A. Gergely András: A meggondolandó tétekről
Bizonyos lehet, avagy tán kétely-övezte jelenség is, hogy a mindenkori tétek, esélyek, eredmények és remények folytonosan élnek bennünk, olykor elővehető, alkalmazási státusban, máskor képzetek és kalkulációk rendszereihez kapcsolódóan – de valójában sosem igazán tudhatjuk, miért és mikor lopakodnak elő olyan megfontolások, melyek cáfolatot is kínálnak, meg elbizonytalanodást legalább annyira. Morfondírozásra van tehát szükség, már ahhoz is, hogy önmagunkat s a magukon kívüli világokat szóba formáljuk, de ahhoz még inkább, hogy a külvilág hatásait semmiféle szemiotikai jelet nem adó belső világunkban fölfedezzük, megnevezzük, szólítani vagy érinteni tudjuk.
Valahogy ez lett (iszonyatosan lebutított) konklúziója, élmény-összegzése számomra annak a kötetnek, mely Julia Kristeva interjúiból kettőt ragad ki, hogy magyar fordításban is hangot kapjon ennek a varázslatos bolgár-francia-européer úrhölgynek számos meghatározó gondolata. „Úrhölgyet” írok, miközben minduntalan saját szavaival cáfolja minden ilyen minősítés lehetőségét, sőt kimutatja a személyiség mutatkozásában meglévő időlegességeket, meghaladásokat, újragondolásokat, változásokat is e kis kötetében.[1] Az Adalék a gondolkodás tétjéhez olyan irodalmi szemiotikai, gondolkodástörténeti, nyelvi, pszichoanalitikai és személyes momentumok lajstroma, melyből oldalanként lehet kimásolni a világképi bizonyosságokhoz elegendő invenciót: eszmetörténeti, korfelfogási, filozófiai, episztemológiai, nyelvészeti, szemiotikai és irodalmi reflexiói oly széles körre terjednek ki, hogy annál már valószerűbben csak regényei és esszéi igazolják a francia értelmiségivé lett egykori bolgár leány mai francia közgondolkodás számára meghatározó szerepeit és értelmezésmódjait.[2] Kristeva 1966 óta él Párizsban, de mint önmaga is meghatározza, kitartóan és dacosan, elemzően és kritikusan: a franciák mindenkori „idegenjeként” él franciaságával, nőiségével, bolgárságával, vallások és államok között is megtalálva-keresve szerepeit és megfontolásait, melyek azután korszellem kifejezőivé lesznek… – ám a legkevésbé polgári közhely, elithez tartozás, tudományos magaslatokba kapaszkodás vagy udvari előkelőség szintjén –, mégis oly franciás értelmiségi nő szerepkörét hitelesítve, aki minduntalan akar, csakhogy aligha tud már a 68-as barikádokon edződött, marxista-maoista és freudista analitikus szerepkörétől szabadulni. Olyan tudások megfogalmazója, melyeket az Általa is alaposan elemzett Beauvoir, Colette és Céline, Hannah Arendt, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Shakespeare, Avilai Szent Teréz, Aragon, George Bataille, Sartre, Freud és Lacan témakörei határoznak meg, ezek lesznek esszéi, tanulmányai, egyetemi előadásai, nemzetközi rangú intézményekben székfoglaló értekezései, rangos elismerések közepette kitüntető dicsfények árnyékában megfogalmazott kritikai észrevételei legfőbb tematikái. Ugyanakkor mindezek mellett is legfőképpen az idegenség adja közlésmódjainak sokféleség-alapját. Az „idegen” mint önmeghatározás, s az értelmiség feladatai között az idegenség aprólékos elemzése úgy maradt meg világképében, én-identitásában, végeérhetetlen bolgárságának francia értelmiségi miliőben zajló elfogadtatásában, hogy annak gyökereivel már egész korai karrierje közben is elkezdett és mindmáig foglalkozásszerűen űzött pszichoanalitikusként próbált mélyebben ismerkedni. S miután (máig meghaladhatatlan) monumentális művet alkotott meg A költői nyelv forradalma című monográfiájában (1974), úgy váltott át az analízis művelésére, hogy magával vitte a nyelv, az irodalom, a szemiotikai és szimbolikus közlésmódok sokaságát, gyakorló terapeutaként pedig elemzéseiben is használja, esszéiben és monografikus tanulmányaiban máig követi az idegenség kategóriáját – nemcsak a maga kivándorolt bolgár identitása definiálásában, hanem Rabelais, Montesquieu, Proust, Loyolai Szent Ignác, Benveniste, Camus, Rimbaud elemzése alkalmával is. Az Idegen mint mindenkori Bárki, sőt mindenkori önmagunk is (Roland Barthes meghatározása volt Kristeváról: az „idegen”),[3] a személyiség mélyén rejlő „mi” idegensége is úgy megformált Kristeva gondolatai között, hogy abból mintegy az univerzalitás, az egyetemes létmód alapképlete, az emberiség alaphelyzete és az anyaság közvetlensége is kiolvashatóvá lesz. Az idegenség mint az érzékelés alapjátszmája, a világ megérzékítésének lehetséges tétje, „a másság mint saját valóságunk” alapeleme lesz kulcsfogalommá műveiben is, legyenek azok női sorsokról, anyai szerepekről, gyermeki én-ben megfogant ideákról, pszichotikus személyiségek érzelmi zavarairól formált lenyomatok, vagy bizánci bűnügyi regény, vagy ’68-as diákforradalomról megalkotott leíró értelmezés, meg saját Kína-rajongásának személyes története, vagy egy Freud utáni analitikus gondolkodási kultúra szükségszerű részeként áttekintett kreatív civilizáció-felfogás meghatározása – mindegyikben egyaránt jelen van Kristeva számára is „az idegent háborgató eredet” kulcskérdése.
Analitikusként persze a kötetben másképpen (sokfélén bizony!) közelebb jön az idegenség élményéhez, kezdve saját bolgár identitásának Párizsban és Amerikában is teljességgel ismeretlen honnanvalóság-kérdéseitől az apai életvezetési örökség dilemmáin át az anyanyelvhez és a tanult idegen nyelvhez, nyelvváltáshoz, kultúraváltáshoz kapcsolódó megfontolásokig, az örökségmegértés idejéhez és az önreflexió társadalomtörténeti aspektusaihoz szükséges nekifutásokig. De ezek is elvezetik szavai között és mögött az Olvasót ahhoz, miképpen van szükségünk a „személyes okság” tudattalanjához illeszkedő gondolkodásban („amely mindig valami elbűvölő, lealázandó tárgyat keres”) valami bizonytalanságtól függő momentumra, amely „az európai történelem metszéspontjában található”, s amely „mindig oda vezet, hogy ez a bűnbak nem lehet bárki, hanem a választott nép tagjának kell lennie” annak, akit „az önkéntelen emlékezés” és a „tudattalan” közötti érzékelhető világban a nyelv hatalmának kitett állapotában meglelünk (44-45.). Kristeva közben emlékeztet arra: „mint egy költői szóban, akár egy zenei kompozícióban több hangot kell meghallanunk”, mint amit pusztán leíró jegyekkel /betűvel, kottaképpel, ikonikus jel formájában/ regisztrálni lehetne, s e polifóniának is magára kell vállalnia a „vokális ismétlések teljes vonalán” felsorakozó gondolatiság-elemeket, melyekből a személyesség révén akár a „nyelven túli” lehorgonyozottság-állapotok, emlékek és megidézésük fontossága is hangsúlyt kap (uo. 70-71.).
E polifónia olykor magában a szerzői műben, de még inkább az olvasatokban lakozik, a „nomád emberiség melankóliára fogékonyabb” érzékenységétől (amerikai példái), a kelet-európai diktatorikus szocializmusok otromba erőszakján át (bolgár példái) az azonosságtudat „szűnni nem akaró megszabadulás” és a száműzetés közötti mezsgyén élés (francia változat) megannyi jeléig. A személyes példa közvetlen lehet, ha ürügye is, értelmezésmódja is az: Kristeva a maga idegenség-megértésében egyaránt fordul a franciaországi bevándorlók, a kínai és keleti létfelfogás, a védikus és klasszikus latin identitáskeresések kérdései, a feminizmus problematikái felé, a filozófiatörténet alapjai és kortárs eseményei felé, de a kis kötet két interjújából is kitüremkedik a szülőtől elválás mint végtelen útvonal, a saját család és a származási örökség közötti határhelyzetben-lét, a létnek ez a sajátos kiválasztottsági alapképlete: „Létünk e különössége a kiválasztottság jele is lehet, mert önmagunkat megnyitva a másságnak ez a másság arra kötelez, hogy újra kezdjük életünket mindig új meg új felfedezésekben, amelyek alkotásaink” (17.).
Azonban e lét bármely meghatározásához is a Másság tisztelete vagy elfogadása az alapképlet. A magunk mássága az anyától függően, a világ mássága a percepció alapszintjén, az apa mássága a nemi szerepek és mentális örökség területén, az anya mint biológiai és fizikai, jelképes és fiziológiai lételem, sokszor jóval meghatározóbban jelen van létünk alapkérdései között, mint azt definiálni tudnánk: „Elismerem, hogy az eredet kedves nekem, és néha nagy szenvedés forrása…” – vallja rádiós interjúkészítője, Marie-Christine Navarro „merész és messzire kalandozó” nőnek föltett kérdésére, miközben a felnőttkori elmenekülését a bolgár szocializmusból folytonosan úgy éli meg, mint végtelen hosszan elnyúló kalandot, melyben a Másság mellé a mozgás, a migráns lét kitettsége, a minduntalan alkalmazkodás társul, miközben azt mondja: „Ahogy bolgár nem vagyok, nem vagyok francia sem. A pszichoanalízis megtanított arra, hogy engem a száműzetés hozott létre, alkotott meg, és nem a valahová tartozás. Az én igazságom (hangsúlyozom, az enyém és remélem, mindenki igazsága) nem valamely eredethez való tartozás – jóllehet ez létezik és el kell ismerni –, hanem az, hogy képesek vagyunk vállalni a száműzetést, vagyis távolságot tudunk tartani az eredettől. Az eredet az édesanya, nyelv és biológia, de csak akkor leszünk önmagunk, ha ezeket vállalva meg is szabadulunk tőlük” (17.).
S ha ide vesszük, hogy Párizsban Tzvetan Todorov közvetítésével jut el a Nouveau Roman irodalmi műhelyéig, Roland Barthes, Blachot, Sartre, Bataille, a Tel Quel csoport irodalomkritikai világa felé, majd Bahtyin elemzésével, Hannah Arendtről írott elképesztően grandiózus kötetével (Önmaga tükrében idegenként), Dosztojevszkij-monográfiájával egyenesen a strukturalizmus utáni legfontosabb szemiotikai nyelvészet teremtő modernizálásával olyan saját világot teremt, melyben mintegy a passzió szintjén vállal fenomenológiai vitát, prelingvisztikai és transzlingvisztikai struktúrafejlesztést, a dialogikusság prózai jelenlétének vitakérdéseit, a jelelmélet és a strukturalista nyelvészet problematikáinak újragondolását, a festészetben megjelenő szentábrázolások és a filmművészet képi beszédmódjának elemzését – no meg további hetven kérdéskör alapos kritikai és invenciózus elméleti kihívássá tételét –, akkor már egy kicsit közeledtünk ahhoz is, amiről a gondolkodás „tétjéhez” ajánlott néhány „adalék” megbúvik e kötetben.
