Márkus László versei

Énkép

Magam vagyok az utazás és út,
vad vágyaktól fűtött kalandozás.
Lépteim létképek, megfér bennük
csend, szirénahang és szárnysuhogás.

*

Homályt hordozok

Apád, anyád jussa: vándorbotot
lökött kezembe a csalafinta sors.
Keress oly helyet magadnak, hol
parázs punnyad a pernye alatt. –

Légy rőzse, mely lángokat táplál,
szél, mi szítja, lobbants fényeket!
Vándorbotom elvásik lassan, ám
fények helyett homályt hordozok.

*

Álarctalanul

Miként a tiritarka falevelek,
hullanak le lassan álarcaim.
Melyik volt a valódi? Talán
a nagyhangú kocsmatöltelék,

szeretetéhes szoknyabolond,
az absztinensen is víg főnök,
vagy az örök gyermek, kinek
sohasem nő be a feje lágya?

Ki tudja? Előfordulhat az is,
mind színházi kellék csupán.
A tükrömben lakó vénember
nevető szemmel kacsint rám.