A.Gergely András: Mesei lét, életfolyam, sebzett patakok, szeretet-tapasz

Volt ideje a kultuszépítésnek, volt tere a gyűlöletnek, máskor a megtűrés szabványának, még többször a pogrom-hangú fenekedésnek…, a változni valók mégsem, vagy messze nem úgy módosultak, ahogy a mesékben elrajzolt álmodozások rendelték. Népmese, népzene, néptörténet, népművészeti kultuszok, sokféle igény és árnyalat, még több alkalmazkodás – de mindig mérhetetlenül kevesebb elismerés. Ez a súlyosbodó mérlege a magyarországi cigány kultúráknak, tematikus kutatásoknak, állapotrajzoknak, életmód- és megkülönböztetés-modelleknek. Egy örök territórium, a „mindig kéznél van” ellenségképe, a társadalmi integráció örök ellenpontja: cigány kultúrák Európában és nálunk, Csehországban vagy Moldvában, Dél-Dunántúlon vagy Szegkovács külvidékén, Sopron melletti Vépen vagy bármely borsodi erővidéken.

Ám ott, ahol nemegyszer a felhők halmozódnak, jobbikos indulatok tarolnak, mindennapi szegregáció zajlik nagyjából minden negyedik vidéki iskolában, ott ül, él, megtelepedett öregségében is jelen van az öregek tudása, az önmegjelenítés vágya, a feltűnés esztétikája, a kihívás méltósága és az örök vesztes győzelemre képességének habitusa is. Bárhol egy bográcstűz, egy túlzsúfolt putri vagy egy lakodalmi esemény találkozási alkalma esélyes, máris jelenidejű esélye lesz annak, hogy akad egy mesélő, akinek mégis és hátmég, úgyabbul és mégannyira… akad egy jó szava a cigánynéphez. De a kérdés mindig is fennmarad: miképpen ápol, miért simogat, hogyan szórakoztat, kínál élvezetet vagy altató élményt a mese…? Ha Velük ezt nem is mindig lehet kitárgyalni, Róluk már-már tudni csak-csak lehet valamit. S ha másképpen nem, éppen a mesélőiktől. Arra pedig két-három generációnyi nép emlékszik, amikor soron volt Lakatos Menyhért a Füstös képek kötetével, vagy amikor Bari Károly első cigánymese-gyűjtései megjelentek, vagy Holdosi József a Kányák meg a Cigánymózes kötetével a nyolcvanas éveket szinte végigköltötte… Ekkor, avagy inkább ekkortól lett fogalommá a cigánymese mássága, az igazmese műfaja, sőt a korszak államideológiájához illeszkedő „adaptációs mese” konstruktív kínálata arról, hogy van integráció, csakhát akarni kell…!

A cigányéletmód és a keserédes integrációs kényszer sosem egyeztethető világa is része lett a mesekultúrának. Lakatos Menyhért például az Akik élni akartak lapjain úgy „idealizál” a társadalmi termelés és „hasznos lét” kényszerébe idomuló „külső segítség” programot, hogy az igazmese kontrasztja a legteljesebb cáfolatot is adja a beilleszkedés vállalásához. A cigánymese ettől még él tovább, sőt, világlik egyre intenzívebben. Ennyiben talán talány és sokféle magyarázat tárgya is lehet ugyanez. Viszont mindenféle „komoly” teoretikus háttér nélkül is csupán egyetlen életszerű komponensről, a mesélés esélyéről és emlékéről gondoltam pár válogatott szót fogalmazni. Van persze méltányos szakirodalmam, van „magyar népmese-katalógusom” (tizenegy kötet, egyenként félezer oldal), s vannak szaktudományos értékelési szempontok is bőviben. Most mégsem ez lenne első közelítésem, hanem maga a mese mint esemény… Ezt alább Lakatos Menyhért két munkája kapcsán fogom visszakeresni a befogadási színtéren ezt a beszédeseményt, részben úgy, ahogyan a kortárs irodalomesztétika elmuzsikálja, de inkább (vagy úgy is), ahogyan a mese vagy rövid történet keletkezési folyamatában a szerzői-alkotói én magáról a megformálás mámoráról vall: „Az irodalom olyan, hogy ha az ember kissé megmérgezi vele magát, erre szenteli az életét…” – vallja Lakatos Menyhért is.[1]  

