Ocsovai Ferenc: Soy de Hungría

Ha messzi Tündérországokba sodródik el
az ember: oda, ahol mindenki csupa olasz,
brazil, argentin, portugál, katalán és venéz,
hirtelen rádöbben, hogy bármit is gondolt
korábban: idegenek között egzotikusnak
és érdekesnek lenni nem is annyira nehéz,
így megszámolni sem tudom, meg hányszor
kérdezték tőlem, hol van az a Magyarország,
mit tud, hányan lakják és, hogy miről híres;
néhányan rávágták, hogy a Budapest,
hogy ott milyen jól éreztek magukat,
hogy az mennyire harsány, nagy és színes,
meg, hogy tényleg igaz-e, hogy a semmire
sem igazán hasonlító magyar az egyik
legnehezebb nyelv az egész világon,
és, hogy milyen lehet az a föld,
hogy én ilyen jól megtanultam
ott spanyolul és játszani gitáron.

Valami néha derengett nekik, hogy van ilyen kaja, hogy
gulyás, meg annak van némi köze ahhoz, hogy paprika;
páran megjegyezték, hogy Attila, a hun, tokaji aszú,
keleti bástya, hajdani limes, a Provincia Pannonica;
a trükkös Rubik-kocka, a nemes Zsolnay-porcelán,
Puskás Pancho a Real Madridból;
a valenciai Violante hercegnő: Árpádházi Szent Jolán,
és valószínűleg elámultak volna ezek a tarka népek
meztelen alföldi rónáinknak pattogó karikás ostorán,
de a többi város már nem volt meg nekik olyannyira,
úgyhogy ámultak azon, hogy van sok ilyen fura név,
hogy Debrecen, Pécs, Győr, Szeged, Miskolc, Veszprém
és kiejteni nem is igazán tudták közülük egyiket sem
(vagy azt, hogy egészségedre) és, hogy a szerencsén
mennyi múlik ebben az országban, azt is meddőn
magyaráztam – bár azt szerintem megértették,
hogy mi is épp ugyanolyan emberek vagyunk,
még ha az ő szemükben néha olyan zárkózott,
szeszélyes, különc, dacos, mellőzött is a fajunk,
amely annyi mindent talált fel (még ha szeretünk is
sokszor e sok tudós és művész érdemével takaródzni,
mert ennyi még belefér), miközben keressük is
a kiskapukat, mert itt hagyomány az étel
mellett azért az életet is bőven megsózni.

Ez egy olyan rendkívüli ország, mondom nekik,
amit kívül-belül milliószor ízekre szedtek, mégis
a kabaré és a kedélyes humor őshazája lett belőle;
egy ország, amely túl sokat mereng a múlton,
ezért néha derekasan küzd, máskor viszont
emiatt lassú szekérként döcög csak előre;
egy ország, ahol az emberek, ha stresszelnek is,
általában mindig pontosak és korán felkelnek,
amíg becsületesen elvégzi a munkát a többség
még akkor is, ha sziesztára el talán
a kelleténél erre ritkábban mennek,
és a tenger halai helyett a kacsazsír, a marhahús,
az omlós töpörtyű valamivel ismertebb fogalmak,
ami nem túl egészséges, de mértékkel kifejezetten
gyógyír és jót tesz néha a honvágyas gyomornak,
meg a mi vidékünk, mondom, felfoghatatlan hely,
ahol a „hideg” az egészen mást jelent, így telente,
ha jót akar magának az ember: nem árt befűteni,
és olyan hely ez, ahol a gyerekek húsvétkor
hímes tojást, ősszel gesztenyét, diót,
tavasszal hóvirágot szoktak gyűjteni,
de ne higgyék azért úgy, hogy ez valami
skanzen: hogy itt csak csárdás, operett,
matyó ruha, pálinka és keringő létezik;
hiszen a flamencót, salsát, bossa novát, ha úgy van,
nálunk, Kelet-Közép-Európában is ugyanúgy élvezik,
ahogyan én is kinyitottam a szememet és elvetettem
dalaimból egy pár könyvből hallott előítéletet utólag –
így megtanultam, hogy délen is szeretik a zúzós
rock ‘n’ rollt és a spanyol sörök is egész ihatóak,
meg, hogy ott sem olyan tökéletes minden,
és azt, hogy minden egyes nemzetnek megvan
a maga keresztje s ez nem csak holmi közhely.
Elmeséltem, hogy minálunk (ahol
egyébként a legszebbek a lányok)
is bánnak úgy egy nővel, akár
egy finom kasztíliai hölggyel,
még ha mi nem is szívesen ölelgetünk
és fogdosunk meg ismeretleneket elsőre,
és inkább bizalmatlanul távolságot tartunk,
viszont tény: ha igaz barátra lelünk valakiben,
az is fontos, hogy mellette a végsőkig kitartunk.

Beszélhetnék nekik komolyabb dolgokról is,
ám szórakozottságukban nem nagyon értik:
van úgy, hogy ennie-lennie sincs mindenkinek,
nem még, hajjaj, hogy három kocsi a garázsba,
házimozi, befektetés vagy karibi álomutazás –
mégis vannak még arrafelé, akiknek többet
jelent a harc, nem csak annyit, mikor érkezik
meg a bankszámlára a következő utalás,
ezért hát, hogy menni vagy maradni,
szól a hamleti rejtvény, és szívemben
jó ideje tudom már (ha nem is mondtam
senkinek) az egyetlen lehetséges választ,
bár furcsa sokaknak itthon, hogy vannak még
ilyen utazó Széchenyi grófok, akiket az otthoni
sorstalan mélabú lelkileg bárhogyan is kifáraszt,
mindig visszatérnek és adnak neki egy esélyt,
hogy saját hazájukban is felépíthetik még
azt a reménybeli és forradalmi Kánaánt,
amit odakinn láttak, és kicsalogathatják
a fényre vele valahogy a sértettség sötét
és évszázados kolostorába zárt magányt,
mert, ahogy mondják, mi sírva vigadunk;
bár ez sem kell, hogy betonkőbe vésett,
megmásíthatatlan, isteni törvény legyen.

Soy de Hungría, szólok büszkén a nyelvükön,
és amíg ők már nem is figyelnek, a dáridóból
félreállva én titkon imára kulcsolom kezem.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: