démoni
hüvelyedbe mártanom fényes, tündöklő kardomat!

  1. november 4.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.