ESSZÉ

A. Gergely András: Nőtörténet – pécsi változat (A mikrotörténelem esélyei és intimitásai)

Talán nem csupán az irodalomtudósoktól áll távol, de a történészek most megújulóban lévő érdeklődése is csupán megkésve fordul a naplófélék, emlékezeti kiadványok, „ego-dokumentumok” feltárása felé.

Sorra jelennek meg a levéltári kutatásokra és elemző összegzésekre fókuszáló családtörténet-kutatásai, közpolitikai emlékezetet előtérbe hozó (diplomáciai, egyesületi, etnikai közkapcsolati, állampolitikában mérvadóvá vált stb.) adatközlések, forráskutatások és tematikus témaválasztások (holokauszt-emlékiratok, családkutatási tárgykörök, orvoslás- és egészségtörténeti, tájgazdálkodási, kitelepítés-történeti, munkatábor-emlékezeti, posztszocialista rendszerkritikai, titkosszolgálati, stb.) gyűjteményeinek feltárásai. Ez a lehetséges és szükséges elmerülés abba a mélyvilágba, kapcsolati és korszakos intimitásba, helybe és korba, szokásokba és értékek változatosságába, célok és bűvkörök miliőjébe, ahol a föltáratlan anyag rejtőzködik még most is – igen sok időt és figyelmet igénylő feladat. De hálás törekvés, mert mindannyiszor élmény benne utat lelni, képzelegni, odafigyelni, emberi értékeket tárgyi-kapcsolati értékekre áttükrözni, ámulatot élményként átfogalmazni, vagy csak ráébredni a feltárások fontosságát. Az alábbi könyv is ilyen intim világok felé vezet, egy városi közegbe, Pécs asszonyai és lányai közé, szakmák és szervezetek, hivatások és pályák, sikerek és látványosságok, budoárok és versenypályák, parfümök és leányiskolák, női szervezetek és férfiúi öntudatok közé. Pótlás ez azért is, mert régtől fogva elmaradt a nőtörténeti kutatások között is, a két háború vagy a polgári világ idejéből való társadalmi közéleti feltárások területéről is az, amelyben akár a forrásérték, akár a szövegszerű impressziók, akár a képanyag, s együttesen is a „helyek emlékezete” életszerű mivoltában föltárható, leírható és elemezhető.

A szívből ajánlható kötet nem irodalmi mű, de inspiráló történetek szakirodalma, leányok és hölgyek, méltóságos asszonyok és sportlédik világába bevezető munka, Árvai Tünde: Városanyák. Mozaikok a pécsi nők 19-20. századi történetéből könyve.[1] S jóllehet, a Kronosz kiadó eltökélt szándéka a pécsi történeti világ dokumentálása és helyi értelmű, rangot nyert polgári eszmények megnevezésére vagy történeti drámák helyrajzára fókuszált művek megjelentetése (első kiadványokként a baranyai zsidóság 18-20. századi fejezetei, a hódoltság-kori Pécs köznapi világai, a pécsi városi tájak topográfiája, a pécsi zsidóság históriájából 1944-ben megmaradt levélgyűjtemény sok száz oldala…) – de a személyességre beállított tárgyválasztás fölöttébb kitartóan jellemzi a Virágmandula sorozatait, a Pécsi Mozaik kötetválogatását ugyancsak, miközben talán már a „városanya” fogalom is érzékeny talány, kedves poén, megtisztelő és tiszteletet is elváró tudatosítás lehet. A kiadói szándék is ezt tükrözi: fontos, hogy amikor „Pécs város sok száz éves történelmében gyökerező egyedi szellemiségéről és elvitathatatlan erényeiről emlékezünk meg, tudatosítsuk, hogy azok kialakításában és átörökítésében jelentős részt vállaltak városatyáink mellett a korábban méltánytalanul elfeledett városanyák” (203. old.). De feledettek-e valóban? S ha igen, mi oka lehet a méltatlan „feledésnek” – a konvencionális és univerzális hétköznapi macsóizmus, a történészek adott körét (is) jellemző „férficentrikus” történetírás mellett a női aspektusok elutasításában eddig győzelemre jutott szemléletmód felülírási szándékának? Hiszen lám, itt előáll egy történész, aki ráadásul nő, és föltálalja a pécsi nőtörténet egy időszakát a megismerésre, a kedvelésre, az elfogadásra. S ha nem elegendő, hogy már a szerző is nő, tárgya is nő, a fókuszba emelt nőalakok és a pécsi nőegyletek, apácák, iskolák, nőmozgalmi kezdemények, sportoló és bálozó nők, korzózó és szervezkedő lédik, bálanyák és tornászok, szubrettek és színészek, iskolafenntartók és tudósok, leányiskolások és parfümhasználók, közéleti szerepben otthonra lelő delnők, egyetemre kívánkozó diáklányok a könyv főszereplői, akkor hát az ő együttesükről szól az egész kötet. Kell-e a mai gender-világban éppen arra fókuszálni, hogy a pécsi nők nem álltak különösebb becsben, ahogyan az ország, a vidék, a főváros, a világrész vagy a glóbusz más női sem állhattak nagyobb tiszteletkörben, mint ami jutott-juthatott a múló évszázadok és évezredek alatt? Kell-e most méltányos kompenzáció szándéka ahhoz, hogy egyensúly legyék végre legalább a kutatók körében, vagy a feltáró szorgos háttérmunkások (levéltárosok, múzeumi szakemberek, közírók, kommunikációs közéleti szereplők, emlékirat-formáló személyiségek) rejtekező együttese most a nyilvánosság porondjára vonuljon föl? S hozzátesz-e a mikrotörténet-írási szándék ahhoz, amit a nőiség kultúrtörténetéhez kapcsolva elgondolunk?

Az így föltett kérdés persze mondvacsinált, s nem is valódi kérdés. S mert a válaszhoz valójában mégis csak kevesen veszik a fáradságot és kitartó türelmet – ami pedig a levéltári és magángyűjteményi forráskutatáshoz igencsak elkél –, ahhoz még kevesebben fognak hozzá, hogy nőtörténeti kötetet formáljanak, női historikusként nőpolitikát nevezzenek meg, női foglalatosságok társadalmi szerepmegosztással kijáró anyasági, feleségi, honleányi, sztárforma vagy szolid cseléd-karrierjei mögé lessenek. S hát ezért tartozik Árvai Tünde történeti munkája nemcsak a kivételek közé, de még érdekes, izgalmas, színesen illusztrált, meggyőző munka is ráadásképpen, amire épp e műfajnak komoly szüksége is van, s nemcsak Pécsett, nemcsak a Délvidéken, vagy nem csupán a magyar történetírásban, hanem a kortárs kultúrafelfogások vagy kultúraelméleti törekvések helyi forrásai között.

Átabotában nézve valaminő helytörténeti munka ez – viszont ennél jóval univerzálisabb. Ugyanakkor köztörténeti forrásközlésnek talán kevésre méltatnák, társadalomtörténeti színtéren talán volna bizonyos becse, magazin-tölteléknek meg kár is lenne érte, szaktörténészek ugyanakkor már talán ismerik is forrásait, helyére is tették ha észrevették… S mert nem egyetlen korszakos munka részletkérdései és témaköreinek horizontja olyan, hogy hosszú hetek munkájával lehetne érdemi módon földolgozható, talán nem is pótolja semmiféle alkalmi közlés, életvidám turisztikai magazin vagy helytörténeti múzeumi adatbázis, így hát jó ez magában véve is. Azaz mégsem magában, mert számos intimitás terén kapcsolódik több, kiadását megelőző kötethez – s jóllehet ez sem „tisztán” irodalom, mégis az intimitások műfaja felé vezet. (Amúgy is kétséges számomra, hol a határa a történészek „ego dokumentum”-fogalma és a szépírói naplóműfaj levélformátumú változatai között, de maradok abban, hogy irodalom az, amit akként szánnak vagy azért olvasnak, hogy az írott tartalom élményét valamiképpen átvegyék. S ki is vitatná el Máraitól, Mészölytől, Konrádtól, Végel Lászlótól, Darvasitól vagy Szilasitól, hogy naplóik irodalmat rejtenek…?!). Meg aztán kár is lenne előre futni a műfaji kategóriák időrendjei felé, amikor maguk a szövegek hozzák a mindennapok költőietlen irodalmiságát, vagy éppenséggel az irodalom valóságtartományainak partvonalait érzékeltetik.