Kivételes öröm lenne – még néhány oldal erejéig, egy sor idézet közreadásával – tovább folytatni a továbbgondoláshoz segítségül szolgáló tétek tételes listáját. Csakhogy a Napút kiadó gondozásában megjelent további Kristeva-művek, a Gyilkosság Bizáncban vagy a Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit éppen ugyanennyi figyelmes és meggondolandó sejtelmet közvetítenek, melyekre – éppen a szükséges meggondolások fényében – még vissza is kell térnünk. Itt most csak a szemiotikus-pszichoanalitikus Kristeva néhány ajánlása szerepelhetett megfontolandó tételekként. Mint alkalmi összegzésként fogalmazza: „Úgy tűnt szememben, hogy ha be akarok hatolni a szövegekbe, akkor óhatatlanul a pszichoanalízis kerülő útjain kell elindulnom, amely harcba bocsátkozik az értelem éjszakájával…” (33.). Az ismeretelméleti motivációk sorába bevett nyelvi határállapot-elemzés ugyanakkor saját ön-analízisének elvégzésével, ki nem mondott fájdalmak „nyelv útján való közeledést” igényeltek „az elmondhatatlanhoz”. A nőiségre vonatkozó kutatásaiban („ezekről nem tudok semmit” – nyilatkozza összefoglalóan, tucatnyi vita, esszé, monográfia, problematizálás, egyetemi előadás, elméleti vizsgálódás után is) – szinte a legevidensebb formában, a nyelvben meglévő „tanulás archaikus periódusait” is ritmusokhoz, alliterációkhoz, modalitásokhoz, jelentésekhez kapcsolja, a „jelentésesség” jelöléshez kapcsolását ugyanakkor folyamatok és dinamikák zeneiségében mutatja ki. E hangszer nélküli zeneiség, a költői közlések szemiotikai státuszát érintő beszédmód mindemellett gondolkodási kísérleteiben is folytonosan jelen van. Talán a megfontolások tétjeként, talán a jelentéseket jelölő közlések megértési folyamatát kísérve. De mindenképpen alapfeltételként és „az írás kockázatának” vállalása mellett.
Ebben érem tetten magam… Az írás kockázata a referenciát is fenyegeti. Még akkor is, ha Kristeva szinte fölment: „…van bizonyos szublimáló írás az analizáló beszédben, de ez még sokkal érvényesebb az idegen-helyzetre” értve. Talán csak köztes megoldás, de valami harmónia felé visz kétségtelenül, ha belátjuk: „az elemzés folyamán az ember olyan valakivé változik, aki átmeneti dolgokat tud, aki soha nem tud eleget, ám vállalni képes az átmenetileg helytálló, mindig a jövőben megvalósuló, mégis körvonalazott és védhető igazság érvényét. Ez a helyzet könnyíti meg az írás kockázatát…” (38.).
E kockázat elfogadásával, futólagos belátásával sem marad több, mint az Olvasó figyelmébe ajánlani Kristeva munkáit. Átmeneti lehet csupán, amit Róla elmondhatunk, de ennek vállalásával is védhető igazságról szólunk… Az önmagát is megkérdőjelezni képes alkotó ugyanis az őt felkiáltójellé változtató közléseknek is érdemben ellenáll. Ennyiben a tét már nem az ismeret, hanem a belátás, elfogadás és megértés előzménye is lehet, s meggondolások alapja…
[1] Julia Kristeva: Adalék a gondolkodás tétjéhez. Napkút Kiadó, Budapest, 2008., 80 oldal
[2] Ezekhez mintegy csekélyke illusztráció saját francia weboldala, http://www.kristeva.fr/ – ahol interjúi, esszéi, kötetei, kritikai gyűjtemény, sajtó és vitaanyag, expozé, előszó, előadások, rádió-interjúk, vitairatok, deklarációk és proklamációk sok-sok tucatja kínálja a találkozást és érintést…
[3] lásd La Quinzaine littéraire, n°94, du 1erau 15 mai 1970 ; http://www.kristeva.fr/barthes-l-etrangere.html
A. Gergely András legutóbb a Szöveten:
Ezeket is olvasd el!
Farkas Arnold Levente: május
Handó Péter: nyughatatlan (installáció)
