ESSZÉ

A. Gergely András: TOPOLógia az apokaliptikus és szürrealista, historikus és emlékező marginalizáltsághoz

Ennyi idegen szóval körbeírt tartalom nincs is…!
Mégis van, csak rá kell lelni, s megéri! Emlékezhetünk rá, mennyi művészeti ábrázolás és költészeti párhuzam kínálja a minden lehetséges földi lény végórájához vezető, már sok évszázada-évezrede a látható jelképekben és vizuális instanciákban mindenkori fenyegetésekként megvalósuló alapanyagot, tudáskincset és élményvilágot. De talán még izgalmasabb, mennyire vagyunk hajlamosak magunkra venni apokalipszisek fenyegetését, mindennapi történéseit, idői vagy téri távolságba távolított fenyegetéseit, s miképpen véljük úgy, hogy mindenesetre „nem mirólunk van szó” klasszikus szentenciája sikeresen függeszti fel a sokszor talán túl közelinek sejlő intelmek érvényességét.

Mindeközben csöppet sem kerülhető el, hogy a kortárs világvége-képzetek becses körében, háborús idők megannyi pillanatában említés essék olyan irodalmi-nyelvi-kommunikációs bravúrokról, melyekben nem a süvöltő vágtával közeledő, hanem a szép komótosan lopakodó végleszámolások settenkednek mindennapi közelünkbe. Hol a halál lovasait ma már helyettesítő drónok támadásával, hol az eggyel korábbi hadműveleti eszközök, tankok és megszállási stratégiák emberközelibb világának mindenkori ittlétével összefüggően. Most itt nem korszakok és végítéletek áttekintő szépirodalmi horizontját kívánnám megrajzolni, csupán egyetlen szerző, „azt se tudjuk kicsoda” író két művére térnék ki, akinek és amelyeknek ez a végleszámolás-élménye mintegy állandósult közlés, regények mélyrétegeibe húzott félelem, vagy tán nem is félsz, hanem élő realitás a maga „regényes” historikumával.

Persze, az „azt sem tudjuk kicsoda” sok-sok kortárs íróra és irodalomra nézve igaznak minősülhetne, ha számot vetnénk az előfordulási gyakorisággal, a kortárs apokalipszisek prózai vagy versbeli megjelenítésével. De mindenről sem nem tudhatok pontosabbat, sem nem volna hihető, hogy bármely tematikus körkép teljes lehetne a legtágabb spektrumú szemlézés révén is. (Talán sosem fogjuk meg tudni, mennyi végóra-megjelenítés lakozik a koreai, albán, kameruni vagy azeri irodalomban, s mi minden szimbolizációs üzenet-rétegen kellene áttörnie mindezeknek ahhoz, hogy valamiféle „világirodalmi” metszetbe illeszthető apró jelzéseket merészkedjünk megfogalmazni). A látványosan visszafogott interpretációt ezért alább egyetlen szerzőre fókuszálom, s messze nem minden művére, konkrétabban csupán öt magyarul is megjelent regényének felére fókuszálva.

Pár éve, amikor Michal Ajvaz szenzációs prágai könyve, A másik város megjelent, próbáltam én is visszhangot kicsikarni a Szövet hasábjain is, de ha ma méricskélem, beláthatom, hogy a kellő és remélt hatás alapos referenciák nélkül maradt. Nem is csudálkozom, bár Ajvaz regénye olyképpen sugall életközeli prágai abszurditásokat és szürrealitásokat, hogy már-már a cseh új-hullámos generáció morbiditási mutatóinak abszurditás felé kanyarodásában is komoly figyelemre lenne érdemes. Ám most nem Ajvazra koncentrálnék, hanem kortársára, Jáchym Topolra, ki egyszemélyben költő, prózaíró, publicista és dalszövegíró is, egykor szamizdat-szerző, a nyolcvanas években több underground zenekar tagja, irodalmi hetilapok-napilapok munkatársa mindmáig, s Az Ördög műhelye című kisregénye[1] szinte mindezek együttes megjelenítője, apokaliptikus és szürrealista, historikus és emlékező, a marginalizáltságban létezés és holokauszt-követő érzelmi habitus hű ábrázolata. Avagy a mindenkori és minden Holokauszt meg elviselés meg emlékezeti kényszer megdöbbentő krónikása, a humánum pártos szószólója alkot körünkben, anélkül, hogy észre is vettük volna.

Pedig igencsak jellemző módon, Jáchym Topol emez regényében ismét (Közép- és Kelet-)Európa 20. századi történelmi és társadalmi traumái körül bonyolódik a történetfűzés, bárha a kötet mintegy felénél az is kiderül: sem Terezínben, sem Vlagyivosztokban nem érzik úgy a kortárs népek, hogy „keleten” lennének, sőt Európa közepének vagy épp határának tekintik a maguk életvilágait, ha megkérdik hovátartozásukat. Az események a regényben két helyszínen is játszódnak, melyek között idői eltérés van ugyan, de a maga szürreális módján mégsem ez a tesztje a reális életképeknek: a csehországi Terezínben és a Minszkhez közeli Hatinyban, avagy lényegileg a mindenkori terminátorok vezette népirtás egykori emlékhelyein – magával a helynévvel is jelezve, hogy társadalmi hangulatát és traumáit tekintve, és a groteszk eszközeivel kifejezve is minden szörnyűségnél lehet még szörnyűségesebb történés. Sőt nem utolsósorban az időbeli ismétlődés pontosan ilyen, más szóval a köztünk éppen zajló továbbélése mindannak, ami oly kíméletlen apokalipszis révén a népek gyáripari érvényű pusztításához vezetett mindenütt és mindenkor, ahol valamely telj- és túlhatalom valamely érdemesült diktátor kezébe juthatott. A holokauszt és a háborús terror túlélő áldozatai, illetve azok leszármazottai a kötetben mindennel és mindenkivel szembeszállva próbálják „táplálni” a világ emlékezetét, lépre csalni figyelmét, őrizni és megtartani azt, amit helyileg a pusztítás ideje és elkövetői véghezvittek. A rémisztő hagyatéknak persze rögtön irigye is támad, s a vita, hogy kinek fájóbb az emlék megőrzése, a pusztultaknak vagy a túlélőknek – akár a maiakat is ugyanolyan végzetnek rendeli alá, mint az egykori (ki)végzetek az akkoriakat. A terezíni emlékbrancs mintegy alig tesz mást, mint kicsiben és helyiben ugyanazt, ami a bunker- vagy kazamata-turizmust élteti a világ bármely táján. Saját tervük, majd a fölébük erősbödő izmosabbak célja is ez lesz: az emberiség elleni bűntettek múzeumának létrehozása, a pusztítás bemutatásának emlékezeti múzeumba száműzése és e szigetszerű elkülönítés turisztikai esélyeinek bármi áron megszerzése. A Minszk melletti „üzletközpont” azonban már nemcsak a pusztulás bűvöletét az emlékezés méltósága helyébe állító törekvések helyszíne lesz, hanem Az Ördög műhelye egyúttal a bármely emberben lakozó mindenkori gonosz termőhelyévé is válik… – s ez csupán a regény két helyszíne, két színtere, két világa és végóráik utáni továbbélési szcénája.

A regény belső terében vidékies, lassú iramú az első harmad, s az események dacára a történés első személyű elbeszélése rámutat a sietség elkerülésének és a személyes visszatekintésnek megannyi dicsfényére, kínjára, sivárságára, sőt lehetetlenségére is. A kötet felétől azonban észvesztően meglódul a történet, a pusztítás logikája mintegy a közlésmód helyébe lép, a kistelepülési eligazodás a nagyvárosi (prágai) tobzódás erőfölényébe csúszik át. Itt mintegy folyamatos jelenben zajlik a múltba vissza-visszalépő cselekmény: mintha váltanák egymást, keverednének, filmfolyamként átmosódnának egymáson a hajdani Theresienstadt hírhedt gettójának eseményei a haszonkulcsos emlékezet-üzelmekkel, ezek között pedig méltó helyet nyernek az élő emlékezet és a muzealizálható múlt variációi, a történetvezetés drámai keménysége és az elbeszélés fájdalma, a túlélő néhányak megszállottsága és a sodródók örök kitettsége, a bűntettek szubjektív ténye és a praktikus-haszonelvű politikai nyerészkedések fájdalmas borzalma ugyancsak. Mindegyik felrázó, időzített lélekbomba, egyszálú cselekményvonulatra görcsölődő múlt, melynek sosem lehet átélt a jelene – s ugyanakkor örökre jelenbe zárt rettegés is, melynek jövőideje még a múltnál is félelmesebb. Mintha a regény elbeszélő cselekmény is rásimulna az átélhetetlen jövőben elbeszélhetetlen múlt kényszerűen örök jelenidejével, a keserű, az emberiség bármely további lét-lehetőségével markánsan leszámoló terminátor-korokkal.

Talán tétován megkockáztatható olvasói állítás: a drámaiság, ha kortárs regénybe ékelt, de asszociatíve archaikus is egyben, talán akkor is magán hordozza a tisztelet, emlékezés és antik büntetésmotívum árnyát, ha itt-és-mostani maga a történés eseménye. Dramaturgiai közhely a falon lógó puska várható elsülése – de már nem az, ha ágyúról, kazamatákról, emlékezeti vérfolyamról, sérült lelkek pokolba húzódó intimitásairól kell elbeszélni valamit. Mert hát adott a politikai múltat kisajátító, rendőrrel és feljelentővel, spionnal és államiasított emléképítménnyel taktikázó (helyi „Műemlék-méltóságba” zárt) uralgó hatalom, s a történések helyínén az anya megmenekülése és az apa halála ciklikusan követik egymást, mintha biblikus átok vonulna végig rajtuk, kecske-legeltető főhőssel, mitikus eseménysorral, véletlenszerűen rátörő bűnváddal, egyszóval keserű környezeti ártalommal, mely a túlélő lényekből ősi idők óta mindenkor sugárzik. A narrált történelem mellékszereplői is rendszeralkotó személyiségek, s mindez a terézvárosias bandérium ünnepélyes vonulásainak, a Prága melletti vármaradvány titkos kazamatáinak, a talányos „álnéven” érkező ruszki partnereknek, a szenvedésnek kitett nyugati menekültek holokauszt-túlélő harmadik generációjának összes szenvedelmét lehetővé, színrevitelüket pedig indokolttá teszi. De a fehérorosz párhuzam, Hatiny neve, még drámaibban hat az utókor számára, ahol a nyomuló németek a teljes lakosságot megsemmisítették, míg Terezínben „csak” a javát. Javát a menekülteknek, a hontalanoknak, a zsidóknak, az üldözötteknek, s ahol az emlékezeti munka ezért nemcsak egyes sorsokból, utólagos kegyeleti maradványokból épül, hanem a szolidaritás, a politikai örökség, a mindenkori pusztító hatalom végtelen indolenciájának emlékezetéből is. A kiirtott lakosok mentális-morális öröksége azonban nem a „messzi múlt” terápiáját teszi lehetetlenné, hanem a hatóságok önkényes barbárságát is megsegíti, melynek az engedély nélküli emlékezeti mozgalom, a „revitalizációs” szándékú morális törekvés ismételt kihívója lesz. Cseh és orosz halottak, német és ukrán pusztítók, terápiára szoruló emberek végtelen tömegei sodródnak e látszólag belenyugvó közönnyel átitatott lapokon, de közben (ha olvasmányos tónusban is) helyenként a hétköznapiság börtön-ittas szókincsével, a minduntalan társadalmi vereség és az elnyomottság lélekrontó gazemberségével lepik el a haszonlesések és kegyetlenségek vádjait sugárzó oldalakat.

A kötetnyitó helyszín rejtelmei, sorsszerűségei, pusztuló egzisztenciák végóra-előérzetének kíméletlen terjengése és hódítása persze nem a fájdalmas emlékezés pátoszát hordozza itt – hanem a mindenkori/bármikori megeshetőség, az eljövendölhető végelszámolás helyetti végleszámolás mintegy biztos bekövetkezését. Az apokalipszis most-élménye mint szerves közeg, mint életviteli esély, mint jelen- és jövőkép itt csak pár oldalas késlekedést ígér. De meg az egybevetés otrombaságát is: ha Prágát „éppcsak” bombázták, a fehérorosz területen lévő falu (a partizán-akciók megtorlásaként indult Winterzauben-offenzíva áldozataként) a totális pusztulás tárgya lett. Alanyaival együtt, természetesen. Hatiny 1943 márciusi megsemmisülése, és a körülötte sűrű erdő fedte falvak sírhellyé válása (143 települést égettek fel, 433 pedig eltűnt a térképről) sokszorosa lett a terezíni áldozatoknak (ezer gyerek került akkor megsemmisítő táborba is, 2,3 millió volt a kiirtott lakosok száma a térségben) – s mindkét emlékezethely utólag a megmaradtak, a túlélők küldetéses sorsvállalásával került be a közép- vagy kelet-európai históriába. De vajon értheti-e egyik a másikat? Lehet-e Prágában élő emléke Hatinynak, s lehet-e ugyanolyan vagy párhuzamos múltkonzerváló szándék, amely ellehetetlenült emberek emlékezetére épül emitt, vagy amott a Lahojszki járásban Fehérorosz-földön? S lehet-e a mai prágai politikaiaknak vagy a másutt uralkodó Putyinoknak lelkiismeretéhez vágni az évszázados jelentéstartalmak vádját, a dokumentáló közös igényt, az emlékezet tisztelgésének fontosságát, a hivatásos emlékezeti hivatalok ócska közönyének elégtelenségét, a tárgyi kultúra pusztulását, az emberi kultúra elvadításának fejleményeit…? Az eleven emlékezet mint archaikus felkiáltójel minden hatalmat bőszít, s minden hatalom harckocsis ellenereje mögött ott rejlik az embertelenség öröksége, no meg örök emberanyaguk mögött a kiszolgálás „ügyes” alázata is. Ahol a terezíni Örömműhely létrejöhetett, hogy a kódorgó lelkeknek terápiás gyakorlattal adjon feloldást, onnan léptéket váltva és az epikai változás drámaivá fokozása érdekében mesélő főhősünk mintegy átkerül Az Ördög Műhelyének helyszínére, ahol talán még maga az ördög is szelíd kecskének minősülne az emberi gonoszság főszereplői között.

Topol bár korunk sértettségi és megaláztatottsági mitológiáját alkotja meg, szinte észrevétlenül a történelem eposzivá válásának kereteit is megrajzolja a maga kisléptékű és személyes apokalipsziseivel. A fejezetek drámai fokozása szinte filmszerű dramaturgiával szolgálja a leírhatatlan képsorok verbális vízióit. De még ez sem lehet teljes szerzői énje számára: a kötetvégi köszönetnyilvánításban külön is bocsánatot kér azért, mert „nem vagyok képes teljesen realisztikusan írni a démonokról”. Csupán elgondolhatjuk, e messzi modern mitologikum mivé is lehetne, ha „realisztikusabban” szólna. De visszább a képzelettel! A tanúságtevő és a létállapot veszélyeztetője sokszor lehet ugyanaz is. Ám a mitikus megbocsátás legyen örökrészünk, ha mindazt, amiért Az Ördög műhelye szótárunkba kerülhet, amiért a Hatiny emlékezetére a házak helyén fölállított harangocskák percenként megszólalnak, s ezt még ennél is realisztikusabban mutatná be. És szüksége sincs rá, hogy írói apokaliptikával terítse be helyszíneit. A műhelyben maga a mindenkori ártalom, a testetlen gonosz, az Ördögnél is ördögibb Ember talál alkotóhelyre. Az emberiség ördöge éppúgy alkot, mint teszi azt az alternatív próza és a humánus tárgyválasztás kortárs cseh szerzője. A vízió és életérzés, szerelem és pusztulás, a keresés és az extremitás, vágy és túlélés, líraiság és groteszk, drámaiság és abszurd mai cseh alkotója már előző regényeiben is a nyelv és a káosz, a szétesett világok és az apokaliptikus szabályok, a menekülés és megőrzés összhangjában teremti meg saját hangját, a háború hangját, melyben sosincsenek győztesek, de mindenki áldozat. Mágikus és misztikus nyelve, városi tájlírája és falusi lét-drámája ezt a kötetét (mint a korábbi négy másikat) ugyancsak kitölti – mintha az ördögibb Ember mindenkori létezéséért kérne mindegyre aktuálisabb megbocsátást. Pedig azt is pontosan tudja: ezt valójában senki és sehol nem kaphatja meg, legkevésbé a világainkban fölöttébb bűnrészes Ember. Hát ezért fogalmazza „megértő prózáját” a szublimált apokalipszis regényébe, s humánus üzenetét a még lehetséges tapasztalat hangjába: Auschwitz után is lehet, sőt kell regényt írni. Mert akiknek kimondható az Adorno-i félmondat, azoknak még holnap is lehet, hogy élniük kell. S ha kell, messze nem lényegtelen, hol és hogyan teszik…

Jáchym Topol

Tróger népség, mely kátrányitalt iszik, szocialista cirkuszt játszik kínjában

A tevék körüli gyülekezetben pár gyerek kezében íjak és nyílvesszők voltak,

mások késeket tartottak készenlétben, és mindegyik oroszul beszélt.

Igen, a Szocialista Cirkusz szélesebb kontingenséhez tartoznak,

felelték az első kérdésre. Arra a kérdésre, miért támadtak meg

minket, a fiúk azt felelték, hogy mindenkit megtámadnak.

Aztán Jegorov százados parancsot vakkantott. A tevés fiúk döbbenten hallgattak.

A százados tudatta velük, hogy ő a Szocialista Cirkusz főparancsnoka…” (191. old.)

Csupán néhány félreeső sor, magában a sodró eseménymenetű regényben alig észrevehető. Jáchym Topol könyvéből való, a Kátrány-ból. A kötet főárama a 68-as csehszlovákiai „beavatkozás”, orosz megszállás történéseinek mintegy falusi, lakhatatlanná tett vidéki települések közötti térben, afféle társadalmi résben (ne mondjunk rögtön szakadékot…) megbúvó láthatatlan történet-sor.[2] Kis falvak, bezárult életek, elszikkadt termés, fölégetett települések, a háború dúlta Csehország árván maradt kölykeinek otthona, életterüktől megfosztott apácák gyermekmentő kísérlete, melybe alkalmanként a helyi bandák avatkoznak, máskor a politikai döntéshozók, végül a ruszki katonák, hogy a föld alatt, pincékben, barlangok réseiben vagy fák odvaiban megbúvó „ellenséget” kifüstöljék saját kietlen hazájából, tulajdon életéből és lehetséges emlékezetéből is.

Topol szinte minden regényében (vagy főáramú történés, vagy kapcsolódó értelmezési szál, máskor csupán marginális esemény, de) konstans módon jelen van a testvéri csapatok szocialista offenzívája, pusztító jótéteménye, emberi életeket és lakótereket földdel egyenlővé maszatoló barátságossága.

„A nagyszerű szovjet gondolkodás a legkeletibb filozófiai rendszerek elapadhatatlan forrásából táplálkozik, amelyek megjósolták a testvériségbe forrt állatok és emberek világméretű birodalmát. Az új világbirodalomba, amelynek az előhada vagyunk, a gépek is bele fognak tartozni, mondta Dago, és öklével finoman a tankra csapott. Az új világméretű Keleti Birodalomban már senki nem fogja lealacsonyítani és rabszolgasorba kényszeríteni az embert, állatot vagy gépet, magyarázta nekem Dago. És a tágas cirkuszi sátrak alkalmasak lehetnek arra is, hogy az emberek tömegesen fogadjanak hűséget a Szovjetuniónak, jött tűzbe a törpe” (175. old.).

Az elsők között persze Kafkára lehet itt gondolni, kinek a monarchikus lét és a szolgaiság mint alapélmény úgy adatott, hogy műveinek belső abszurditását (jellemző módon, ugyanakkor sajátos „topológiai” jelentéstér révén) az állatiság, a bogár-sors, az ironikusan nyugtalanító alaptónus, a feszültséget regény-folytonosan fenntartó történetiség mint mag hordozza, az átváltozás effelé a rizóma, rejtély, rés, búvóhely felé terel mindenkit. Ilyenszerű még a Topol megidézte Éjszakai munka keretében szereplő völgyiség, kivetettség, alázatba kényszerítettség, természeti jegyekkel is alátámasztott marginalizáltság alaptónusa is, meg hát hasonló Az Ördög műhelye majdnem láthatatlanul földbe ásott és eltemetett patkánymúzeum, a kilőtt és feldúlt várban élő falusi srácok titkos búvóhelyeinek többsége is.[3]

A rejtelmesebb, s a kortárs prózában példaképpen Bodor Ádám szinte összes munkájában észlelhető hasonló alaptónus a Kátrány történéseit értelmező aspektusban ekként jelenik meg az elsőrangú irodalomértő kritikus áttekintésében:

„Több oka van annak, hogy kérdésesek a kísérletek, amelyek a Sinistra, Verhovina s egyéb jelölések tényleges földrajzi azonosításán, a névadás furcsaságaiból kiinduló következtetéseken, illetve a történelmi és társadalmi vonatkozások konkretizálásán fáradoznak. E poétika látószögéből ugyanis módosul ezen összefüggések tényleges jelentősége. A dilemma ugyan a művekből következik, a magyarázatot azonban csak elvont síkon befolyásolhatja a kor, a kelet-európai tájék, az alkotások származása, nyelve, az alakok nemzeti hovatartozásának esetleges meghatározása. A rendhagyó névadás konnotációs gazdagsága és az eldönthetetlenség tudatos eljárás eredménye, s mint ilyen hiteles formája az emberi szabadságvesztés kortapasztalatának. / Módszer és szemlélet kérdése, hogy az egyes elbeszélő poétikák az eseményszerű emberi világ szociografikus, antropológiai, lételméleti, egzisztenciális, lélektani, etikai és egyéb vonatkozásaiból mely előtérbe állított sík látószögéből értelmezik a többit. Arról, hogy Bodor művészete mélyen elkötelezett a szociologikum iránt, elsődlegesen ontológiai karakterű kérdésfelvetése ellenére sem feledkezhetünk meg. A Verhovina madarainak különös paradoxona éppen az antropológiai vonatkozások erőteljes érzékiségű ontológiába foglalása. A furcsa hegyvidéki imagináció az élő és élettelen természet, az animális ösztönök, érzékszervek, szagok, látványok, ízek, biologikum, testnedvek, észleletek anyagszerűségével a vegetálásra kényszerített létmód határkérdéseit feszegeti. A lefokozottság állapotrajza egyetemes, tehát felette áll a lokalizálással összefüggő kategorizálási konvenciónak. / A regények a körzet, telep, büntető telep, javító intézet és egyéb locusokat nem urbánus közegbe, nem épített terekbe, hanem természeti környezetbe helyezik, ennek szerves részeként jelenítik meg. A beágyazási művelet némiképpen ellensúlyozza a bekerítettség érzetét, amit hiába keresnénk a történeteket a szoba, ház, hajó, cella falai közé záró ugyancsak tudatos, parabolisztikus vagy éppen tárgyszerű elbeszélő hagyományban. / A regényirodalom a külvilág és az ábrázolás tágasságával egyes korokban a belső történések megjelenítését, máskor a narratív elem lefokozását s a reflexió nyelvét szembesíti. Bodor más irányt követ, s olyan teljességnek a tapasztalatát kínálja fel, ami a közelkép és a panoráma, a mikroészlelet és a tágasság, képszerű vs eseményszerű, statikus vs mozgalmas ellentéteihez hasonló szembeállításokon alapul” (Thomka Beáta, 2014).[4]

Bodor és Topol persze a névritmus alapján nem vethető össze ilyen közvetlen párhuzamokkal, és valószerűen más tónusok okán sem. Ám a cseh és román verzióban is a természeti táj levertsége, a szüntelen nyomás, a hajlítottság és görcsösség, a militáris műveletek szótára, a vegetáló létmód és vidéki büntetőtelep-szerű közeg evidensen hívja életre a „narratív lefokozásnak” azt a minőségét, melyből az olvasó még pillanatokra is alig bújhat ki. A totális dezillúzió, a konstans reménytelenség annyira meghatározó itt is, hogy a Kátrány gyermekhőseinek (jobbára szereplők, sőt dicstelen szereplők, holott történelmi hősök is ugyanakkor) nemcsak vágyképe valahol a normális lét, a család, a szeretet igénye, hanem épp a cirkusz mint látványosság és rabszolgaság kevercse talán megkérdőjelezhetetlenül ott ül még a háborús eseményeken, a megtorló ruszkikon, a helyi ellenségeken könnyű sikert arató pusztulás pillanatainak lehetségességén, a mikrorészletek „tágasságán” is. S ennek érzékletes fokozódása végig megül a regényen belüli történés-áradat kafkai reménytelenségén is, mint egy vezértéma és variációi egy robosztus kompozícióban. Lehet még analógiákra vadászni, de valahol ezek mégiscsak az apokalipszis előjeleinek prózai pompába öltöztetett megjelenítései… Hadd idézzem:

„Siřem volt az otthonunk, a kétemeletnyi fiúnak, a taknyos hosszú ingeseknek és az idősebb tréningeseknek. Szigor, elegendő meleg, élelem és csehtudás, ez kell nektek, mondogatta a hat nővér. Tróger népség vagyunk, és kemény kiképzés kell nekünk, hogy rendes ember legyen belőlünk, mondogatta Vyžlata parancsnok.

A legkülönfélébb helyekről jöttünk. Amikor valaki új jött, főleg a hosszú ingesekhez, az idősebbek rögtön szemügyre vették és lezsűrizték, dakota ment a dakotákhoz, ferde szemű a ferde szeműekhez, a csehek meg Dýhához, ha pedig olyasvalakit hoztak, akiről nem lehetett tudni, hova való, és nem beszélt csehül, csak valami halandzsanyelven, az egy ideig egyedül ült és bőgött a sarokban, aztán a nővérek elvitték dolgozni, és megtanították csehül, és Isten gyermeke lett, és ruhát kapott a cseh gyerekek adományaiból, templomba járt velünk, evett, tetveket lopott, aludt.

Isten minden gyermeke, legyen az hosszú inges töpörtyű vagy már tréningruhára érett suhanc, érkezése után rögtön kapott párat a pofájára az idősebbektől, hogy tudja, az Otthon otthonban van. A hálótermek két emelete fölött lezárt régi emeletek voltak, alattunk pince, a pince alján pedig víz.

Én sosem kerültem magánzárkába a pincében. Oda büntetésből küldték a fiúkat, vagy hogy lehiggadjanak, ahogy Leontýna nővér mondta, mert néha valamelyik tréningesnél elmentek otthonról, rájött az öt perc, klinikai esetek voltunk.

Cseh otthon voltunk külföldi gyerekek számára, eldobott gyerekek számára, rossz gyerekek számára – olyan külföldi állampolgárok fiai számára, akik szartak a gyerekeikre, bekrepáltak, hűvösre kerültek, vagy elpárologtak.

/…/

Amikor az otthon még nem volt Otthon, teherautók a központból ágyakat, seprűket meg dobozokban evőeszközöket hoztak Albrechta nővér után, meg rengeteg fiútréningnadrágot meg -felsőt meg tálcát meg ládákban ágyneműt meg szintén ládákban rengeteg szappant. Csak utána jöttek Siřembe a nővérek. Jöttek a dalaikkal, a vallásos keresztjeikkel Leontýna nővér vezetése alatt, aki aztán az egész Otthon otthont irányította. A nővérek a kolostorból jöttek, elvették tőlük a kommunisták. A kommunisták kiszakították őket az imádságból, és csibészek, gyépések, hulladékok, vásott, árva kölykök gondozására utasították őket. A nővérek gondoskodtak rólunk, amíg a kommunisták ezt is meg nem tiltották nekik.

Nem tudom, mióta vagyok Siřemben. Emlékeimben hallom a hó csikorgását, tudom, hogy Cimbura úr bevisz Albrechta nővér konyhájába. Előtte Árnyékföldön voltam, ahol lárma volt, ricsaj meg az én népem”.

E szövegrész abból az „időutazásból” kínál alaphelyzetet, melyben Topol az 1950–60-as évtized gyermekélményéből, az 1968-as baráti tankhadosztályok megszállásának empirikus valóságából, a bolyongó nők és gyermekek kitettségének és tárgyszerű eldobhatóságának létvalóságából, mindenféle tényleges és mentális, morális és nemzetközi háborúságok életkészletéből építi föl Árnyékföld vagy a poklok tájrajzának épületeit, romjait, csonkjait, feketéllő maradványait és emberi létformáit, akár beleértve is a kitaszítottak és elszomorítottak teljes „al-világát” – hogy a korszak emberi alvilágait még fényesebbre pingálhassa. Az indító tónusban még kisgyermek főhős az Otthon otthonban, mintegy elhagyatva is gondozottan indítja állapotleírását, hogy majd kicsivel odébb már a gondoskodás belső rétegeit, az álgondoskodás látszatait, majd ugyanennek harcok közepette elszenvedett formáit állítsa kontrasztba saját gyermeki fantáziaképében egy valahol messzi távolt képzelő, egy talán létező „meseszép világ” otthonával a homloktérben, miközben az akár groteszk, akár sültrealisztikus, akár szürrealista prózába illő figurák keverednek itt az álomképekkel és álomtalan naturalizmussal, „a lefokozottság állapotrajzával”, a helyi mítoszokkal és egyetemesen nemzetközi fegyverropogással.

Valamelyest maga a prózaian átélhető drámai kiszolgáltatottság is keveri a naturalisztikus, fantazmagorikus és vérrealista próza, a világérzékelés nem (vagy nemcsak) gyermeki képvilágába a felnőttkorból bevetülő áthatások minden részletét, a világháborús sebzettséget, az öregek és az ideológiák pusztító önkényét, a csahos rasszizmust, a testvéri háborús rablás minden örömét és gyalázatát, a látszatheroizmus valódi kegyetlenségét és a tehetetlenül sodródó szenvedők egész 68-as szürreális eltaposottságát:

„Néztem a lábamat, amely a törpe lába mellett lógott ki a tankból, figyeltem a harckocsizókabát összetűzött és felhajtott ujjait, abban reménykedtem ugyanis, hogy megint nőttem egy kicsit. Minél hamarabb le kell tudnom a gyerekkort, határoztam el, miközben a tankunk zötyögve haladt az úton Kupečák és a poros földek között, ahol ezen a nyáron semmi sem nőtt; hozzásimultam a homlokpáncélhoz, és vártam, hogy véget érjen a gyerekkorom…” (176. old.).

A kátrányos víz mint a mocskos beszéd után büntetésből gargalizálásra kényszerített gyerekek életre szóló élménye itt a tankhadosztályok vonulásától és megsemmisítő pusztításától örökre elmocskolódott táj alaptónusa marad. Ezt már az sem színezi ízesebbre, hogy az illúziók bűvköre, a cirkuszi attrakció is szimpla háborús művelet marad, a vándorcirkuszok testvériségéből kialakult hátországi lélekmentő eszköz pedig a „baráti segítség” látványosan kudarcba fordult vállalkozása lehet egyik fő történet-szál, kútba vetett rinocérosszal, nyárson fölfalt medvével, a még terelgethető tevékkel és menekült törpe bohóccal. A regény alaptónusa egyszerre (vagy felváltva) a megidéző emlékezet és a drámai történés párhuzamosságában leli meg önmagát. Semmi valódi heroizmus, semmi társas vagy társadalmi biztonság, sehol egy kevésbé aberrált felnőtt vagy visszafogottan szadista kortárs, és idővel már szinte csakis az abnormális gyermeki lét és a szürreális lehetségesség naturális váltakozása kínál keretet, változó nézőpontot, összecsúszási felületet. A résbe vetett lét a patkányosra hangolt túlélésforma, a részvéttelen és a valószerűen képtelen váltakozása nemcsak írói „módszer” Topol esetében, hanem a „bármi megtörténhet” legújabbkori ábrázolástechnika mintegy történeti hűségű interpretációs síkja is. A bármi ugyanis folytatólagosan megtörténik… – sőt, szinte csakis az történik, csakis az válik jövőképpé, s a természeti és a történeti, a gyermekkori és a korszakos, a létélmény és a fikció feszítő pányvái a fizikai világ és a morális, a természetfeletti és a drámaian fiktív kategóriák csuszamlásaihoz vannak kikötve. Kimondatlan apokalipszis ez, itt és most, jövő nélküli, vagy hát csöppet sem vágyható ábrándképekkel.

Topol kötetében a tételes történeti kategóriák nem nyernek alakot. Mintegy „kontrafaktuális” történeti állapot uralkodik el, a fikció erdejében és lankáin kódorgás „történelmi fantasy”-ja olyan helyismereti kategóriák mintegy szélesebb körbe vetített érvényességével szól, amilyen a 68-as szovjet és „baráti segítségnyújtó” megszállás volt, s ezen nem a reálhistória módosító eljárása változtat a prózai narratíva értelmében, hanem a lehetséges világok reáliája, ennek határai szabta képtelenségek alternatív motívumaival. Szintúgy áttűnésekben mosódik egymásba a művészi játékosság, a szociábilis félelem és a falusi-természeti kitettség gyermeki körképe, kiegészülve a külső történések abszurd vagy drámai mivoltával, az alternatív elgondolás és a strukturális történetfolyamat ellentmondásaira épülve. Sehol sincs „a valóság”, csupán egy megkettőzött, külső és belső, idegen és saját, elfogadhatatlan és megtűrt, túlmotiváltan életszerű és képtelenül aberrált világ folyamatos dörzsölődése lehetséges mint alternatív történés.[5] Erről a kétkedések hajlandósága nélküli történészek mint lemeztelenített valóságról egy valódi historiográfiai vitában akár vélekedhetnének is másképpen, de a kommunikációs térben más paradigmákat követő író számára a nyelvi értékű diskurzus az olvasónak nem egy „igazi regény” íráshatárainak képletét, hanem a történelmet mint múltat egy másfajta determinizmusnak alárendelő „tényszerűségekkel” kiegészítve kínálhatja. Ebből adódóan viszont nem az „objektívan” megismerhető, hanem a maga posztmodernes sodrásában történeti narratívaként konstruált mondandó kerül szemünk elé. A főhős megismerő és „idősödő”, a felnőttkorba belenőni kényszerülő, s abban a múltat, Árnyékföldet, az elhagyatottságot és az élésképtelenséget mint közvetlenül adottat megfogalmazó szereptudat részese lesz, eközben számára a felnőttek „racionális” világa az evidens pusztulás, sőt a nulla esélyű jövő közvetlenségével jár. Ennyiben történeti is maga a regény, de hűsége a megismerő beleilleszkedés és a menekülő kiilleszkedettség létezhetetlen határvonalán helyezkedik el. Olyféleképpen, ahogyan a kortárs társadalomtudományok (ismételt, száz év múltán ismét éledni látszó) ismeretelméleti kulcskérdései ismételten föltehetik talán a végleszámolás történeti esélyeinek valószínűség-ekvivalenciáját mint alapkérdést. E valamelyest „leletmentés”, az Egyén kilétének mintegy „bementése” a társas közösségi életbenmaradás kulcstémái közé – sőt szinte egyetlen továbbélési lehetőségként a megismerő emlékezet féltekére – oly módon válik itt alternatív históriává, hogy azon túl voltaképpen édesmindegy teóriák végtelen mezője marad meg csupán, de éppoly bejárhatatlan tájak, mint a létezés poklokon inneni fertálya, Árnyékföld helyett a holtak földje és a cirkuszi (Szocialista Cirkuszban névleg összefogott) változat is.

Topol regényes világa a létezés objektív abszurditásával szembeállítja a „még emberi” létezés szubjektív erőszakosságát. A 68-as csaták idején a robosztusan kegyetlen ellenfél, aki nemcsak ellenség, de a történelem reális küzdés-dilemmáit perszonális közelből megjelenítő mitikus önképű narratív közeg is, egyben olyan regénytézis szereplőinek hangja, ahol az alternatív valóság esetében már mindegy, kik szövetkeznek a helyi túlélők ellen, a tájegység belső tengerrel elöntését vagy éppen atomkísérleti helyszínként kezelését előjelző seregek a regényben immár nem a történeti, hanem a mitikus prózához, a mágikus pokoljárások forrásirodalmához segítik közelebb kerülni az olvasót…:

„A cseh bemondó közölte, hogy a csehszlovák népet elárulták. A csehszlovákokról beszélt, akik a keleti hordák elleni egyenlőtlen küzdelemben életüket áldozták a civilizált nyugat-európai világért, és azt várták, hogy a világ a segítségükre siet, dacoltak az orosz ázsiai sztyeppékről érkező invázióval, ahogy őseik a tatárok inváziójával, és cseh vagy szlovák fejüket büszkén az ég felé emelve haltak meg, mert hitték, hogy a kultúrember elárulása nem ismétlődik meg, hogy nem lesz még egy München” (201. old.).

A történeti hűség helyetti narratív, akár extrém, akár stíluspolitikai, akár abszurdisztáni szakszótárba illő alternatív valóságkép tehát a hipotetikus szenvedés ábrázolásával valós-idejű tudósítássá válik, egyben kiskamasz-szemmel tekintve is agyrém módon lenyűgöző, s persze a megsemmisítő tragédiák a legendák lehetetlenségével és a helyenként nem kevés cseh öniróniával bemutatott lokalitás-tudattal is kiegészül, mitől is maga a nemzeti bátorság lesz a polarizált történések és a pincékbe-barlangokba-odúkba zárt identitások ellenpólusa. Ha épp ez A nemzeti tudat, ha ezek A hősök, ha ez A történelem, ha ilyen a „barátság”, s ha ennyi egy ember élete, sorsa, értéke, jövője is, akkor ott a dicsfénynek maradéka is halovány ködbe vész, vagy épp a Topol ábrázolta színes füstök és kiégett épület-szerkezetek kies földjévé válik. A mélyről jövő szkepszis, a perszonális história és a kollektív emlékezet belülről árnyalt (vagy tájegységivé maszkírozott) arculatai nemhogy az új-s-még-újabb-kori történelem végleges kisiklását tükrözik, de a konstruált világok mindenkori lehetőségét is a „faktualitás” formálta perspektívátlanság felé tolják, ennek mélységes mély mitológiai gödrébe taszítják. Ekképpen az alternativitást tükröző történeti próza és az abszurd-szociografikus megjelenítésmódok úgy kerülnek közvetlen szomszédságba, hogy a folyamatban nemcsak a történeti kitérők, elválások és testvériségek, önkörén belül is embertelen mikrohistória vagy a lehetségességek beteljesületlen vakvéletlenei dúlnak, de egyúttal a megismerés módját és értelmét is megkérdőjelező humanista filozófia modern lehetőségei is becsődölnek. A cseh történetírásban is idői szintéziseket kereső szakkutatói felfogás éppúgy, mint a „regénytapasztalat” jegyében kérdéseket és megértésmódokat megfogalmazó ontológiai státuszkutatás[6] egyaránt arra figyelmeztet, hogy nem csupán „történelmiregény-értelmezések új napirendje kerül elébünk, hanem a kortárs létfelfogások újragondolási kategóriáinak” is számot kell vetnie a narratívák rejtőzködőbb világával, a fosztóképzők, az életrajzi fikcióváltozatok és kortörténeti nyelvi univerzumok megképződésével. Panoptikus állapot tehát ez, egy magaslati nyugvópontról „hitelesen” megfigyelhető kiszolgáltatottság, vagy a végtelen eltévelyedések emberi poklainak megnyíló kapui felé vezető masírozás – s talán mindez pusztán apokaliptikai részkérdés, stílusbravúrba rejtett átokmondás, végszó vagy sírbeszéd az emberiség végső elmállásának időpillanatában.

Topol, amikor a megszállás műveleteit és előzmény-következményeit jeleníti meg, mintegy párhuzamos történetekként bánik a szinte animista falusi közösség, a kátrány-itató, büntető menhely-intézmény és a kommunizmus ideológiai drámájától levert helyi szabadságosság, az elbizonytalanodott közösség és a magabiztos fegyveres bandák, a távoli és a mindennapi, a defektusokban dúskáló idegen és saját félelem-feldolgozások őrjítő parttalanságainak variációival,[7] „a varázsmese és a gótikus hagyományoknak elkötelezett fantasztikus irodalom” atmoszférateremtő funkciójával, a kafkaiság és a gyermekkor-ábrázolások regényíróinak rémképeivel, vagy az abszurditások cseh tradícióinak megfelelő megközelítések, az éjszakák, pincék, tisztogatások, titkos műveletek, „reakciós” gonoszság és még reakciósabb ideologikusság gyötrelmeivel. Ez lehet talán oka, magyarázata azoknak az elszánt interpretációknak, amelyek révén valahol az egész gyermeki lét mintha a bölcsőtől sérülne, valami befogadó átkarolás nélkül maradna, hisz már egyre inkább csak azok a kívüllétek tükrözik, melyek a világ létezését mint a lét-igazoláshoz szükséges hátteret láttatják, amikor a róla való tudást kínálják. Topol köteteiben, s ezek között a Kátrány derűtlen gyermekkorba kalauzoló nihiljében talán ezek lettek, ezek maradtak a mindenkori szocialista cirkuszok és kiszolgáltatott műlovarnők vagy megerőszakolt családanyák tájegységi létének legfőbb attrakciói.

Kies világ ez. Olvasni is emelkedettséget kínál, átélni talán még zúzósabban lehet. Mint történő történelem sem igen vágyható, s talán mint örökség sem csekély, de mint írói életútra végzetes légnyomást gyakorló hatás láthatóan örök is.


[1] Kalligram, 2011., 164 oldal

[2] Kátrány. (Kloktat Dehet) Fordította Koloszár Péter. Kalligram, Budapest, 2009, 267 oldal

[3] lásd ehhez még: Benyovszky Krisztián Érintkezések, összefonódások, rések. Jáchym Topol: Noční práce. Praha, Torst/Hynek 2001. Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január. http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2004/XIII.-evf.-2004.-januar/Erintkezesek-oesszefonodasok-resek

[4] Thomka Beáta: Verhovina groteszk bölcsessége. In Milbacher Róbert szerk. Előzetes kérdések. Rohonyi Zoltán emlékkönyv. Kronosz Kiadó, 2014:155-161., on-line: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/20191-20/thomka-be%C3%A1ta-verhovina-groteszk-b%C3%B6lcsess%C3%A9ge

[5] Árnyaltabb részletekről lásd Erik Gilk: Mi lett volna, ha?… (2014) /Lokálpátria/ Lettre, 94:11-13. old. epa.oszk.hu/00000/00012/00078/pdf/EPA00012_lettre_2014_94_11-13.pdf

[6] v.ö. elmélyültebb jelentéstérben Thomka Beáta 2018 Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás. Kijárat Kiadó, Budapest. Legfőképpen az „új nyelvi otthonok”, családregények és rekonstruált kortörténetek kérdései azok, melyeket Thomka a korélmény-hovátartozás identitáspolitikái között tárgyal (127-248. old.).

[7] lásd ehhez további körvonalakkal s Topol Éjszakai munka c. regényének hátterével egybecsengő kifejtését: Benyovszky Krisztián Érintkezések, összefonódások, rések. Jáchym Topol: Noční práce. Praha, Torst/Hynek 2001. Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január, http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2004/XIII.-evf.-2004.-januar

A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten: