TÁRCA,  VERS

Turóczi Ildikó: Hajnallik, hajnallott

– Nem nagy elmefuttatás, de igaznak vélem: egy találkozás boldogsága pillanatokba sűrűsödik bele. Ezek a pillanatok maradandóak.

– Közhely – hangzik a válasz. Egyetlen szóból álló tőmondat, tömör és velős.

Állóvíz tükrén rezzen

Arcom. Szétesik

a beleszórt kavicstól.

„Nem arról hajnallik, amerről hajnallott” – hangzik a háttérből, mint jól irányzott, tömör kinyilvánítás. Mint egy taoista tanítás. Mint egy japán haiku. Lágyan feszít.

„Nyújtsad kezed, bár egy felet, bár egy szót csak szóljak veled, nyújtsad kezed keresztesen, búcsúzzunk el örökösen” – dúdolom. Átcsusszanok szelíd énembe, ez most elég.

Bárkám siklik előre

Víz tükre tartja

Csak bele ne merüljek.

A barátság feltételezi a bizalmat – villan eszembe, kimondom.

Kicsit unom a közhelyeket – koppan a válasz.

Hallgatok. A dallamot hallgatom, a dal szövege, mint finom tengerparti homok, lopódzik fülembe: „Nyújtsad kezed keresztesen.” Teszed.

„Azt gondoltam eső esik, pedig a szemem könnyezik” – szól a háttérből, gitár húrja pendül– feszül. Kapucnimról szemembe, orromra csurog a végtelenné váló eső, egyik lépés a másik után, baktatok, nadrágom szára rám tapad.

Testem nem enyém.

Arcomnak bőrén zápor.

Kirakatfátyol.

– Elég fura vad íze van a gyömbérnek, most ettem másodszor–harmadszor, közben rád gondoltam.

Újabb mondat, amit úgy értek, mint ahogy nem. Hajnallik, hajnallott…

– Most aludni fogok, és oda álmodom magam, ahova ébren nem merném soha.

Tavam tükre állóvíz

Szomjam nem oltja

Álomszép tündérmese

– Beteg ez a világ.

Elmélázom. Újfent nem értem. Újfent értem.

Mondanám neked, hogy jó ez a balansz, létem egyensúlyba kerülő percei, a szelíden feszítő nyugalom. Nem teszem, vágyom végtelenségüket. Gitár húrja pendül – nesztelenül.

Kút vizének nyugalmát

Érkező zápor

Csak deríti, nem bontja