A kötet előszavának sugallatai szerint (amiket azután az Utószóban meg is erősít mint szándékot a Szerző), fontos, hogy legyenek „egyetlen település női közösségének vizsgálatán keresztül is megfoghatóak a magyarországi történetének momentumai”, és ezt a kötet anyagában nemcsak feltételezi, de bizonyítja is. A könyv látszólag egy nagyváros és vidéke női közönségének és közösségének olyan alapos rajzolata, melyet a helyi történeti és más intézményi archívumok, levéltári források, magángyűjtemények egészen széles körét felölelve alakított ki a történészi közlés-szándék, nem titkoltan és nem is indokolatlanul azt a kétségtelen tényt is felmutatva, hogy ehhez eszközei, módszertana, elvárásai, kritériumai, szaktörténészi jártassága, gyűjtőre jellemző szorgalma, végtelen türelme és buzgodalma megvan – talán ne mondjunk mindjárt érdeklődési elfogultságot és többlet-motivációt. Viszont a kötet ennél mégis sokkalta többet is bizonyít. Ugyanis azt a társadalomtörténeti szakirodalomból jól ismert helyzetrajzot és ennek igényét tükrözi, amit az irodalmi én-történetek és vallomásos prózai munkák, írói naplók és memoárok is gazdagon tükröznek ősidők óta. Nevezetesen a mikrotörténeti fókuszú alaposságot és invenciózusságot, amelyet nem elég néhány életszerű fotóval vagy eseményvázlattal körülírni, hanem a megszemélyesített, nevesített, élő szereplőkkel ellátott lokális eseménysorok hitelesítette nagyívű keretbe kell helyezni, s ezt tenni a legtöbb önálló forrás-elemmel is, majd közöttük nem létező vagy lehetséges kapcsolatokat találni, tesztelni, földolgozni, egyeztetni, hasonlítani, ellenpontokat keresni, illusztrációkra vadászni, „leolvasni” érzékeny jeleket az érzéketlen historizálásról, s megszemélyesíteni azt is, ami lehetne akár szimplán elbeszélő közlés vagy burkolt forrásközlés. Mégpedig érdemes nem a nagy tömegű, súlyos eseményfolyam vázlatával tenni mindezt, hanem a közvetlenség hitelével, a családi hagyatékok és közösségi levéltárak forrásainak érzékeny másodolvasatával, illusztrációjával és kritikai elemzésével inkább. Árvai Tünde ezt meg is teszi, így munkája egyszerre forrásmű, leíró „katalógus”, intézménytörténeti kútfő, családi és közösségi emlékezeti leltár, várostörténeti pótkötet, elmesélt história és regényes legendárium is egyszerre. Mögöttes, rejtőzködő és nyilvánosságtörténeti bázison fölépült forrásanyaga mellett éppen aprólékossága tükrözi azt, amivel egy korszak történésze érdemben foglalkozhat, méghozzá úgy, hogy az nem csupán egy lakópolgári együttest, kapcsolati kultúrákat, intézményi feltételeket, szokásokat, normákat, divatot, értékrendeket tükröz, de ezek hatását is Pécs nőközösségére, egy városi kultúrában a nők szerepeire, egyleteire, viselkedés- és életmódjára, létfeltételeire, kiváló vagy hétköznapi, de mindenekelőtt hiteles személyiségeire. Úgy „nőtörténet”, hogy nem elsődlegesen a nőiség mint konvencionális szerep, hanem a nő mint ember, a nő mint érték, a nő mint okkal egyenjogú polgár kerül előterébe e szándék szerint. Megjelenít jelesebb és névtelenebb szereplőket, elbeszél sorsokat, megszemélyesít mozgalmat és törekvéseket, vágyakat és képzeteket – de ezek mögött is valahol mindig ott rejtőzik a háttérben a nőiség mint rang, a szereptudat mint érték, a rangképesség mint evidens formája annak, ahogyan egy női sors is elszenvedheti a kibontakozás reménytelenségét, vagy elnyerheti a maga teljességét. Ehhez pedig nem kell görcsösen bizonygatnia, elfogultan ágállania – hanem elegendő, ha egzaktan megnevez, leír, feminista ideológiai öntet nélkül is elbeszél valamit, ami sors, női sors, munkaerőpiaci helyzet, kenyérkereső státusz, családi funkció, egyleti aktivitás, „honvédelmi” lelkesültség, divatkövető hajlandóság, intim életszándék vagy vallási hovátartozás. Ottlét, benne-lét, értelme és körülménye a létezhetésnek, a pécsiségnek, a históriának, s a nőiségnek is.

Az előszót követő bevezető forrásközlési, helytörténeti fejezetén túl nyolc önálló tematikus egység, egy utószó és egy kiadós (mintegy félszáz oldalas) sajtóanyag kínálkozik a kötetben. Minden fejezet gazdag fotóanyaggal, ritkán-sosem látott fekete-fehér képekkel, sajtóorgánumok hirdetéseivel tele, egyszóval annak is gazdag forrás, akit a rendtörténet, az oktatás vagy a női nemzeti honvédelem (hely)története érdekel, a divat, viselet, szépítkezés, tánc, vagy a báli kultúra, s mindezek mellett az ideák, testkultuszok egészen ritka példatárral bővelkedő kincstára is. Mozaikokra lel, melyek az adatszerű közlések, a leíró elbeszélés és az illusztratív megformálás révén valójában csak tudatosítanak, de ezzel állítanak és bizonyítanak is. Talán kár is ezt olyan direkten és „üzenetképpen” elbeszélni, ahogyan a Szerző teszi. Árvai nem bizonyos, hogy impozáns doktori értekezést akart alkotni, de egészen valószínű, hogy a pécsi példatárral olyan forrásadottságokra tudott támaszkodni, amelyekre így és ott még senki sem figyelt föl érdemben. Sőt, mert ezek között is olvasmányos, könnyed összhangot teremt, valójában a társadalomtörténet vagy a női mozgáskultuszok kutatója, a labdajátékok híve vagy a jeles napok kutatói is bőséges illusztrációt találhatnak benne. Nem lévén történész, azt nehezen merném minősíteni, mennyire szaktudományos történeti opusz ez. Viszont kultúrakutató lévén az látva látszik számomra, hogy a Pécsi Mozaik sorozat éppen ilyen „mozaikok” és idősoros feltárás-modell híveként láttatja saját kiadványait, a Facebookon és a pécsi közösségi online-fórumokon sorjázó cikkek, szövegközlések, vallomások érdekelt olvasótábora pedig a nőtörténet és női viselkedéshistória gazdagításában érdekelt szakmai anyagként tekinthet a Városanyák kötetre. A pécsi helyi kultúra ekképpeni „belülnézete” persze részben egy középosztályi-polgári-elit aspektusa – hisz a proletár köznép viszonylag ritkán szerepel az értékelő, méltató és figyelmes közléskultúrában –, de a kortörténeti szemlélet előterébe hozott oktatás-, művelődés-, viselkedés- és kommunikációs kultúra számos árnyalata csakis így válik/válhat megőrizhető nyilvános ismeretté, s ebben Árvai vállalása komoly örökségesítési eredmény. Ebben párban áll esetleg a Rébay Magdolna szerkesztette Arisztokraták nevelése-oktatása Magyarországon (Belvedere, Szeged, 2017), vagy a Sipos Balázs – Krász Lilla szerkesztette A női kommunikáció kultúrtörténete című tanulmánykötettel (Napvilág, Budapest, 2019), de ezek szövegválogatások, nem pedig monografikus feltárás egy szerzős eredményei. Az egyetemes kultúratörténeti munkákhoz, vagy a széles történeti határt átfogó művekhez (mint például Deáky Zita – Krász Lilla: Minden dolgok kezdete. A születés kultúrtörténete Magyarországon, Századvég, 2006) képest a választott időbeli spektrum úgy határol, hogy esélyét kínálja a még többé-kevésbé élő múlt előzményeit átlátni, s még minden vállalt mozaik-jellege dacára is a teljes korélményt kínálja szinte.

Árvai kötetének indító mottója jelzi, hogy a „nőnek emlékezetét nyilvánosan nemigen szokták megünnepelni”, holott a család, az új nemzedékek, a nevelés, a ház szelleme, a hit és a tudás tapasztalata elsőként is az Ő kezükbe tétetett le. Ezt követően 250 oldalon át azt látjuk, hogy ha kellő fókusztávolsággal, vagy tárgylencsére helyezett újféle megvilágítással vizsgáljuk, bizony az ünneplés reklamálása ugyan rendszerint elmarad, de az ekképpen összegyűjtött és megvilágított forrásanyag mégis méltóképpen kiemeli a sorsok egyediségét, az életpályák sodrásait, a férjek karján töltött asszonyi évek megannyi sikerét, a hivatást kereső, felsőiskolákat végző, olykor egyenesen tudósi rangra emelkedő nők eredményességét, a nők közötti iskolai rend szerkezeti felépítettségét, a tudás megszerzésének és a képességek formálásának oktatástörténetileg kivételesen szép eseteit, a viselet, a szabadidős kultúra, a hitélet, a közéleti szerepvállalás tüneményes formáit és eredményeit. Úgy nőtörténet ez, hogy nem a nő fontosságáért szónokol, hanem előveszi a Miasszonyunk Női Kanonokrend tornatermi fotóját, a színésznők, primadonnák és sikeres zenészek portréit, a „feltörekvő dolgozó nő” ideáljait vagy a strandfotókat, kalapdivatokat, liberális feminista vagy szabadgondolkodó közléseket, s egyáltalán a közélet legváltozatosabb tereit idézi meg, eközben pedig kitartóan vezeti figyelmünket a csakis mélyebb összefüggések által láthatónak, intim érdeklődésnek minősülő felfedezések felé. A sok fejezet számtalan alfejezete tematikus blokkokat sejtet, de a mozaikok nem kétségesen állnak össze teljes képpé – ugyanakkor talán sejtetni engedik a pécsi nők létformáinak gazdagságát, szépségvilágát és sanyarúságait, látszatait és kínjait, örömeit és látványosságait is.

Meggyőződésem, hogy a kötet vállalása nemcsak a pécsi életvilág előzményeihez adalék, nem kizárólag egy nagyvárosi élet látványosságait feltáró reprezentatív album, s az Olvasó számára nem szorul „mentegetésre”, de még magyarázatra sem, miért kell ennyi oldalt szánni a pécsi nők századfordulós szerepére és személyiségeire. Az is egyértelműnek tűnik, hogy földolgozta mindazokat a még rejtekező és értékes forrásmunkákat, melyek ismeretében gazdagabb lesz nemcsak a nők, nemcsak az olvasók, hanem egész Pécs önképe is. Biztos, hogy a szerzők azért írnak, olvasók azért fogadnak be érdemes tartalmakat, mert megvan erre a maguk eszköztára, igénye. Ebben a közvetítő, ajánló, figyelemterelő szerepköröm nem befolyásolhat túl sokat – de ez esetben nem is volna rá szükség. Aki kézbe veszi a könyvet, könnyen találja lenyűgözőnek tartalmát, s ehhez csupán megerősítést tehetek hozzá az ajánlás őszinte szándékán túl. A mikrotörténelem írása attól is kihívó, hogy vannak példázatai, de nincsenek szabványai, s persze vannak kockázatai is, de ezek érdemlegesen jelezve a történettudomány egy intim szférájába vezetnek be, melyben magyarázat és bizonygatás nélkül is érdemes helye lehet e műnek.


[1] Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécsi Mozaik 5. Pécs, 2016., 250 oldal

A. Gergely András legutóbb a Szöveten: