VERS

Ocsovai Ferenc: Határvidék

Valamikor hős fiai fejedelmeket, cárokat
és szultánokat leveleikkel együtt nevettek;
vitéz harcosok a csizmájuk
előtt kegyelemért remegtek,
de most az öreg Tarasz Bulba
és Hmelnickij uram is messze jár,
a szeretett Zaporizzsjai Szics
pedig gyilkos, kövér lángokban áll,
és a sok jámbor vér, ami egykor a kék
égbolt alatt aranyló búzatáblákra ömlött,
és az iszonyú, parancsba adott, nagy éhség,
a Keserű Aratás, amely ukrán földön
szinte mindent romba döntött,
meg a kéretlen testvérgyűlölet,
amelyet Volhínia annyi árvája
és roskadó otthona úgy nyögött:
a Dnyeper két partjára vissza most
tüzes szélviharként, ágyúszóként
és fojtó rakétafüstként költözött,
és csak zúdul, zúdul kerge ősfolyamként,
tehetetlenül a részeg, értelmetlen kínhalál,
aminek már senki sem emlékszik valódi okára,
de tudós magyarázatot a hírekben mindenki talál,
ám ha kettéroppan valahol egy nádszálvékony élet:
ki szól majd fel érte és mond fölötte gyászbeszédet?

Ki lesz elég bátor ahhoz, hogy bámészkodás
és semmis szavak helyett kikapcsolja
végre mielőbb az emberi cséplőgépet,
hogy ne szakadjon repeszdarabokra
ez az egyébként is már szénné
és ronggyá nyomorított világ,
hogy ne dübörögjenek tovább a rémsikolyokat
zajukkal elnyomó, tajtékzó háborús masinák,
és, hogy ne csontok, inak és lelkek törjenek
meg többé, hanem e hazug és borzasztó átok;
mi lesz veletek, hová mehettek még, ti
hazátokban is űzött vadak, ti jó kozákok?

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: