A. Gergely András: Ki beszél itt galambokról…?! (avagy „Légy szabad, észt tenger, légy szabad észt föld!”)

Mennyire izgalmas élménykínálat tud lenni egy sikeres regény, ha oldalakon át, fejezet-hosszan elhisszük neki, hogy ahol partizánok vannak, ott valamiféle igazságért és ennek nevében folyik a küzdelem, dörrennek a fegyverek, hullanak az élők, metélnek a kések vagy robbannak az aknák.

S ahol valakinek sírjához ellátogatók már az első oldalakon érzelemteli haraggal és türelmes leleményekkel bánnak az olvasói figyelem ébredésével, a csak jóval később azonosíthatóvá váló szereplők habitusával, az időben (legalább valamelyest) eligazodni képesnek hitt átlátóképesség fölényével. Abban az időben ráadásul, mely a regény lapjain is úgy folyik, hogy naplóforma bejegyzései és emlékirat-ízű fejezetei úgy kavarognak az idők sodrában, mint vétlen apróhalak az áradások sodrában. Az idői áradás Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című regényében[1] 1941 és 1966 közötti Észtországba visz, ahol a II. világháború alatt és után szovjet megszállás dúlta hétköznapjait és szedte áldozatait (1940-41, 1944-91), közben azonban volt egy német megszállási időszak is (1941-44), majd mindezekre emlékezők és áldozatok, disszidensek és vágyképekkel élők, besúgók és kollaboránsok, titkos szolgálók és önjelölt főnökök adták az igazodás vezényszavait, a viselkedésmódok alternatíváit, az értékrendek trendjeit, s nem utolsósorban a folytonos feszültségekkel teli csatazajt, melytől ama galambok végül is okkal elmenekültek.

Oksanen könyve Észtország közelmúltját tárgyaló tetralógiájának harmadik része (előzményeiként magyarul a Sztálin tehenei és Tisztogatás jelent meg, ugyancsak a Scolarnál), de meghatározó kritikai visszhang szerint ez a „félelem és reszketés” regénye lenne a mindenkori diktatúrától. Eközben a háborús napokon mintegy folytonos a kietlen mészárlás, a menekülés, a kitelepítettek beletörődő flegmája, a bérgyilkosok és megszálló szerencsétlenek otromba és kegyetlen paráználkodása vagyonban, nőkben, erőszakban és rablásban, de ellenoldalon már a bonyodalmak kezdetén jelen van a függetlenségre felkent hősök magánya és leleménye, a kollaboráció végtelen kísértése és a meghunyászkodás ördögi közönye is. Boldogtalan házasság és a legkevésbé sem rettegő együttműködés, sikervágy és megfelelés, a maszkulin történetírásba magát beküzdő női szerepvállalások verziói, az elnyomók hangja és a női tónusú látásmód, a három főszereplő életút-találkozásainak folytonos forgandósága és a német vagy szovjet narratíva helyébe kerülő írói függetlenség érchangja is. Az észt-finn szerző mint korunk egyik legészakibb irodalmának legtündöklőbb képviselője nemcsak színházi dramaturg és sokfelől díjazott prózaíró, de erős feminitásnak hangot adni is képes alkotó. Könyvének idősíkjai nem csupán egybecsúsznak (olykor csak hónapok, máskor évtizedek múltán folytatódik a textus egy másik kontextusban), de a politikai partnerségről alkotott véleménye is rendületlenül átüt a szövegrétegeken.

„– Soha többé nem látjuk egymást.

Hallottam szavaimban a kavicsot, láttam, ahogy szemét elönti a könnycsillogás, ugyanaz a könnycsillogás, mely annyiszor megingatott már, és tette ésszerű gondolkozásomat könnyen billenő kéregtutajjá. A tutaj most a szeme sarkában csapdosó hullámokon ringatózott. Talán saját fájdalmamat akartam enyhíteni, emiatt fogalmaztam durván, talán csak kegyetlen akartam lenni, hogy útközben átkozhasson engem és érzéketlenségemet, vagy talán vágytam még egy utolsó bizonyítékra, hogy nem akar elmenni – még mindig kételkedtem szíve járásában, noha már annyi mindenen mentünk át együtt” (5. old.).

A mindenen átívelő történelmi hitelesség szövegszerűen és lábjegyzetekben is pontosító közlésekkel ékes, ráadásul a korábbi kötetek visszhangjai vagy időképei is megelevenednek a Galambok-kötetben. A Sztálin teheneiben fölvezetett szibériai munkatábor-megjelenítés, vagy a Tisztogatás esemény-anyaga (egzaktabbul a deportálások mindennapi fenyegetései, a kihallgatások részletei csak utalásként köszönnek vissza, a Galambokban aprólékosan megjelenített náci megszállás időszaka pedig épp csak fölvillan a Tisztogatásban. De ezeknél is meghatározóbb a hatalommal együttműködők óvatos lelketlensége, a rettegés-kompenzáló megoldásokba fordulás, a politikai-hatalmi kontrasztok (bolsevizmus vagy fasizmus, „hanyatló Nyugat” vagy megzakkant Kelet, túlélés vagy behódolás, kihívás vagy önfeladás) értelmezési nyűgjei és morális környezetük válaszai, az elnyomás tudomása és a szabadság illúzióinak képtelensége, a nyugalom vágyának piszkos mivolta és a boldogtalanság történeti öröksége, az örök szolgaság közhelye és a válaszkeresések végeérhetetlen bombatámadásai egyszerre ülnek a szereplők és időrendek végletein, a kihagyások ki nem mondott rejtelmeiben, az érzület-etikai megértés-képesség szükséges lehetetlenségében. A háború mint férfi-virtus, a kegyetlenség mint perfekció, a boldogságot álmodás mint szárnyas képzelet lehetetlensége egyformán kap hangsúlyt, s ennyiben az idői csúszkálás sem nem zavaró, sem a segítségével fenntartott ráismerések nem válnak didaktikussá. Mívesen megírt, jelenetezésben professzionális, szövegtónusban visszafogott, dramaturgiai álmegoldásoktól tartózkodó maga a regény egésze, s így a félelemmel burkolt hatalom éppen a maga fenyegető mivoltában lesz szánalmasan megfeleléskényszeres, bátortalanul otromba, egyedi sorsokban a közös sorstalanságot újrafogalmazó is.

A regényszerkezetbe formált idősíkok (java többségük mottóval, helyszínmeghatározással és szinte jegyzőkönyvi adatpontossággal) úgy keretezik a cselekmény lépegetését az adott politikai-ideológiai keretek szerinti rendben, hogy abból a dokumentumközlés tónusa kívánkozna ki, folyamatában azonban mégis párbeszédek és leíró interpretációk (példaképpen konkrét naplóírás, besúgó-jegyzőkönyv, fiktív leleplező-elbeszélés, szituatív párbeszéd-regisztráció, megfigyelési és nyomozati jelentés stb.) dominálnak, bárha ezek viszonya egymással mégis szinte az ideológiai vádalku tónusába öltöztetett. Oksanen avatottan érti ezt a rejtjelzett igazbeszéd és fiktív besúgás közötti irályt, a narrált történelem leíró változatának eleve képtelenségét, meg a rettegés mindennapjainak megszokásba simult hangtalanságát is. A naplóforma párhuzama a partizánvezér működésében és a besúgó szorgos jegyzeteiben ugyanúgy csak korpillanatok narratívái, de ezek állhatatossága a tünékeny és rejtett történelmi változásokkal szemben ugyanazzal a kétellyel övezett, mint a kötetcím galambjai. A könyv lapjain „a bokrokról felröppent egy galambraj…” túlságosan fehérlő ég felé elillanása nemcsak egy békejel szimbolikus száműzése, vagy egy védtelen és kiszolgáltatott női világ megidézett lehetetlensége, hanem felelet, korszakos válasz is a múló idő nyomában képtelenné vált mindennapiságra is. Mintegy jelképi tartalom a finneket megszálló németek állandó galambvadászata, mániákus galamblövési agresszivitása is: túlélni galambhússal lehet, vagy talán a Führer kegyei mentén, de az előbbi a biztosabb. S bár tudjuk, hogy a Baltikum ege alatt a történelem erőszakos megváltó ereje éppúgy emberi és titokzatos, sötét és irdatlanul kegyeletmentes, s ennyiben bárhol a diktatúrák vidékén örök témakör marad, de a „keleti tömb” egyeduralmai közepette a sötét égbolt alól mindig fölfénylik valami apró gyertyaláng, érzelmi vagy morális ködlések közepette megmaradó reményfoszlány, melyet aztán a következő fejezet tesz halottá vagy kilátástalanná. Maga a reménysugár a galamb is, s mikor már végképp eltűnnek a galambok, talán a remény sem marad egészében, csak illékony röppenésként.

