Ocsovai Ferenc: Keletről jelentik

Amíg mi álomra édesen hajtjuk fejünket,
addig pár tíz, száz kilométerre tőlünk fel
talán egy ugyanilyen családi ház robban,
vagy térdig vérben gázolva, utcáról utcára
védik otthonaikat elszánt civilek (hozzánk
hasonlóak) Kijevben, Lvivben, Harkovban,
és idáig hallatszik a lánctalpak zúgása,
amelyet már megint, úgy, mint annyiszor,
csikorogva tipornak el bimbózó életeket
Donyec, Don és Dnyeper vidékén valahol,
miközben a növekvő hullahegyek és fojtó
gránátfüst miatt nemzetközileg fogalommá
lett már a szétbombázott Herszon és Mariupol,
de azt is tudjuk: nem a legszebb karácsony elé
néz most sok ukrán család, szülő és gyermek,
akiktől elrabolják néhány felhőtlen évüket is
s az anyaölből vigasztalan árvaházba mennek.

Mondanak megint ezt-azt az okosok, de senki
sem érti, miért lett ebből ügy, és a történelem
javíthatatlan készüléke miért ismétli önmagát –
hisz’ a kapzsinak semmit sem jelent,
ha aláírt, pecsétes szerződések rögzítik
ki, kivel mennyire kedélyes és jó barát,
amíg bármi is volt a múltban,
bármilyen bűnös is egy nép:
ilyen gyászos véget az Önkény romboló
vashóhérjaitól senki meg nem érdemel;
hiszen örökké folyhatna a sűrű vérpatak,
ha mindig csak azt néznénk (jogos vagy
sem) melyik ország és egyén melyikkel
szemben mit és, hogy mennyire séremel,
és mert nem koholhat részigazságokból
gyilkos ürügyet a bosszúálló gőg
és iszonyatos indulat, ha felforrt –
világosan, de megint későn látjuk csak,
hogy Bucsa ismét egy Szrebrenyica,
Krím pedig második München volt.

Földönfutóvá lett békés tömegek,
egymástól szétszakított szerettek,
biztos halálba induló önkéntesek,
az anyaföld alatt megnyíló harci pokol;
cinikus őrmesterek és mohó zsarnokok,
akik vígan sakkoznak élő emberekkel,
s már az sem baj, ha ennek ára egy
új Katiny, Volhínia vagy Holodomor,
és az sem, hány ronggyá lőtt ifjú szív
tér vissza néma, vádló koporsóként
mindkét oldalon az átkozott csatából;
hogy millióknak van elege már a világ
összes ármánykodó és nemzethatárokat
szuronyokkal áthúzogató birodalmából,
amíg ahelyett, hogy az uszító urak maguk
ragadnának fegyvert, mindig azt küldik ki
elesni, akinek ehhez az egészhez semmi köze,
és műhelyeikben olcsó magyarázatokat
gyártanak róla, miért ropog úgy e hajdan
termékeny mezőkön a gyűlölet álságos tüze.

Nem számít, mennyi életbe kerül,
hogy hány sorsot törnek vele ketté,
és az sem, lesz-e az embereknek még télire
(hogy túléljék) elég olaj, kenyér, krumpli, gáz,
hanem csak az, hogy a halál cárjai megmutassák,
még ha bele is pusztul mindenki, mindig
teljesülni fog az ötéves terv és kiadott ukáz,
amíg vállveregetéssel hajszolnak pusztulásba
legszebb éveikből kiragadott fiatal apákat
és éppenhogy csak felserdült kiskölyköket,
és ha darabokban, nyikorgó roncsként vissza
is jönnek: hát átvehetik levágott végtagjaik
helyébe tűzött, nevetséges kitüntetésüket,
a kíméletlen parancs pedig addig görgeti
tovább a gőzhengert, amíg csak akad
oly anyaszülte, aki mozog és ellenáll,
miközben jobbról-balról a sok kényelmi
kommentelő naponta megállapítani véli,
ebben a testvéri öldöklésben ki itt
a barbár náci és a hősies partizán.

Ha lesz, hát lesz még egy Csernobil:
atomháború is akár, hiszen a hódító úgy tudja,
neki mindent szabad, ha egyszer a tőle
gyöngébb ilyen bosszantóan jól bírja,
és dübörög az ágyú és zúg a géppuska,
amíg hamuvá válik a kozákok ősi fészke,
a hetykén dacoló örök szálka: Zaporizzsja,
mintha egy oroszrulettre tették volna fel a békét,
és csak hagymázas ábránd lett volna mindvégig,
hogy ez a bolygó lehet még jobb hely,
és nem csak azt látnánk, hogy a Teremtés
templomából a sok hazug, ordas eszme
mindent kőkockáról kőkockára hord el,
meg mintha nem játszana senki többé
teljhatalmú ítélőbírát, aki nem tudja elviselni,
hogy még ha veszít is, hogy a legutolsó szó
e meddő vitában valamiért ne az övé legyen –
akinek mindegy is, hogy kórház vagy iskola,
hiszen minden éghet, porba hullhat, ha ezzel
elérhető közelségben kerül a végső győzelem.

November. Alig hunyt még ki fájó,
remegő mécsesével a pesti Ötvenhat,
a Prágai Tavasz, a lengyel szükségállapot:
mégis fogcsikorgatva eltűrik vagy kéjesen,
kíváncsian, távolról figyelik sokan megint,
hogy éleszti föl önnön lelkében
az ember az ösztönös vadállatot,
aki csupasz csecsemőket tesz ki a hóra
és úgy érzi katonásdija közben,
a lét súlytalan, csupán unalmas
esti mese és ő megtehet bármit;
ha úgy akarja, pisztolyával síró
asszonyokat is a nyirkos falhoz
vagy a meszesgödör szélére állít,
hogy hegyes töltényeivel hasítsa szét
mindazt, amit valaha úgy hívtunk:
szeretet, erény, tisztesség, értelem –
hiszen a háborúban minden kioltott
gyertyaláng, bezúzott koponya, forró,
zokogó sóhaj és dermedt könnycsepp
csupán egy zavaros, villódzó névtelen…

2022. november 10.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: