A. Gergely András: Foucault-emlékkönyvbe ez is elég… (avagy, amikor egyes dolgok szavakká lesznek)

Kitartó szokás, mintegy hagyomány, hogy a könyvismertető vagy kritikai rovatok egyenként szólnak a művekről. Úgy is teszünk, mintha elő sem fordulhatna, hogy valamikor vagy valamiért egyszerre több munkát kell elővegyünk, esetleg nem egyből, hanem több másikból is tájékozódjunk, vagy „pihentessünk” kicsit egy regényt, ha nem jött be elsőre, hátha csak a fogékonyság hiányzott, s közben másikat is megkóstolunk… Más helyzet, amikor szakirodalmat keresünk, s témakör, korszak, szemléletmód alapján kupacoljuk a forrásmunkákat. De a többes lét alapjai, forrásai és kísértései így is együtt vannak velünk, mondhatni kíméletlenül…

Ebben a fogékonysági-érzékenységi állandóságban bizonyosan együtt van megannyi különbség is. Talán (s részben) a létezés eltérései okán, de meg a világmagyarázatok, érvényes mesék, lehetséges közlések és tényközlések különbségei iránti fogékonyság terén is. A filozófus-politológus Szabó Tibor utal arra egy, „a labirintus filozófusára” épített ismertetőjében, hogy Michel Foucault miként vélekedett A tudás archeológiája című könyvében azokról a jelenségekről, melyek értelmezési tartományait egész élethosszan vizsgálta. „Nem, nem ott vagyok, ahol keresnek, hanem itt, ahonnan nevetve nézem magukat. Ugyan már, csak nem képzelik, hogy annyi gyötrelemmel és gyönyörűséggel írnék, csak nem hiszik, hogy leszegett fejjel így megmakacsolnám magam, ha – kissé lázas mozdulatokkal – nem azt a labirintust készíteném, ahol kalandozhatok, ahol mondanivalómat áthelyezhetem… Ne kérdezzétek, ki vagyok; és ne mondják nekem, hogy maradjak ugyanaz: ez az anyakönyvek morálja; ez készíti hivatalos papírjainkat. Hagyjon bennünket békén (libre) ez a morál, ha írni kezdünk!”[1]

Való igaz kérdésként is, irodalmi folyóiratban vagy online fórumon érdemes-e ismertetni egy megismerhetetlen gazdagságú alkotót? Mert hát miben is áll a tudás archeológiája vagy „jelen előtörténete”, ha irodalmi művekben találjuk meg a lehetséges válaszok sokféleségét. Egyúttal talán azt a „jelentést” is, melyet a művek hordoznak vagy képviselnek, felmutatnak vagy kételkedve cáfolnak /ez akár a „gondolta a fene” válasza Arany Jánostól mindmáig a kritikai okfejtések nyomában és válaszaként is/. Ámde éppen Szabó vezet el arra, miként jelenik meg a Foucault-életműben, a pszichológiában és a pszichiátriában is járatos történész, filozófus, társadalomismerő egyéni válasza és a „ki vagyok” sarokbaszorító kérdésre adott pökhendi reflexiója, amikor a tudás, a megismerés, az irodalmi beszédmódok széles skálája kínálkozik „fantasztikus könyvtárrá” összeállni (hogy Foucault másik magyarul kiadott tanulmány-válogatására is utaljak). Szabó szerint a rendszer(ek)ben gondolkodók körében (s itt felsorolja Gramsci, Sartre, Heidegger, Montaigne, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet, Lukács György eltérő aspektusait mindenféle „episztémé-problémák” és jelentésadások választékáról), majd így folytatja: „Claude Lévi-Strauss a társadalomban, Jacques Lacan pedig a tudattalanban kimutatta, hogy a jelentés csak a rendszer megjelenése, felszíne. Akkor fordult a ’ma’ kérdései felé, azt kutatván: mi is a jelen, és mi a ’jelen előtörténete’, a tudás archeológiája…” S megidézi Heidegger az 1946-os Levél a „humanizmusról” című írását, melyben „bírálja Sartre ember-koncepcióját. Szerinte minden humanizmus közös sajátossága, hogy ’a lét igazságának kérdezése nélkül’ előfeltételezi az ember legáltalánosabb ’lényegét’.”

Talán nem is képtelenség arra gondolni, minduntalan ilyesmit, valami „lényeget” keresünk akkor is, amikor regényt, esszét, kritikát, műtörténetet, esztétikát vagy narratív irodalomelméletet olvasgatunk. Foucault meglehetősen egyhangon kezelt „börtönszociológus” szerepkörbe taszítása a közbeszédben egy kicsit arra is visszaultal, amit az „anyakönyvek morálja” helyébe tolakodó „hagyjanak békén!” kijelentéssel olyannyira a perszonális mezőbe húz át, hogy ott már talán csak a regényirodalom vagy a tájlíra lehet menekvése, ha nem akarja, hogy minduntalan küzdésre kényszerüljön. Márpedig Foucault akarja, hogyne akarná, amikor éppen saját labirintusát építi mindegyre. De a rövidebb tanulmányai-kötetrészletei is erről tanúskodnak: A fantasztikus könyvtár vagy a Nyelv a végtelenhez éppen arról tanúskodik,[2] mennyi „gyötrelemmel és gyönyörűséggel” konstruálja magát az értelmező kérdést és a lehetséges válaszokat is, miközben francia társadalomtörténetből átmegy német filozófiába, klinikai pszichológiából politikai archeológiába, műtörténetből irodalomba is, hogy világértelmezéseit közreadja. Sőt, valójában nemcsak a lét akut problematikája teszi próbára, hanem a mélyrehatóan filozófiatörténeti kérdés is: hogyan egzisztálhat valami/valaki önmaga, akár saját nemléte után? S ha Foucault életművét és máig ható „üzeneteit” tekintjük, szinte közvetlen számunkra is a kihívás: lehet-e jelenléte hiányában is jelen lennie, avagy önmagához képesti ittlétével még (és nemcsak már) akár személyesen is úgy számolnia, mint a „távollévő nyoma” (Derrida fogalmi konstrukciója, a trace alapján) által hitelesített történéssel? Talány maradt ez is, miként Foucault megannyi értelmezésmódjának túlélése a társadalmi gondolkodásban, s talány lett úgy is, miképpen lehetett erről fogalma magának a korszakalkotó filozófusnak, hogyan konstruálta meg fejben és szavakban is a maga dolgait…

Foucault a közgondolkodás és tudóskodó érvelés egyik kiemelt képviselőjeként értelmiségi és tudománytörténeti fogalom lett, s mert igen hatásos volt már éltében is, akkoriban sem pertraktálta másképp saját kora, mint struktúrákban, a jelentéstulajdonítás eszköztárában újdonatúj szempontot bevezető, a panoptikusság, az „átlátható” szervezettség, a felügyelt bűnösség (A börtön története. Felügyelet és büntetés) analógiáját kínáló felfedezőt, akit sem a rendszabályozó társadalom, sem a jogképes értelmiség, sem a szociológiai konstrukciókra képes kritikai értelmezők, sem a kommunikatív világ nem tekinthetett immár másnak, mint a jelenlét idői és történeti folyamatosságát vitathatónak mondó provokátornak. Már életében is múlt volt önmagának, s már akkor is egyben a jövő kérdéseit szétfeszegető, markánsan „máskéntgondoló” maradt a tudáspiacon, miközben ugyanitt szellemi főhatalommá erősödött. A Foucault-kutatók azután már sokszor éppen a Foucault traktálta állapotokat tükrözik, kezdve azoktól (például Kiss Balázstól vagy Szakolczai Árpádtól), akik a „Foucault még Foucault előtt” szempontját vezették be életmű-elemző írásaikban, s zárva itt a sort azokkal, akik a Foucault-hatást már nemcsak az utókori válaszok felől tekintik érvényesnek (ekként például Derrida is), hanem a még életében kiterjedő megértésmódok sokfélesége alapján konstruálják meg teljesebb értékelését, avagy „a létezés esztétikája” kulcskérdéseit.[3] Ezekhez képest lenne értelmezési nóvum annak feltárása, miképpen reflektál önmagára a filozófus a mindegyre erőteljesebb hatások érzékelése, saját korjelentőségének elismertetése körben. Ekképpen „a jelenlét hiánya” halála után épp a hiány jelenével gazdagodik: az önértelmező olvasatok során át, a föl nem tett kérdéseken túlra ível mindmáig a Foucault-utáni gondolkodásmódok (még Foucault-val és művével egybeértendő) teljessége. S ehhez illeszkedik, ezekből fogan mintegy a jelenlét-örvény is, melyet az értelmező világ a folytonosság révén állandósít, amikor életművét nem tudja, vagy nem lehet képes jelentésrétegekre szétszálazni, hanem a folytonos „kint és bent egyszerre” állapotot kénytelen tudomásul venni: ismerni és eltolni magunktól, követni és felülbírálni, átgondolni és elfogadni, másképpen érteni és megint másképpen megjeleníteni adatott immár mindazt, amit Foucault oeuvre-je tartalmaz.

E fel- vagy áthangoló bevezetés nyomán már szinte ismertetésre kívánkozik az a mű, mely ezúttal nem egy Foucault-val ajándékoz meg bennünket, hanem mindjárt kétféle módon, párhuzamosságaikkal és eltéréseikkel együtt, egyszersmind húsz és negyven év távolából rápillantva szervírozza a filozófus-történész munkásságát. No de miért is érdemesítjük figyelemre ezeket az utóhatásokat, olvasatokat, prózakompozíciókat, mikor még az eredeti Foucault-t sem olvastuk szétesetté…? Mit hoz, mit ad a másodolvasat, a bevezető tálalás, az áttekintő bölcselem arról, amit keresnénk, amit problematikusnak – vagy éppcsak aktuálisan sajátnak – tekintünk mostanság, amit már és még Foucault idejében is annak láttak az elfogadó vagy diskuráló értelmezések, esetleg Ő maga is?

Az sem volna baj, ha úgy ajánlhatnék megoldást, hogy sem Foucault érzékenysége, sem vitatóinak öröme, sem a magyar olvasók elfogadó alázata, sem az idegenkedők fogalmi készlete ne sérülhessen. Annyi bizonyára szélesebb körben is ismeretes, hogy Foucault-t a XX. század egyik legnagyobb hatású gondolkodójának tartják, s már akkor is az volt Derridával, Deleuze-zel vagy Lyotard-ral, Habermassal együtt – akik viszont „csak” filozófusnak mutatkoztak, nem pedig keverten filozófiai érvényű szociológusnak, antropológusnak és történésznek is ráadásképpen –, amikor még kortársuk volt. Foucault életművében vezető szálként mutatható ki a hatalmi mechanizmusok, eljárások, packázások, erőszakok és mikromechanizmusok kitartó elemzése. Nagy vonalakban erre épít Blandine Kriegel filozófiaprofesszor is, aki Párizsban a 70-es évektől tíz évig volt Foucault asszisztense a párizsi Collège de France-ban, s aki így nem csupán életművét ismeri, de személyét, jellemét, A szavak és a dolgok vagy a Bolondság története sikerkötetek hátterét is. A filozofikus mélységű gondolkodás- és viselkedéstörténeti háttérről, a mikroszkopikus árnyaltságú szexualitás-, bolondság- vagy börtön-történeti totálképből azonban még nem okvetlenül sejlik föl a filozófus mint filozófus, a Foucault mint Foucault, a vitái közben résztvevő érvelő, a kitaszítottak és felügyeltek körébe sorolódó társadalomkutató, a hatalmi mechanizmusokat a hatalom spektrumából láttatni képes megfigyelő, a morális kérdésekben elmaradhatatlanul emberpárti és szabadsághitű kutató. De épp ezt kínálja Blandine Kriegel könyve,[4] amely főhőse körül három esszéforma előadásmódot formál: Foucault tegnap, Foucault mint filozófus-művész-politikus, valamint Foucault ma – avagy „mi marad az életműből?” kérdéssel a stílust, csapongást, tartózkodó eleganciát, a fegyenc keménységét a sportoló teljesítményével kiegészítő munkabírást fölidézve. De alapkérdése mindvégig a „kortárs Foucault” intézményekben és uralmi rendek változatos sodrában kialakult rendszerét átlátni próbáló, már a művek hatásreményét is előlegző bizonyosságkeresés. Kriegel szerint a filozófus alapkérdése a „mit jelent élni és embernek lenni a XX. század végén?” volt, s válaszaira minduntalan a visszakérdezést tekintette evidens eljárásnak. Kriegel tónusválasza is erre emlékeztet: „Azért távolodtunk el annyira az életétől és a művétől, mert általában eltávolodtunk a csodálat és az elismerés képességétől. Végső soron mit is kellene csodálnunk az eredeti gondolkodást üldöző kollektív ideológiákban? Mit kellene csodálnunk a tehetségtelen bürokraták és műveket létrehozni képtelen testületek által ma a korábbinál még inkább gyarmatosított egyetemeinken? Mit kellene csodálnunk a szerzett jogok konzervatív és unalomig nyomatékosított védelmében?…” (90. old.). S a kötet (hangsúlyosan a MA fejezet) arra figyelmeztet, hogy az időbeli „ma” még a tegnap – hisz a Foucault művét és személyét lázadónak tekintő kortárs gondolkodásmóddal szemben talán már a valóban mai felfogás épp az értelmező nagyság, az elemző tisztaság, az evidens belátások képviselőjét tekinti sokkal fontosabbnak. Sőt: az elnyomásra ítéltek egyikének, problematikáit a francia kommunisták évi rendes ünnepén vörös sipkával már nem koronázható ellentmondások vitatójának is. Mi több: még ennél is inkább a beszéd és a szavak erejét rehabilitáló, a kérdezve gondolkodó Foucault személyét akadálynak tekintő habitus támadójának is, akit a szolgáló korszellem nem lehet képes a „térdre, imához!” tónusában leküzdeni (90-91. old.). Ez is egyik jele annak, hogy Foucault még Foucault után sem marad megtagadhatatlan, s annak is, hogy már létében is az volt, bárha tagadták ezt éppen elegen.

Kriegel első fejezete a Foucault-befogadás tegnapjából indít, hogy a lehetséges értelmezések érdemes holnapját sugallja. Már kötete első oldalán szerepel a Bolondság történetét vitató orvosok és pszichoanalitikusok fejcsóválása, az esztétikai elemzéseit követő mormogás, amikor (a humán tudományok „hard filozófiával” való értelmezése idején) kifejezetten a nyelvészeti és antropológiai aspektust idéző érvelés elutasításával további tudományos körök vettek bátorságot Foucault bírálatára. Majd a „strukturált tudattalan” téves felfogásával szembeni idegenkedésként fogadták szakmakritikai szemléletmódját is, a metafizika eredendő káosza ellen fellépő gondolkodó elutasításával pedig „a polgárjogot nyert elsődleges filozófia” oldaláról vettek elégtételt rajta… A „rend és modell kísérlete” – mint a korabeli filozófia új harsonaszavának dicsősége – Foucault számára „a tudás archeológiája” alapján újraértelmezendő irány kételkedő átgondolása volt ebből a kiút számára: „a sartre-i egzisztencializmus tétova, reszketeg kezéből kivette Heideggert, hogy levonjon belőle minden következtetést, és végigjárja ezt az utat” (lásd az Althusser-csapást, mely „minden humán tudományt összeegyeztethetővé tett a marxizmussal, és ezt megint korunk aktuális filozófiájává emelte… A struktúra filozófiájává, amelyben a szubjektum támpont csupán, termelési mód, amely a struktúra elfogadható modelljét állítja elő – ebben pedig az egyének mindig csak hiányuknak köszönhetően léteznek”) – s ebből így marad ki a kérdés, hogy „az ember mássága” miként vezet „az etnológia és a pszichoanalízis vitathatatlan uralmához”, a végesség felfedezéséhez, „a tengerparti fövenybe rajzolt arc” megmaradásához (9-10. old.).

Iszonyúan költői, elképesztően őszinte és valósághű kép ez: a fövenyre érkező hullámok szinte azonnal készségesen eltörlik a lehetséges figurát, sőt rövid idő múltán még emlékezetét is tönkreteszik. Márpedig a hullámok az állandóbbak, az ember csak vési-karcolgatja intim önképét, s lemondóan legyint már a következő hullám érkeztével…

A kötet második „fejezete” az esszéfohász és a tudományos hősmemoár partvonalai közötti, a roppant személyes és megtisztelni-valóan mélyértelmű tudományos életút-részletek, érdemi értékelés és korrekt szakmatörténeti elhelyezés megtestesülése (17-75. old.). Ezt is három részre tagoló aspektusban Foucault a filozófus, a művész, a politikus felosztásban adja Kriegel, kellő árnyaltságú, közelségű és hiteles leírásában a műegész szerkezeti képéről, rendszeréről, környezetéről és részben fogadtatásáról is teljességet enged láttatni. Ehhez illő intimitás-invokációként a Mestertől idéz a blokk elején, ami mintegy feladattudat és vállalás, struktúra és emberkép szempontjából is karakterizálja a várható tartalmat: „Már régóta tudjuk, hogy a filozófia szerepe nem abban áll, hogy fölfedje, ami rejtve van, hanem olvashatóvá tegye, ami látható, vagyis megjelenítse a nagyon közelit, a nagyonis közvetlen dolgokat, amelyek olyan bensőséggel kötődnek hozzánk, hogy nem is észleljük őket” (16. old.). Vagyis itt A klinikai gondolkodás születése. Elmebetegség és pszichológia témakörrel indítva, valahol a szavak és dolgok mibenlétének, a látásra redukált belátás strukturalizmusokon túli esélyeinek, az ábrázolás mindenkori episztémét meghaladó, modellező hajlandóság mögötti látásmódját emeli ki, ennek fenomenológiai elemeit és a történelem látása felé tolódó komplexitását sem kímélve. Majd a művészet iránti érdeklődés és a teremtés mint perspektíva szempontjai jönnek, Foucault-val szólva: „Egyfajta történeti fikciót építek. Bizonyos mértékig nagyon jól tudom, hogy nem igaz, amit mondok… Abban reménykedem, hogy könyveim megírásuk után változnak igazsággá” (31. old.). A harmadik tematika hívószava a képzelet és álom kontextusában is a lehetőség a másságra: „Mivel a létezés boldogtalansága mindig az elidegenedésben gyökerezik, a boldogság pedig, empirikus szinten, nem lehet egyéb, mint a kifejezés boldogsága” (53. old.). S ami ebből a Nyelv a végtelenhez magyar kiadásában is döntő választóvonalként jelenik meg, az a megismerés képi és dologi, mozgás és megjelenítés együttes tükröződésében hangot nyerő verzióiként visszautal A szavak és a dolgok, valamint a későbbi A tudás akarása című műveihez. A záró előadás-fejezet a politikus Foucault megidézése (55-75. old.), körülményeivel, a modern politikai filozófia „pásztori politikának” beillő természetével, a csatazajban is „a társadalmat meg kell védeni” kötelezettség nevében, a francia ismeretelméleti iskola forrásainak és a brit moralistáknak illő elismerés mentén, de a biopolitika bűnét folyamatosan opponáló attitűddel élés kötelezettségét is idevéve, az ebben vállalt feladattudat révén teszi komplexebbé (60-68. old.).

Lehet, nem lenne utóélete, s nem lehetne rákérdezni sem, hogy az 1984 óta nem élő, de az utókori emlékezetben fennmaradt Foucault valóban a tengerhullámok elmosta parton rajzolt portréját látjuk-e műveiben, vagy ebben a kötetben? Kriegel harmadik fejezete a fennebb idézett, „a ma nevében” opponáló felfogás eredőit mutatja meg: így jelenik meg Foucault ellenzéke, támadói, majd a melléje állt hívek körében, a mindig mindent újragondolni próbáló érzékeny lény alakjában – aki (nem úgy, mint Althusser vagy Lacan, akik színpadias szigoruk és szertartásaik, híveik megszervezésében „régi vallásukra és dogmáikra, kolostori szervezeteikre és zárdaszabályzataikra támaszkodtak”). Viszont mágikus gyorsasággal utasítja-távolítja el a „foucault-i gondolkodásmód” esélyének megjelenését is, miközben kisugárzásából az a szabadság-igény árad, melyet mindenkivel kíván megosztani, s nemcsak a kiváltságosokkal. Ennek méltósága rejlik például abban, hogy „halálosan utálta a kommunista rendszert”, az iskolássá tett szellemet, a bürokratikus tudatlanságot, a szektáktól szétforgácsolt és tönkresilányított eszméket, az ideológussá csiszolt kutatókat és a propagandistává züllesztett értelmiséget. Rokonszenve a lázadásé volt, a lengyelek szolidaritási mozgalmáé, a tervgazdálkodásba fulladt „permanens forradalom” elvitatóié. A marxizmust „fukóizáló” bűvészmestereket viszont kellőképp le is kezelte, a pszichoanalitikai elköteleződéseket tűrés-szinten minősítette, miközben a „változatlan emberi természetben” valami transzcendens viselkedés normativitását visszaidéző kortárs felfogásokkal sem volt meg békében. S záró szavaiban Kriegel épp e megértő mód lehetségességét hangsúlyozza a ma tegnapjában, a Foucault utáni Foucault teljesebb életmű-értékelésében.

Rövid szemle ez így, s talán „idejétmúlt” is, ha azt nézzük, évente-évtizedenként hány és hány Foucault-monográfia jelenik meg világszerte. De mert Kriegel kötete nemcsak tudományos portré, hanem emlékkönyv is, egy emlékkönyvről ennyi talán most elég is lehet… Avagy, ama száraz ágon még mindig ott ül egy Foucault-szerű veréb, aki immár utókora egykori kétes jelene előtörténetének…

[1] lásd ott, 27. oldal, Szabó értelmező elemzését pedig itt: http://www.c3.hu/~prophil/profi034/szabo.html

[2] A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások és interjúk. Vál., ford. Romhányi Török Gábor. Pallas Stúdió–Attraktor, Budapest, 1998; Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések; szerk. Sutyák Tibor, ford. Angyalosi Gergely et al.; Latin Betűk, Debrecen, 1999.

[3] lásd ehhez: Kicsák Lóránt: Filozófiai lélekvezetés. In Filozófiai üdvtechnikák. Liget Műhely Alapítvány, 2020: 7.

[4] Blandine Kriegel: Michel Foucault aujourd’hui. Plon, Paris, 2004. Magyarul: Michel Foucault – ma. Ford. Romhányi Török Gábor. Holnap Kiadó, 2007.

A. Gerely András legutóbb a Szöveten: