ESSZÉ

A. Gergely András: A palotaőr halálregénye – avagy impozáns könyvtártorony a sors lagúnái között

A sorsért és még a halálért is mindig meg kell dolgozni. A méltó, sőt az esetlen és szánalmas halálért is. Mégpedig sok-sok munkával, s hozzávaló elszántsággal. S küzdés maga ráadásul még értelmetlenebb, ha a küzdelem aránytalan méretű, s ha a lét kiismerhetetlen könnyűsége még ártalmunkra is lehet.

„Ha lárma van, szó és gesztus, s bennük egy emberi lény egyszerisége elveszti autoritását. Ha az elveszettség kilátástalanságában nincs már esemény, a felszólítás – folytonos önismétlésében – tehetetlen nyöszörgésbe fullad. S ha eme eseménytelen lármában a másik, akire olyannyira rászorulunk, érinthetetlen, lassan a szándék értelme is feledésbe megy. A tanácstalanságra önkínzó gőggel felelő, kétségbeesett szellem azt mondja, a lét modellje egy tragikus labirintus: a Tékozló fiú kiölhetetlen sóvárgása azt sugallja, nincs labirintus, csak eltévedtünk” – így formálja alaphangját Krasznahorkai László a Kegyelmi viszonyok fülszövegében (1986). Nem is hagy kétséget a kisregény-formátumú rövid történeteiben afelől, hogy az emberélet útjának dantei jóslatában még ott rejlik a nélkülözhetetlen hit lágy tava, melyben „lubickolva, hogy száz- és százezer dolog az, ami hátravan, egyszer csak, hirtelen, egy hétköznapi mozdulat, a soron következő rendes mozdulat előtt épp egy dobbanással, felvillan egy mondat. Íme, hát elérted sorsod végső lagúnáit, s már ott siklasz hangtalan a nehéz homályban…”

E hangtalan homály és a valahová elérkezés számtalan káprázata egyben a „kétségbeesés zaklatott melódiáit” is fölidézni képes állapot, mely talán még valamelyest segítheti, hogy „félelmünkben megpróbálunk mindent, hogy elkerüljük a gondolkodást”… – miközben éppen „a lényeges tudás tökéletesre csiszolt hiányában a félelmes tanácstalanság tempóját a szív adja ekkor, a szív, amit egyszeriben újból érezni kezdünk, mint egy konvenció elhagyatott értelmét, s aminek ismét egyetlen tartalma lesz: a megrettenés, a kezdet nagy ijedelme, a csecsemők és az archaikus ember ma már felfoghatatlan mélységű elveszettsége az irányát vesztett időben”. A kötet elbeszélő prózája ugyanakkor nem hagyja kétségünket afelől, hogy ez a gondolkodási és befogadási út – mint tétova siklás a tanácstalanság vizein – valamiképpen már csak valaminő szerkezet, átláthatatlan nagy struktúra puszta funkcionalitása alapján mentegethető, egyéb indok a rettegést megelőző időben talán nincs is, viszont a szerkezet nem mindenben kínálja a teljességet. Létrehoz ugyanakkor olvasatot magában a műben, sőt olvasatokat, melyek a kegyetlen kegyelmi viszonyok között monumentális értelmezési konstrukciókba nyitnak kaput. Kicsiny kijáratot ugyan, és világnagy látványosságot, de épp az ember egyedisége miatt elviselhetetlen távolságokat és sodrásokat előidézve. Az „irányát vesztett idő” azonban a túlélés és a végzet partvonalai között már csak a szerkezeti működés lét-látszataival találkozik, olykor ezekkel meg is kell küzdenie, s nem kétséges, hogy alul is kell maradnia.

Krasznahorkai nem egy regényében és tükrökkel körülrakott történet-mezőjében fel-feltűnik ez a kilátástalan küzdés, mely a mozgás és megérkezés látszatai közötti „rendkívüli állapotok” alkalmi rajzolataként formálódik a szemünk előtt. Tanúk vagyunk, leskelő és megfélemlített kortanúk, akiket a sodródó sorsok melankóliája ugyanúgy védtelenné tesz, mint a regényhősöket. Éppen Az ellenállás melankóliája kötetében (2011) írja meg e sorstalanság végtelen képtelenségét és a sorsvállalók mintegy megfontoltan kiszabott léthatárait:

„…és Pflaumné, amint gyorsan távolodva tőle többször is hátra-hátranézett, olyannak látta már, mint egy egzotikus szörnyeteget, amely menthetetlenül bekebelezve mindazt, ami eléje kerül, és azt sugallván, hogy amit elhagyott, az már nem ugyanaz többé, föltartóztathatatlan lassúsággal kúszik előre a mit sem sejtő polgárok sötét ablakai alatt. Ettől a pillanattól kezdve valóban úgy érezte magát, mintha egy verejtékes rémálom foglya volna, csakhogy ebből nem volt ébredés: határozottan tudta ugyanis, hogy mindez valóság, és nagyon is az; s most döbbent rá arra is, hogy azok a vérfagyasztó események, amiknek szereplője vagy szemtanúja itt /…/ nem csupán önkényes tárgyai örökösen balsejtő képzeletének, hanem közöttük kétségbevonhatatlan összefüggés munkál, pontos és célszerű vonatkozás…”

Az állandósultnak tetsző írói elemek, mint a partvonalak között sikló életek kilátástalansága, a gigantikus szörnyek evidens létezése és a balsejtelmek korántsem indokolatlan egyvelege, a szemtanú-létforma és a verejtékes rémálom térnek vissza ismét más alakban az Aprómunka egy palotáért oldalain.[1] A kötet alcíme: Bejárás mások őrületébe – talán önmagában is tükrözi, mennyiben saját és egyúttal közös is a dantei út próbatételein vagy a sajáttá tett őrületekben lelni önmagunkra. Ezekben a „kis kijáratokban” rejlő egérutak, melyek talán másoktól erednek ugyan, de minden igyekezetünkkel sajátunkká tenni próbálkozunk azokat is…, nemegyszer sikerrel nyílnak és csukódnak is. A regény főhőse is ezt teszi, nemegyszer sikerrel, máskor leplezett titok építésében érdekelten, midőn elkezdi érdekelni mások őrülete, a hasonlóságok és különbségek, időiségek és ismétlődések rendje, a partvonalak közti mozgás, mely a látszólag impozáns díszletek között magába az őrületbe segít. A díszletek köre itt a látványos felhőkarcoló-szörnyek egzotikusan nyomasztó világa: Manhattan, s annak is egyik nagyobb közkönyvtára, ahol könyvtáros a főhősünk. A sorsában rejlő „kisemberség”, csakúgy mint az őrület, nem másban rejti léte lényegét, mint a Nagy Rendszerben, a működő Szerkezet, a grandiózusság eszméletlen világában, melyben főszereplőnk mintegy kisbetűs hős, aki szerint kár úgy oda lenni a New York–Manhattanért, mert azt borzalmasnak találja, hiszen

„ezek az elméretezett, égbenyúló, behemót épületszörnyek, tulajdonképpen hagyjuk, hogy épületek, maradjunk annál, hogy Szörnyek, hogy Gólemek, édes istenem, Gólemek ezeken a hozzájuk képest pici, keskeny utcákon, tiszta bolondokháza, tényleg, ez volt a véleményem, és ma is ez!!!, hogy Manhattan egy fékevesztett gonosztevő megvalósult rémálma, ami alatt annak a gonosz véletlen teremtette rémálomnak a tartalmát értem, hogy mi történik akkor, ha minden átkerül az ingatlanügyesek kezébe, nincs még egy ennyire mocskos társaság az emberi söpredékek világtörténetében, mint az ingatlanügyesek, én meg voltam és meg vagyok győződve erről, ezek tönkretettek, és tönkretesznek mindent, amihez hozzáértek, és amihez hozzá fognak érni, mert minden az övék, vagy az övék lesz, és ez történt folyamatosan, és ez történik folyamatosan Manhattanben…” (9. old.).

A kötet jól tükrözi az ellenállás melankóliájának, meg a mindenkori és bármilyen szörnyek elleni szükségszerű harc vállalásának merészségét, mely ha nem is harsány és látványos csatákban, de kisszerű küzdelemben, lelkiismereti és morális eltökéltségben lesz díszlete magának a küzdésnek. A kötet fülszövege szerint: „Krasznahorkai László új regényének hőse és elbeszélője egy New York-i könyvtáros, bizonyos Hermann Melvill. A vezetéknévről lemaradt e betű nem akadályozza meg a név vámszedőit, hogy folyton Melville-utódként zaklassák, aki pedig csak megkeseredett – és csak majdnem – névrokona a Moby-Dick írójának. Nem segít a helyzetén az sem, hogy véletlenül ugyanúgy dolgozott korábban vámtisztviselőként, mint a neves előd, és ugyanarra felé is lakik Manhattanben, ahol a regényíró géniusz. Miközben az érthető kényszer alatt egyre többet megtud a nagy Melville-ről és ennek nyomán egyéb, számára korszakalkotó zsenikről, lázas monológjában megosztja velünk gondolatait a metropoliszról, a művészetről és arról is, hogy mit jelent szerinte az igazi könyvtár, ahol a könyvek olvasatlanok, és amely örökre zárva van: »az eszményi könyvtár, mit tudom én, 53 millió könyvvel, az ott van, mint egy kincs, amihez nem nyúlhatna senki, hisz az értékét épp azáltal őrzi, hogy mindig készen áll rá, hogy a saját értékén álljon, más szóval hogy készen álljon, és kész.« A regény mottója: ’A valóság nem akadály’. És valóban nem az: Krasznahorkai szuggesztív óriásmondatai olyanok, mint a Manhattan-sziget sziklájára épült felhőkarcolók: lényük mintha a lehetetlen legyőzésére születtek volna”.

Az előzékenyen bevonó ismertető valójában kedvre is derít, meg sejteti is a várható olvasói élményt. Feltételeződik, hogy mindenki ismeri a Moby-Dick híres regényt, a fehérbálna-lét mint élet esélyeit, s épp így íróját, alkotói létének nehézségeit, írói sikerének elmaradását, s a mindennapi küzdést a 19. század végi New York egy dicstelen kerületének hétköznapjaival. De az ismertető még kevéssé is árnyal, amikor az „óriásmondatokra” utal: a kötet lényegében egyetlen óriási mondat, megszakítatlan monológ, lényegében egyetlen nagy kezdőbetű félénk ölelésébe fogva a további nyolcvan oldalt, melyben csupán tipográfiai vagy spirituális játékként van jelen más szövegkezdő jelölés (miközben versvágta és angol nyelvű tiráda is több van). A naplóforma magániratba burkolt én-elbeszélő mód valójában egy huszonvalahány jegyzetfüzetbe rögzített világleírás utolsó oldalaihoz vezet, csöppet sem a nyilvánosságnak szánt, de rejtekező emlékirat-funkciójában meglepő ötletességgel kibomló leleményként, melynek végére a manhattani szörnyek és gólemek mint fékevesztett gonosztevők lepleződnek le – ha nem is krimibe illő vallomásos jellemzőikkel, de egy izgalmas kalandként megnevezhetően, ahol az élet válik irodalommá, sőt a nyelv fedezékében az irodalom életévé is. A nyelvi perspektívák sorsa ugyanakkor egy felhőkarcolók közötti árnyékban nyűglődő könyvtáros-formán tesztelődik, aki mint névrokona a Nagy Írónak, mintegy elemi kötelességének is érzi, hogy aprólékos kutatómunkába kezdjen a híres előd mindennapjairól. De formális azonosítás közben is számos párhuzamra lel, amitől egyre inkább azzá válik, akitől menekednie élethosszan probléma volt számára…:

„ó, nem, engem nem fognak beadni senkinek, és nem leszek a tárgya semmiféle dolgozatnak, döntöttem el, mert nem hagyom, mint ahogy nem is hagytam, hogy megzavarjanak, ezt mondtam magamnak, mivel én amellett, hogy elláttam a munkámat, csak a jegyzeteimnek éltem, ha mondhatom ezt így, nagyképűség és minden afféle szándék nélkül, hogy egyszer majd publikussá tegyem ezeket a jegyzeteket, egy könyvtárosnak is lehetnek mániái, nem?, sőt, föltehetően minden könyvtárosnak van valami flúgja, nemcsak, mint nekem, úgynevezett ’lúdtalpja’, mert az szinte valamennyiünknek van, de már most hangsúlyozom, hogy az én esetemben valójában nem ’lúdtalpról’, hanem boka-, még pontosabban harántboltozat-süllyedésről kell beszélni, ami nagyon nem ugyanaz, és ha lesz hozzá türelmem, majd később elmagyarázom, miről van itt szó…” (8. old.).

Csakhogy a lúdtalpas, kicsit púpos, felesége is elhagyta mániákus a legkevésbé sem hajlamos a magányos fantaszta szerepről lemondani. Sőt rejtegetni is csupán nehezen tudja érdeklődésének tárgyát, Melville, Lebbeus Woods és Malcolm Lowry „járkáló géniuszok” egyazon new yorki útvonalát, ezért nekiindul, hogy a majdnem-névrokon életművének és utódjainak ismeretében föllelje a manhattani séták útvonalait, céljait, időpontjait, értelmét és kínos reménytelenségét, más írói művek tükrében esélyes sikerét vagy kudarcát is:

„…felőlem nézve maga a képtelenség, mert hogy lehet megbukni egy Moby-Dickkel?!, ez pontosan olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy megbukni az Iliász-szal, vagy megbukni a Divina Commediával, és csak belegondoltam, még bent a könyvtárban, miközben a Parkert meg a Jay Delgát lapozgattam, hogy itt van ez az ember, mögötte a Moby-Dick, előtte meg a review-k s az eladási példányszámok megalázó ténye meg egy nagy üveg brandy, láttam ezt a Melville-t, és rögtön világos lett, hogy ettől a ponttól kezdve Melville jobban látszik, ez olyan, mint Európában Velence, hogy télen, abban a ködös, esős, hideg évszakban ez a Velence valahogy jobban látszik, affene se tudja, miért, vagy hogy hogy van ez, de így van, és így volt nekem a Melville-lel is, hogy onnantól kezdve, hogy elkezdett járni a Custom Office-ba, értettem őt, persze, ez kellemetlenül nagyképű kijelentés a részemről…” (37. old.).

E nagyképű gesztust azonban leplezni kell, mert a köztisztviselői viselkedéskényszer megkívánja. A könyvtáros azonban nemcsak verejtékes rémálom foglya a regény sodrában, hanem elszánt kutató is, aki minden ízében és képzetében is gyűlöli a mindenkori olvasót, aki jön, keres, lapoz, kölcsönöz és elvisz, ahelyett, hogy hagyná a könyveket a maguk sorsában, gyűjteményében és biztonságában. Azt az elgondolását, hogy olvasómentes könyvtárat kéne kialakítani, a Könyvtárpalotát, mely az Örökké Zárva Tartó Könyvtár ideálja lenne, s ebben saját szerepét az utolsó kicsiny kijáratot befalazó, az egész gyűjteményt a jövőnek menteni próbáló szerepre hangolja, féltve őrzött titokként építgeti, idővel már helyszínkereséssel egészíti ki és struktúra-alkotó terveket jegyez föl titkos jegyzetfüzetébe.

„…a lényeg, hogy mi soha nem eresztenénk könyvek közelébe senkit, maradjanak, erről álmodoztunk, maradjanak a könyvek szépen sorban a helyükön, és akkor, álmodoztam én tovább, lenne egy Háborítatlan Paradicsoma a Tudásnak, vagy sokkal pontosabban nem a Tudásnak, hanem mindannak, ami a Tudásra vonatkozik, és amit természetesen nem mi teremtettünk, könyvtárosok, de mi tartanánk fenn, és úgy, hogy egyfelől lennének az olvasók, és ez még mindig az álom, amiről beszélek, akik mindennap megkísérelnének bejönni a könyvtárakba, és kivenni helyben olvasásra, vagy egyenesen kikölcsönözni könyveket, de nem tudnának bejönni, kivenni, vagy egyenesen kikölcsönözni, mert másfelől meg volnának a könyvtárak, de zárva, Istenem, ZÁRVA, és örökre, könyvek, zavartalanul, és olvasatlanul, ó, Magasságos Ég, milyen szép volt még csak gondolni is rá, és itt most nem hagyom annyiban…” (14. old.)

A zárva tartás egyben feladat is, a kiválasztott épület egyúttal megszerzendő ingatlan is, melynek végleges megközelíthetetlenné tétele nemcsak aprómunkát kíván a tervezőtől, de együtt jár a felelős könyvtárosi funkcióval, a palotaőr szereppel is. A befejezési munkálatok nagy tervéhez tartozik ez utolsó füzet letétbe helyezése is a kimódolt, könyvekkel telehordott és mindörökké zárva tartóvá tett könyvtárban.

„…ez a füzet, ez az utolsó füzet ezzel az utolsó bejegyzéssel lesz a tanúja annak, hogy egy álom megvalósult, mert nem adom fel, mert, még egyszer leírom: a KÖNYVTÁR, MELY ÖRÖKKÉ ZÁRVA TART, létezik, mert léteznie kell, és miután megtaláltam ott a három legkiemelkedőbb helyet Melville-nek, Lowry-nak és Woods-nak, ezt a füzetet, a huszon-akárhányadikat, már nem is tudom, hol tartok, mindegy, ezt, ni, ezt helyezem el benne utoljára, amikor befejezem a nagy művet, és elkezdődhet a befalazás csodálatos művelete a bejáratnál a Thomas Street 33-ban, mert létre kell hozni, és be kell fejezni, mert valakinek muszáj létrehoznia és befejeznie, mert abból a nyomból, amit Melville és Woods és a Lowry vájtak, egyes-egyedül ide vezet az út, hogy a folytatólagos katasztrófa idején, mondjuk úgy, védelemből, vagy emlékként, legalább egyetlen Ideális Könyvtár létezzen a Tudásról a Földön, vagy pontosabban mindarról, ami a Tudásra vonatkozik, mivel valaki megálmodta, és az nem én voltam, én csak aprómunkása vagyok ennek az álomnak, egy herman melvill, egy könyvtáros a kölcsönzőből, jelenleg bentlakó a Bellevue-ben, de aki ugyanakkor, mondhatom? – valójában Palotaőr.” (83. old.).

A Moby-Dick haldokló fehérbálnájának analógiájára formált szereptudat, mely a sors változás-verte lagúnái között vezet az elmeápolda megbízhatóan békés homályába, valójában már nemcsak a Palotaőr víziója, de a sorsok melankóliáján túl a „rendkívüli állapotok” örökösen balsejtő képzeletének kiteljesedése is. A könyvtártornyok mindenhol épülőben, a digitális könyv már jó irányban a mindörökre ZÁRVA tartó könyvtárak felé.[2] Sok tehát már nem választ el attól, hogy mindannyian a Tudásra vonatkozó ideális könyvtár valamikori olvasóivá legyünk


[1] Magvető, Budapest, 2016., 87 oldal

[2] A kötet egésze olvasható a Digitális Akadémia oldalán, ahogyan más munkái is: https://reader.dia.hu/document/Krasznahorkai_Laszlo-Apromunka_egy_palotaert-31687