VERS

Ocsovai Ferenc: De Venecia a Valencia (Velencétől Valenciáig)

Minden idegen föld, ahol jártam,
feledhetetlen ajándékot adott nekem:
rá kellett jönnöm, hogy a világot tán’ igen,
de az embert s magamat fel nem fedezhetem,
még akkor sem, ha tudom, hogy e sok-sok
bűvös hellyel egy részem mindig marad ott,
és ha megint útra kelek, szívemben belőlük
én is félreteszek egy letört porcelándarabot.

Befogadtak, és egy ideig mind-mind hazát
jelentettek nekem ezek a sejtelmes csodák –
megmutatták nekem Európa és a népek
lelkének sok ismeretlen zugát,
most mégis néha olyan, mintha
az egész csak kósza álom lenne,
mintha sohasem létezett volna,
amíg máskor énekét mindegyik
kedélyes emlék örökös jelenben dalolja.

Velence. Az első te voltál a sorban.
Csicsergő olasz nyelv, szűk utcák,
lagúnák, gondolák, San Marco,
Rialto és a tarka Dózsepalota,
ahol a Sóhajok hídja mellett megfordult
már tucatnyi költő, kalmár, forradalmár,
bohóc, keleti varázsló és a nagy Casanova,
amíg folyton mélabús barokk hegedű szól
a háttérben, s a tenger sós hullámaival
faragja ki a művészt az ifjú vándorból.
Egyesülés a szférákkal, égi szeánsz,
színes házak, gazdag erkélyek,
álarcos bálok, karneváli donnák,
szerelemből mennyezetre festett,
csábító, makulátlan reneszánsz.

Kalábria. Olajfák, szélmalmok, kanyonok
és napszítta hegyek, ameddig a szem ellát.
Forró nappalok és magányba burkolt éjszakák.
Középkori várromok, harsány kabócák,
kedves öregek, vékony pinsát sütő,
könnyű bort csapoló ódon tavernák,
meg hétmerföldes görbe pusztaságok
és kutyaugatta tanyák, amelyek távol
a kövér városi nyüzsgéstől hirdetik:
itt még az idő kocsikereke is megállt,
mert ez a Mezzogiorno: a talján Dél,
ahol nem olyan nehéz stoppolni,
de a sofőrök olykor a kelletenél
jobban nyomják be a gázpedált.

Ostrava. Számomra sohasem látott
vidék, ami, ha a sors nem így intézi,
meg sem fordult volna a fejemben,
mígnem a szaléziak közt, a templomban
gitárral kezemben megértettem, a régi
szocializmuson túl mennyi sokkal mélyebb,
közös dolog van magyarokban és csehekben,
amíg ismét gyermekké változva a bramborák,
a knédli, a kofola és az aranyveretes sörök
selymes ízét most is szájam szegletében érzem,
és feldereng, ahogy egy távoli hegytetőről
Vítkovice kihalt gyárkéményeit
és Szilézia szénmezőit néztem.

Katowice. Egy város, ahol egyszeriben
minden óriásivá válik: rejtelmes parkok,
erdők, síkságok és az irodaházak közt
megbúvó Dworzec forgalmas palyaudvara.
Macskaköves utcák, zsúfolt kocsmák
a Mariackán. Pirog, zapekanka, palacsinta,
hűvös esti szelek, piros villamosok
és a belváros szüntelen, vidám zaja,
amely fölött szorgos munkások, hősies felkelők
és büszke bányászok szoborcsoportjai őrködnek.
Tüntető tömegek, akik eltiport jogaikért
harcolva a sugárúton kék-sárga,
sasos sziléz zászlókkal köröznek.

Maribor. Hangulatos utcazene, stájer
sramli, klarinétdzsessz és mindenféle
szenvedélyes balkáni dallamok.
Végtelen, szőlős domboldalak,
fehér sziklák, kék csúcsok, bájos
piacterek és csinos polgári épületek,
amelyekből kíváncsian lesnek ki
esténként a lámpafényes ablakok,
amíg a csillagos, nyári ég alatt
a Pohorje árnyékos orma nyugszik
és engedi szabadon garázdálkodni
kissé ezernyi pajkos éji lidércét.
Fenyvesek, tehenek, legelők, hattyúk
és zöld ligetek a Dráva sebes folyama
mentén. Burek, csevap, kávé, szlovén
kenyér: bár igaz, nem kevés pénzért.

Boroszló. Jéghideg, csípős szláv
viharok és az Odera áramló vízfodrai,
amelyek az Ostrów Tumski szigeteinek
tornyos templomait kétfelől körbeölelik.
Kísértetek, sapkás manók és szegény sorsú
egyetemi diákok, akik békéjüket északon,
a kihalt utcasarkok és kanyargós sikátorok
labirintusában barangolva többé nem lelik,
és velük én, aki Opolyból vonatozva fel
szinte mindennap azt vártam,
hogy talán elűlnek a fellegek
és kicsit jobb lesz majd a holnap –
mégis bármerre szaladtam volna
a közelgő vésztől: agyamban patkányok
futkostak és démoni vérebek csaholtak.

Valencia. Egyszerre méltó és méltatlan
lezárása egy hosszú kalandnak
a messzi, kagylókból kirakott,
homokos katalán partokon:
koktélok, pálmák, paella,
orxata, Las Fallas, bachata.
Egyszerre őszinte nyájasság
és üres felszínesség bukdácsol
a megszámlálhatatlan arcokon,
miközben a Túria kőhídjai alatti kígyózó
kertben mindig akad ürügy a mulatságra
és fái közt sohasem alszik teljesen az élet.
Szökőkutak, széles lépcsők, kupolák,
harangtornyok, amikről lehetetlen
alkotni őket hűen visszaadó képet.

Budapest. Bezárult a kör(út), mintha csak
a négyeshatos egyik végállomásáról ment
volna néhány éven át a másikig az ember,
azon tűnődve, miért nem folytathatja
bolyongását odakünn, a sok őt hívogató
országban ugyanazzal a bérlettel,
és előbb még ámuló turistaként,
majd hazatérő, hű vendégként az Országház,
a Duna, a Lánchíd, a Gellért-hegy, a rakpart
és királyi palota együttes sziluettjét nézi
idegenként barangolva ismerős honában,
amelyről annyi minden jót-rosszat
sorolhatna még – ám aki csak beszél magyarul,
az talán mindezt még szavak nélkül is megérti.

2022. november 8.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: