Ocsovai Ferenc: Szerencse fel!

Tokod és a Dorogi-medence
szénbányászainak emlékére

Csak azt látják sokszor a népek, milyen
jó dolga van a vájárnak: mekkora úr,
és, hogy „ingyen kapja a fűtőszenet”,
vagy azt, hogy derék munkáskeze
annyira kell, hogy ő még bizony
tartalékos katonának sem mehet,
de azt már nem értik s nem tudják,
hogy ott lenn, a vaksötét mélyben,
Szent Borbála és a Szűzanya óvó ölében
hogyan temetődnek el ők nap nap után élve;
hogy mennyire vágynak a járatok magányos,
pokoli csöndjében az aranyhajú napfényre,
meg, hogy minden alkalommal úgy mennek
háborúzni az Anyafölddel, hogy talán soha
többé vissza sem térnek onnan –
mégis így szállnak alá az ércek
titkos birodalmába: szívük sírkamrájába rejtve
kételyeiket, higgadt szakértelemmel, nyugodtan.

Minden ütés után, amit a kőzetre mérnek,
csak még erősebben ragadják tenyerükkel
meg a vésőt, ásót, lapátot és csákánynyelet,
amíg egy belső hang azt suttogja
nekik: „vágd csak tovább, vagy
maholnap többé nem lesz már kenyered”,
szemük pedig, mint olajlámpások parányi
lángja lobog, hogy keserves küzdelmükkel
építsenek fel egy jövőt: egy szép új világot
(bár a bányászt, tudjuk, nem rikkancs
szólamok éltetik, ha egyszer el kell
valahogy tartani az egész családot),
és az sem számít sokszor, mennyire
vékony, gyönge szalmaszálon függ ebben
az örökös éjszakában a következő pillanat,
és, hogy ezek az erős lelkek, akár megannyi
brikettel rakott csille: a legkisebb hibától is
elszabadulnak és menthetetlenül kisiklanak.

A fekete kincseknek azonban hatalmas
ára van: ezt mindegyikük tudja és érzi,
amikor fújtató tüdejébe száll a sziklapor;
mégsem lehet megállni és gyászba borulni,
ha hideg árnyak vetülnek a vájárok fejére
valamely derék bajtárs szörnyű halálakor,
mert előfordul, hogy az ördögi ellenfél,
a Sújtólég úgy dönt, nincs tovább,
és minha a végítélet angyala lenne,
fújja meg a tátongó aknában
a pusztító, gyilkos harsonát,
és gerendát robbant, csontot roppant,
majd évek munkája, százezreknek kitartó álma:
a sok bánya- és koponyaüreg egyszerre beomlik,
a drága testekből pedig semmi sem marad,
miközben a lennrekedtek könyörgő,
utolsó kiáltásával együtt, nagy kár:
az emberek emlékezete is lebomlik.

Ha nem épp a föld, a tűz, a levegő haragja:
hát a víz sodor el az enyészet folyójaként
valamennyi feltárt, csillogó ásványt,
szűk alagutat, felvonót és árva gépet,
és ha nem is történik épp katasztrófa:
valamelyik lyukból ott leselkednek
a bátor hősökre mindenféle koboldok,
szellemek, démonok és bányarémek,
meg a legkegyetlenebb zsarnok
mind közül: a makacs és mindent
jobban tudó részvényes Kapzsiság,
amelyet nem érdekel, meddig sarcolja meg
a Természetet, és, hogy közben roskadásig
van már tele kövér bankóval megannyi zsák,
és bármit tanácsolnak neki, ő tulajdonosként
könnyedén küldözget másokat maga helyett
száz meg száz lopakodó veszedelem torkába,
hiszen nem tudja: a bányász nem az ezüstöt
vagy az aranyat, hanem csakis a körötte
ragyogó bölcs és néma rögöket szolgálja.

Így telnek el homályos, hunyorgó esztendők
és fúrja magát a zord Idő is másodpercről
másodpercre előrefelé járatában lassan,
amíg alant fogy a szén, sorvad az ifjúság,
és mégis, hogy a sok verejtékért cserébe
gyorsan gyarapszik a felvilág: ez a sebekre
valamelyest melengető s gyógyító balzsam,
bár a jövendő kor gyermekei már nem értik,
hogy miért olyan bánatosak és megtörtek
ezek a jó szerencsével köszönő,
kormot köhögő, ráncos kis öregek,
és elképzelni sem tudják, hogy hajdan
izmos karjaikkal hogyan mozgattak meg
és emeltek ki a semmiből egész hegyeket –
ők, akiknek sóhajától termő, könnyétől
harmatos és vérétől bársonyos lesz
a föld, ami egy nap megpihenni
mindörökre visszafogadja őket,
ahol majd domború halmaikon,
akárcsak győzedelmes és büszke
meddőhányókon: egytől egyig
halhatatlan sírvirágok nőnek.

2022. november 9.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: De Venecia a Valencia (Velencétől Valenciáig)