Az persze, hogy kinek, s mikor, s miként adatott mesét kapnia, könyvből vagy rögtönözve, mamától vagy nagynénitől, sokat vagy kevesebbet… – ezer feltétel függvénye marad mindig is. Aztán egypár évtized jobbára kimarad, s jön a saját gyerek, akinek mesélni kell, s jönnek a verziók klasszikusokból, kortárs merészekből, hagyaték könyvkészletből, olykor alkalmi és saját rögtönzésből. Aztán megint szünet, jobbára. Majd az unokák ismét előhívják a képzeletet, a szót, a tanítást, a szépet, kiegészülve képmesével, diafilmmel, tévés csábítással, mindörökre waltdiznivel, talányos kortársmesékkel, reményteljes klasszikus-újraértelmezésekkel, idegen és messzi népek végtelen szövegfolyamaival, sosemvolt korok ránk hagyott históriáival… S persze vannak néha olyanok is, akik mindig meséltek, függetlenül könyvtől, alfabétizmustól, elismeréstől vagy tudományos olvasáskutatási eredményektől.

De mindezek között és mellett nem is a mesélés szociológiája fontos most itt, vagy a mesekutatás néprajzi háttere, s nem a mesemondó személyével, közösségével kiegészülő társadalmi feltételek elemző kutatása lenne közvetlen célom a szövegfolklorisztikában irányadó „egyéniségkutató” iskola követésével, hanem maga a mese mint társadalmi közlésműfaj élménye és értelmezési tárházának megnyitása lenne illúzióm. A mesék és mesemondók „népköltési” vagy folklorisztikai megközelítésének színes módszertani eszközkészlete is folytonosan változik a klasszikus mesegyűjtések és írásos regisztrációk históriájába illeszkedve, de az élmény felől tekintve épp a közlések (talán minimális kelléke, talán) lényege, maga a mesei gondolkodás egyedisége és a társadalmi valóság értelmezésének valamely sajátosan szuverén formája az, ami mikrotörténeti és kommunikációs szempontból súlyba vehető. A mesei lét „megasztárok” nélküli világa, avagy az életfolyamatok mesétlenné szomorodásának társadalomlélektana sokat segítene ebben, ha meghallanánk. De ennek sincs már kellő esélye, túl sok lett az értelmező „zajszint” a közléskultúrában, s kevesebb a megbecsült olvasmány a maga rangja szerint.

Meséről mesélni – talán kínálkozó, talán egyenesen reménytelen műfaj is. Egyszer talán érdemes lenne több ilyen meseóceán megnevezésére és egyedi világa felé is elkanyarodni (miként megtette ezt az utóbbi években sajátos mesevilágok felé kirándulást tévő debreceni egyetemi kutatók köre),[2] akik a megismerési alakzatok között, antropológiai érdeklődéssel teszik meg első közelítéseiket a tárgyiasított vagy lineáris olvasat helyetti életmű-egész értelmezési komplexitása felé (miként például a kolozsvári folkloristák, főképpen Keszeg Vilmos több monográfiában is megtette) – de nagyjából érvényesnek mutatkozik az a sugallat, hogy maga a gyűjtő munka és feltáró rögzítés, az egész szövegkövetés ne legyen elválasztott a szövegmondó személyes élettörténeti körülményeitől, életútjától, teljes életrajza egyes elemeitől – mert ezekkel együtt sokkalta többet, sőt másabbat is hordoz minden egyes mese és mesélő. Ezt a fajta tudományos maximát magam nem tudom követni ezúttal, de nemcsak a kutatói, nemcsak az elemző, hanem a befogadói közösség számára is fontosnak vélem ugyanakkor, ezért alkalmazását sejtetem, ám nem követem. Fogalmazhatnám úgy is: készséggel megerősítem, hogy a meseközlő egyedi darabjai, maguk a mesék a szerzői („adatközlői”, alkotói) műegész teljesebb átlátását is igénylik, de akkor jeleznem érdemes, hogy a közlés-befogadás másik oldalán az olvasói befogadás-történet áll méltó párban, annak is teljes egészét kell méltóképpen figyelembe vennünk…!

Ezért is kérdezem fennebb: lehet mesét elmesélni, da vajon a mesélés elmesélése érvényes műfaj-e? Mindehhez a fennebb hivatkozott monográfiák, meg a klasszikus néprajzi mesegyűjtés kimódolt ismeretanyaga, módszertana helyett csupán egyetlen apró impresszióra hagyatkozom alább, de sugallatként talán az sem csekélyebb, ha a ma esti szöveglapozás még feltételezett intimitására hagyatkozom, nem pedig teljes szerzői életmű bemutatására. Írásom címét is így választottam, talán tükrözi a teljes horizont kicsiny szeletét, s végül talán magát a mennyiségi teljességet a személyes intimitás egyetlen helyszínén, a hatalmas vizek egy faluvégi patakpartra csordogáló közvetlenségében keresi. (Tudjuk persze, a folydogálás sokszor talán éppen fordított irányú, de itt és most a vályogházak tövében a személyes irány mégis fontosabb lesz, mint a földgömbre festett óceánok egységes nagy színfoltja és eredői).

A mesekutatás, a tudományos diskurzus-folyamat elemző áttekintése (részben más és más, de alapvetően a nyugati tudományosság bűvkörében feltűnt különböző) értelmezési módok lehetővé teszik azt is, hogy a mesekutatók a kortárs társadalomképek és értelmezések logikáit, tapasztalati tudását követve kiválasszanak valamely szempontot, melynek prioritást adva aztán éppen valami más hatókörre, teljesebb értelmezésre jussanak. Ilyenek a klasszikus magyar mesegyűjtések kivételes alakjainak teljes anyagai, de ilyen a Biczó Gábor bemutatta Ámi Lajos is, a maga 1500 oldalnyi szövegfolyamával. Ezt egészében átlátni, vagy ebbe csak részben beilleszkedni is nehezen képes maga a befogadói entitás (tehát ritka fajta olvasó, aki mostantól évnyugtáig csakis Tombácz János, Cifra János, a Pancsatantra vagy Ipolyi Arnold összes meséit vállalná interpretálni) – de ez mégiscsak valahol a közlésfolyamat tartozéka is lenne: ha már van, lássuk egészében, sorjában, teljes sodrásában! Ez ugyanakkor talán lehet tudományos szempont, alapanyag-válogatás, de kevésbé életszerűen mégis inkább a mindennapi mesélés formája vagy élménye. Mi több, időközben az értelmezések értelmezése is változik!

Példaképpen hadd hozzam ide saját „közelítésemet”: véletlen és személyes viszony, későkamasz-korafelnőtt barátság fűzött Bari Károlyhoz, aki épp akkor lett a „frissen felfedezett”, mindenki előtt és helyett új hangot hozó cigány költő, kinek személyes és monografikusan drámai tónusát önéletrajzi közegbe átemelő líráját sokáig ünnepelték az „emancipálódó cigány etnikum” bizonyságaként. Ennek persze – minden élménykínálat mellett és iszonyúan tehetségesen – éppen Ő maga állt ellen akkor a leghangosabban. Nem szerette volna, hogy mások építsenek sikert, ideológiát, „ismeretanyagot”, integrációs példatárat arra, ami személyesen Őt a bükkaranyosi cigányteleptől a pesti könyvkiadókig elvitte. Már az is integrációs tortúra volt, hogyan kell „viselkedni” egy kiadóval, egy meghívó könyvtárral, egy újságíró-riporter harsánysága előtt, egy újabb ösztöndíj-lehetőség kihasználásáig vezető ösvényeken. Még ígyebbül érezte magát, amikor cigánymese-kutatási pályázatot kellett fogalmazni, vagy Franciaországba, Erdélybe, s messzebbi vidékre kellett indulni mesét gyűjteni. És hasonlóképpen ezt az ismeretlen hangvilágot, ezt az „alkalmazkodni nehéz” légkört, ezt az asszimilálódni képtelenség élményt lelte meg az érzékenyebb értelmiségi közönség Lakatos Menyhért Füstös képek regényében is (1975), aki a maga dokumentarista írástechnikáját, szociografikusan és mégis elbeszélően hiteles „akcentusát” afféle magyarhoni Száz év magány-nak alkotta meg (ahogyan ezt Choli Daróczi József költői analógiával megnevezte), – mindenestre a magyar cigányéletről hasonlóképpen lehangoló szöveg a két világháború közti korszakra és meghurcoltatásra érvényesen addig semmiképpen sem jelent meg. Emiatt azután a „vésztői köztársaságból” induló Lakatos mint regényében önéletrajzi elemeket is megjelenítő történetmondása olyan átfogó erejű roma társadalmi körképre sikeredett a 20. század harmincas-negyvenes éveinek délkelet-magyarországi cigányságáról, hogy fogalommá vált, jelképhordozó szerepe pedig a cigányság lehetséges emancipálódásának, adaptációs készsége bizonyságának számított, a kötetet 30 nyelvre lefordították, Lakatos pedig a vidéki cigánylét, a faluszéli „cigánypárizs”-tól induló hősök hangadó megformálója lett.

Utóbb ez belső megosztottságig is eljutott: a hazai cigányság és szolidáris értelmiség vagy imádta, vagy magát a szerzőt is a megalkuvók, a szakmai-politikai-irodalmi karriert egyedileg megszerzők, de közben „hitehagyottak” körébe sorolta, olykor a „díszcigányok” közé dobhatónak tekintette, az elveszett cigányok áldozatai közé „olvasta be”. Így vélekedett erről akkor Bari Károly barátom is, aki éppen a cigányvilág efféle distinkciókra nemigen hajlandóságos aspektusából tekintett Lakatosra, de hasonlóképp a cigánykutatásban főszerepet kapott Vekerdi Józsefre vagy Romano Rácz Sándorra is. Avagy hát bárkire, aki „jobban akarta tudni” vagy más tónusban interpretálta, mint maguk az érintett roma csoportok, nyelvjárások, tájegységek érintettjei.

Épült erre – mert persze sem a történések, sem az emberek nem oly könnyedén formálódóak – más is, ami épp annyira volt a szocialista „cigánypolitika” része és „társadalmi integrációs” pártprogramok célképzete, mint írói karrier.[3] De ami fontosabb, az maga a döbbenet volt, mely az „olvasó társadalmat”, az értelmiségi érdeklődést, a szociálisan érzékeny vagy szolidárisan nyitott társadalmi környezetet ráébresztette, mennyire nincs már halvány képzete sem a korszak értelmiségének a két háború közötti magyar parasztvilág szociográfiai ismeretanyagán túli szegénységföldrajz részleteiről, a néprajzi „hitelességen” túli történetmondó, önéletrajzi hitelességgel dokumentáló és mintegy szociálpszichológiai érvénnyel a fikciós elemeket is egységes kompozícióba szerkesztő tehetség tragikus formálódásáról. A „szoc.realista” várakozás, a korabeli „cigányság” mint kutatási terep, a realista tónusú és historicista tanulságú mű hőseinek megkomponáltsága mint a „cigányság progresszív értékeiből” önnön egyéniségét fölmutatni kész típus újdonságereje a putri-világ és a pre-szocialista társadalmi igazságtalanság sűrű szövedékének is nevezhető volt. Beleértve azt is, amit maga Lakatos is egy nyilvános beszélgetésben röviden így jellemzett: „Olyan a mi igazságunk, mint a koldus köpenye (…), a sok folttól és kosztól nem látszik a posztó”.

A cigányság tragikus történeti számkivetettségével, a saját sorsát önerőből jobbra fordítani nem lépes válsághelyzet kifutásait Lakatos nemcsak a külső (falusi magyar) társadalmi világ zordságával jellemzi, a maga módján és szokásrendjében intoleráns, uralmi, feudálisnál is zakkantabb világ jellemvonásaival mutatja meg, hanem a beleszületett alkotó, kreatív, álmodni is képes személyiség/személyesség közössége révén kiemelkedni képes individuális karrierje terén ugyancsak. A Füstös képek többféle olvasata a külvilági, „paraszt”, gádzsó, polgári vagy úri szférák számára a magasabb civilizációs szintre emelés esélyét is tükrözi, de a kiemelkedés vágyait is megtestesíti. Ennyiben akár önéletrajzi is, családtörténeti is, szociografikus vagy történeti korrajz is, miközben meseszerűen kezdődik, aztán saját helyi anekdotákkal átszőtt cigánybeszéddé válik, vállalva akár a naturalisztikus kontrasztok felmutatását, a víziók és vizuális képzetek „egyetemlegesen” érvényes ellentmondásait, s ebben a külvilág „fölemelést”, a putri Cigánypárizsát és betű/szó kontrasztját az asszimiláció útján sürgető késztetését is. A regényből készült külföldi fordítások és a később készült (2003) filmadaptáció egyszerre sejteti a tanulás, a formalizált tudás mint kiút és kitörés esélyét, melyre Khandi, a mesélő is elámultan ébred rá, és a megrekedt, soha semmivel sem csökkenthető társadalmi távolságok meglétét is belefogalmazza. Hiszen ezt tükrözi az iskola és putri közötti választás dilemmája, a kamasz szabadságvágy, ez előítéletes külvilág látszólag „felvilági” arculata, mely valaminő „realista valóságábrázolás” és romantikus regénykompozíció közötti horizontot formál, benne az éhezés, a középkorias légkör, a betegségek, a szegénység fojtogató jelenléte, miközben az egzotikum, a hagyománykötött létforma, a színes életvilág ragacsa, a cselekmény konfliktusos és ugyanakkor kalandos epizódjai hangsúlyos feszültségben tartják a regénykompozíciót. Az „én-regény” tónusa, a személyes hang jellemformáló és cselekmény-alakító hatásai, az érzületi szabadosság igénye és kényszerei, a cigány társadalom kulturális attitűdjeit kimutató sajátlagosság éppúgy vezetnek a „törzsi” társadalom mélyrétegeibe, nem „evilági” közegébe, mint a lakóhelyi konfliktusok, családok közötti széthúzások, csoporttagoltság, peripatetikus közösségi lét, férfi és női szerepek, eredetmonda vagy gyász, szerelem vagy mítoszok életfontos kérdései Mámi meséiben. A főhős önképe és környezetében kimódolt helye a markáns arculatú mellékszereplők epizodikus arcvonásait is hasonlóképpen rögzíti, mint Lakatos első novelláskötetében a hasonló történeti ívű mese, a kiszolgáltatottság eposza oldalain. A Csandra szekere (1981) már úgy jelenik meg, mint az iskolázást a világ zordságának szimbólumaként a cigánygyerekre erőltető apai akarat ellenpontja („Isten bűnnek ne vegye tettemet, de én addig járatom iskolába, amíg ki nem kúrálják belőle” – ahogy a kötet fülszövege megidézi), melyben a létforma csődje nemcsak az együtt élő roma közösségé („Addig tarthatsz a szalma alatt, amíg meg nem büdösödöm – árulta magát szomorúan. – Annyival tovább élsz. Megérdemled, sokat koplaltál miattam” – 6. oldal), hanem a Dráva hullámai mentén éldegélő közösségek mesterkélt háborújának drámai kifutása is: Csandra kivételes tekintélye, amiért szekere van, egyben kontraszt is a háborús határmenti légkörben, feladata nem egyéb lesz, mint a halottak elszállítása és örök életmezőkre segítése… (5-21. oldal).

Ez a konfliktusmező a mindenkori hatalom keltette kihívások, a mesterkélt konfliktusok, a kisebbség-többség őseredeti ütközéseinek tónusa és a megszelídíthetetlen cigányság fékezhetetlen életmódjának kontrasztjaival lesz a jellemrajzok egysége. Mindez ha nem kívül, a mindig idegen külső világ képében, akkor már belül is, a mindig hűséges és mindig szenvedelmes patetikusság arculatával jellemzett (Borsócska vagy Bada szerepe a Füstös képekben éppúgy a nyomatékosan kalandos, ironikusan idilli, tragikusan mindennapi léthelyzetek sodrába illik, mint Zoga kunyhójának szenvedelmes nőalakja, Kakunda esetében, vagy Choli, a költő portréja az Ősök nyomában elbeszélésben, vagy Rábai alakja a Vésztői Külön Köztársaság históriájában).[4] Ez a „kiemelkedés vagy méltó bukás” dilemma, az álomszerű siker és pusztító jövő együttesére formált retorikai feszültség nemcsak tragikus és idilli kisülésekkel díszített, hanem magát a szövegformálás technikáját, a textuális selymesség kidolgozott retorikusságát is úgy teszi hitelessé, hogy föl sem merül a cigány beszéd ilyenképpeni mívességének képtelensége. Hol pikareszk, hol önironikus, hol ábrándos, hol kalandszerűségében is képtelen küzdelmek úgy jönnek sorról sorra, ahogyan csak a keleti mesékben, örök rózsaillatos történetekben otthonosak. „Az igazat nemcsak látni, nemcsak hallani, hanem érezni is lehet. És aki tudja, hogy az igazság és a hamisság egyforma köntösben jár, az inkább a szívére hallgat” – szólal meg ez az alaptónus A paramisák ivadékai kudarc-lebíró szenvedéllyel a képzelt életek és a zord halálok között egyensúlyt kereső király vak öregasszony tanácsadójának hangján (32. oldal).

Lakatos Menyhért A hosszú éjszakák meséi sorozatban kezdte megvalósítani azt a mítosz-teóriát, amit a narratíva-kutatók „szentelt narratívának”, a világ varázstalanítási eszközének is tekintenek, ahol a „paraszti élet”, a „jó élet”, a „lehetséges világok” elbeszélése éppúgy az aktuális képzetek és a lehetséges szavak sodrába kerül, ahol maga az élet is leginkább csak narratíva, s ahol a világ „megismerésének” szinte legkiválóbb eszköze a valóság-konstrukció leíró megteremtése.[5] Több későbbi mese-kötete (Angárka és Busladarfi. Móra Könyvkiadó, 1978; A hét szakállas farkas. Móra, 1979; Az öreg fazék titka. Móra, 1981; Akik élni akartak. Magvető, 1982; A titok. Elbeszélések és mesék. Széphalom Könyvműhely, 1998) ugyancsak arra a közlésmódra hangolt, amelyben a mesemondás alkalmai és a társas környezet visszhangjai szinte azonos komponensek lehetnek, ahol a szövegforma egyben az értelmezési mód formálója is, nem ritkán kölcsönhatásban, s legtöbbször az élő szó megnyerő tónusában rejlő megjelenítésnek az előadó személyiségével hitelesített változatában.

„Elkápráztatva a trón fényességétől, vakon hiszünk a megújulásban. Vérrel, halállal öntözzük létünk korhadó fáját, hogy rügyet, virágot hozzon, nem tudva, nem sejtve, milyen lesz a gyümölcs. Aztán elég, ha ráülünk egy nyárfa-teknőre, és mást látunk, mint amit hittünk. Mert bizony van a teremtésnek olyan állata is, akit úgy hívnak, hogy ember. És ez más, mint a többi, mert nemcsak testben, hanem lélekben is veszendő” (A paramisák ivadékai, 34. oldal)[6] – írja Lakatos, s valóban, a cigány folklór elemei, a képzelet, az életvitel, a hitek és szokások rangja nemcsak a szó művészi eszközeivel kiteljesítő, felnőtteknek szóló meséjének tónusa, hanem a lét mindenkori cigány és emberi kitaszítottsági lényegének is hangadója. A kötet az érdemtelenül félresöpört, kitaszítottan mellőzött szegényekről beszél, de egyben hozzájuk is szó, velük és nekik tesz igazságot. „A mesebeli ’jó király’ felemeli az elnyomottakat, akik erejükkel, tudásukkal a hatalom mellé állnak, s attól kezdve az igazság és a jog uralkodik a paramisák országában” – ahogyan a kötet fülszövege ígéri. Ám a megvalósulás, az úrhatnám király vaksága népe vesződségei, kínlódása, sebzettsége és kiszolgáltatottsága iránt immár odáig is eltart, hogy családi tragédiáinak kell bekövetkeznie, mire tétovázni, gondolkodni, sőt keresni kezd.

„De vigyázz, király, hogy kiket szabadítol el, mert a kígyó nem felejti farkavágását, és ki bűnöst pártol, az maga is bűnhődni fog…” (36. oldal)

„Nem tudod, hogy az istenek, amit jókedvükben adnak, azt visszaveszik haragjukban? Már régen megmondták az okosok – mutatott a megszeppent bölcsek felé – hogy aki a hazugság ágyában alszik, nem álmodhat igaz” (44. oldal)

Lakatos itt mint mesemondó egyszerre korlátolt és bölcs, keletiesen higgadt és cigányosan vakmerő utódok, kardos fiak és csodákra képes nők szép seregletét tereli egybe a hosszú éjszakák meséi között. A mindennaposan kisszerű és a csodásan bűvös történések között egyaránt megforgatja szereplőit, szenvednek és dúlnak, kegyetlenkednek és hízelkednek, sikert aratnak és fölemelkednek, megfélemednek és zsarnokoskodnak úgy, mint mindenhol és mindenki teszi mindenkor, amióta csak világ a világ. De a király lassú „ébredése”, az uralomtechnika mögött a személyesség aggodalmas szempontjai, az utódválasztás reménye és csalódása meglepő és toleráns tanulási folyamattá, megemelkedett méltóságú mesévé fordítja át, szinte sci-fibe illő képtelenségűvé teszi a folytatást, majd a csodás elemek és a méltóság mellé megtanult kételkedő tudás esendővé, emberien kiszolgáltatottá teszik magát a királyt is, ki (talán az átok, a feltételes átok és a nemek viszonyának témakörében erdélyi roma közösségeknél is előforduló változatban)[7] a tudás, a bölcs hallgatás, a kinyilatkoztatás és a megadó kivárás drámáját éli át – rangjától függetlenül,[8] a közös és kölcsönös béke, a Teremtővel kiegyező hívő és a Sorsnak mindenkori példaként kitett egyén hétköznapiságával sorsában összefonva. Lakatos méltó visszafogottsága a történet fordulatainak megjelenítésében, a mesés elemek és víziók, társadalmi viszonyrendszere és reprezentációk egymásra rétegződése valóban hosszú mesévé, de egyéjszakás ismerkedéssé teszi a paramisák nemzettörténetét, mely bizton lehetne valamely megnevezetlen közel-keleti népcsoport, lehetne az Indiából Európa felé indult cigányok Egyiptom felé kanyarodó ágának egyik korszaka, s lehetne a faluszéli ábrándok vételen erdőkbe futó szárnyalása is. Miképp a mese egy pontján Lakatos is jelzi tanulságképpen: „A csodák – ha csodákban fogannak – mindig csodálattal töltik el a világot, és a nagy bölcsek bölcsessége annyit ér, amennyit ki nem mondtak belőle” (8. oldal).

A paramisák családtörténeti, helytörténeti, uralkodáshistóriai időszakát a folyamatok egy pillanatában kezdi, s a csodás befejeződés nyomán ugyanígy hagyja is el Lakatos meséje. Lehet, ahogyan a kis „rák-királyfi” születése a szimbolikus beszéd és a rejtekező titkok eredménye, majd felnövekedésének, boldogságának és a királyi ház megannyi reménytelenségének évei során a tudott és elhallgatott, titkolt és fölismert tapasztalatok arányos alakítása is ennek jegyében történik a könyvben, úgy magam is jobban járnék, ha amit eddig még el nem mondtam, meghagynám későbbi bölcsek esélyének, s itt abbahagynám. A bevezetőben a szórakoztató, értelmezhető, ráérősen kíváncsivá tevő elbeszélői megoldást, a mesélő narratívájára odafigyelést jeleztem mint „tanulságot”, melyben nemcsak a stiláris szépségek, hanem a rejtélynek megmaradt tudások lesznek a Szerző igazi tartalékai. Olyanok, amelyekből még további kötetek nőnek majd ki, amelyek a cigányság hiteles vagy mesés narratíváit gyarapítják, vagy épp az elbeszélői életút egy állomását jelképezik. S ilyen értelmezési állomások az alkotói bűvkörben is azt segítik, lehessen a befogadói életútban is aktuális értelmezési köre a paramisák bölcsességének, toleráns és bölcs királynak járó belátás, elfogadás, megértő megismerés felelősségének oly tisztelete, mely a mesei belátáson túl a társadalmi elfogadást is feltétellé teszi.

„Ám régtől úgy van az, hogy a hazugot mindig az igaz sújtja és a rosszat a jó; így, ha lassan is, de eljön az óra, mikor sors sors ellen kél, és ki mennyit nyom a latban, akként búsul vagy akként remél” (139. oldal). S a sors, mely egykor „kegyetlenül megvámolta boldogságát” a történet hőseinek, „visszaadott minden jót, mert szívükből kiűzték a gonoszt, mi a boldogság megrontója volt” (172. oldal) – hangzik a befejező mondat.

Erre pedig kár lenne további saját befejező mondatokat aggatnom.

[1] https://sites.google.com/site/olvasokoer/rendhagyo-olvasmanyok/lakatos-menyhert-fuestoes-kepek

[2] Bálint Péter sorozatszerkesztésében indult egy roma mesemondó repertoárja alapján a mesék archaikus motívumait feltáró sorozat (Fabula aeterna) a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán működő Alkalmazott Narratológiai Műhely szervezésében, melyben Bálint Archaikus alakzatok a népmesében. Jakab István cigány mesemondó (a késleltető halmozás mestere) címen közli a kezdő kötetet, majd Biczó Gábor: Mese és társadalom. Ámi Lajos, egy cigány mesemondó élete és műve. /Tales and Society. The Life and Work of Gypsy Storyteller Lajos Ámi/. Didakt, Debrecen/Hajdúböszörmény, 2014., 428 oldal (Fabula aeterna II.) folytatja kétnyelvű tudományos művel a mintegy 1500 oldalnyi szöveganyag elemző bemutatását és megidézését.

[3] a Füstös képek (Magvető, Budapest, 1975, 454 oldal) öt hazai kiadást és több külföldit is megélt 1975 és 2000 között, Lakatos Wikipédia-szócikké vált, a Füstös még színházi feldolgozást is kiérdemelt, Lakatos valóban „díszcigány” lett hosszú évekre…

[4] mindkettő az elbeszélés-kötetben: Csandra szekere. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981., 231 oldal. Elektronikus felületen olvasható a kötet s az író sorsváltozatának egyik jeles darabja abból a tényleges történeti időből, „Akkor már tavasz volt, zölden hallgattak a part menti fűzfák és az egykor szeszélyesen zúgó, hömpölygő Sebes-Körös a partok közé szorítva gyéren folydogált, mint egy kis holtág, benőve sással, hínárral”: https://sites.google.com/site/olvasokoer/rendhagyo-olvasmanyok/lakatos-menyhert-fuestoes-kepek/a-vesztoi-koeztarsasag/lakatos-menyhert-egy-koeroes-menti-koeztarsasagrol 

[5] Biczó Gábor említett könyvében gazdagon utal ennek szakirodalmára, Jerome Bruner, Robert Redfield, Paul Ricoeur, Robert Darnton, Bruno Bettelheim és mások kultúratörténeti alapozásaira, miszerint „a mindennapi világviszonyulást” a társadalmi életközösségek jelentésadási, jelentéskeresési és jelentésközvetítési eljárásai állítják a megismeréstudományok fókuszába, lásd i.m. 18-25. oldal.

[6] A hosszú éjszakák meséi / A paramisák ivadékai. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979., 174 oldal.

[7] Szalai Andrea: Átok, feltételes átok és társadalmi nem erdélyi roma közösségek nyelvi ideológiájában és gyakorlatában. (Doktori értekezés). Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2009.

[8] Bálint Péter: A hallgatás és felelősségvállalás a népmesében. In Bálint Identitás és népmese. (Identity and the Folktale.) Didakt, Hajdúböszörmény, 2011.