A nemegyszer összekuszálódott érzületek és hangulatok, szenvedélyek és bűnök Oksanen kelléktárában a galambok röppenésében oldódnak prózává. A kötet egészében konstans tónusban megtartott feszültség mint egy nyomozói logika, történészi szabadelvűség, fikcióba tornyosuló magánesemény válik politikává és történelemmé. Saját hangján erről így nyilatkozik a kötet utolsó lapján: „Egy ideje már kerestem a megfelelő főszereplőt következő regényem számára, amikor 2009-ben véletlenül rábukkantam a mintaképre. A témakör és a fő téma elvben már körvonalazódott, csak az arc hiányzott. Olvastam egy cikket, melynek számos történelmi alakjából bármelyik beleillett volna történetembe, mert mindegyikük olyan ember volt, aki valamiféle módon hatott a világ alakulására, és még mindig befolyással bír arra, miként olvassuk ma a történelmet.

Az egyik személy azonban a többiek fölé emelkedett. Egy férfi, akit végtelenül lenyűgöztek kora hírességei, csillagai, bálványai – a pilóták –, és ő maga is azzá akart válni. Pilótának adta ki magát, történeteket mesélt veszélyes helyzetekről, melyekbe repülései során került, és hírességekről, akiket repülőgépén szállított. Még pilótafényképeket is retusált magáról.

A valóságban soha nem repült. Még csak repülési engedéllyel sem rendelkezett.

Azzal kezdtem a munkát, hogy régi műrepülő-bemutatókat néztem, kipróbáltam, milyen Suomi géppisztollyal lőni, és elgondolkodtam a férfi feleségén, a házasságon, amely hazugságra épült” (351. old.).

S bár ki nem derül, mire lőtt Oksanen valaha is Suomi géppisztollyal, de a hazugságok levadászásába szinte egész munkásságát befektette. Számos európai és hazai elegáns irodalmi díjat megkapott, mondandója ugyanakkor továbbra is megmarad a csalódottságok és remények, nemes érzések és felsülések, békétlen életek és földúlt kapcsolatok rejtelmeiről. Baby Jane című esszéregénye is úgy irodalmi vallomás, csillagtiszta emlékek ellen is tiltakozó dacpoézis, hogy a lehetséges teljességgel szól az avatatlan beleszólásról, a tudomásulvétel végzetességéről, a vállalás és hűség tétjeiről, mely „szégyent hív elő a bensőmből, és nagy, furcsa huppanókat végig a hideg csúszdán valahová, ahol nincsenek emberek”. Emberek pedig mindenütt vannak, még olvasó emberek is, akik e hideg csúszdákon közlekednek további huppanók felé. Sőt, idővel s egy ideig ők maguk a huppanók is:

„Gázoltunk a leszakadt testrészek, a rángatózó végtagok között. Épp, amikor egy ellenség holttestéről húztam le a töltényövet, valaki a föld színéről bokán ragadott. Meglepően erősen kulcsolt át, és a föld színén hörgő száj felé húzott. Térdem cserbenhagyott, mielőtt alkalmam lett volna célozni, és ugyanolyan erőtlenül hanyatlottam a haldokló felé, amilyen ő maga is volt, biztosra véve, hogy ütött az órám. De a férfi tekintete nem énrám irányult, a nehézkes szavakat valaki máshoz intézte, valakihez, aki kedves a számára, nem értettem, mit mond, oroszul beszélt, de olyan hangon szólt, ahogy egy férfi csak a menyasszonyával beszél. Tudtam volna ezt még akkor is, ha nem látom a fényképet piszkos kezében, és a fényképen a fehér szoknyaszegélyt. Most a vőlegény vére vörösre festette a szoknyát, ujjai eltakarták a nő arcát, én egy hirtelen mozdulattal kitéptem bokámat a szorításból, és az élet kiszökött a férfi szeméből, melyben az imént önmagamat láttam. Kényszerítettem magamat, hogy felálljak, folytatni kellett…” (9. old.)

A folytatás még háromszáznegyven oldalon át zajlik, morajlik, hullámzik, gunnyad és szökell, még sok-sok-sok áldozattal és drámai hőstettel csitul el lassan a „légy szabad!” vágyában. S hogy a galambokkal mi lett, azt csak a regény besúgó-megfigyelő túlélő személyiségtípusa tudná megmondani. Egy szabadságharc és egy megszálló idegen hatóság kettős szorításában e megalkuvás huppanóit választó harmadik főszereplő talán majd egyszer valami vallomásos kinyilatkoztatásában megírja, vagy egy véres fényképen talán fölfedezi. Addig viszont meg kell elégednünk az éppen őróla szóló árnyalt leírás rémítő alaposságával, a visszafogottan érzelemteli haraggal, melyet az Észt föld himnikus megidézése indokol helyenként, végül az olvasói figyelem ébredését türelmes leleményekkel biztosító regénysodrással… Ez pedig korántsem csekély, sőt alig kevesebb, mint az észt szabadságért küzdés azt megkívánná.

[1] Fordította Bába Laura. Scolar Kiadó, Budapest, 2012.

A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten: