VERS

Ocsovai Ferenc: Boroszlói Raszkolnyikov

Meg sem történt még a bűn, de a bűnjel már ott volt
homlokon. Mint aki fényes nappal részeg, keringtem
a mindig borús égbolt alatt az őszi, sziléz szélviharban,
amíg az összes nap ugyanabban az egyben fogant meg,
és az az egyetlen nap is olyan volt, mint az összes többi.

Fel-alá sétáltam a parkban, a szigeten, a csatornák között,
és az Odera partján vacogtam éhen, búsan, toprongyosan,
mint egy oda nem illő, széjjelfolyt romantikus karakter
a Találkozások Városában. Kerestem a helyemet, ami már
nem volt, és vágyakoztam egy csók után, egy Szonyecska
után, aki majd megvált, pedig én nem is Péterváron voltam –
bár igaz, legalább olyan elegáns volt a szűk utcák, piacterek
rejtélyes, dermedt világa. Vérmes, rút gondolatok gyötörtek,
amelyek talán nem is voltak egészen az enyémek sohasem:
sem előtte, sem utána, mégis malomként őröltek elmémben,
hogy ne lássam a menedéket, ami elől mégis elmenekültem,
mert akkor is sejtettem már, hogy egy rideg asszony átka ül
rajtam. ,,Pedig én nem is vagyok olyan, mint itt ez a többi” –
mondtam magamnak, és kiválóságomat bizonyítani akartam,
ám minél jobban próbálkoztam, annál több volt a kacagó vád,
s annál jobban nevettek engem mindenütt a sipkás kis gnómok,
akik mindenhonnan néztek engem, így lassan már úgy tetszett,
pislogó békaszemükön keresztül én néztem tulajdon magamat.

Kínomban mindent elkövettem, hogy a bűnhődés utolérjen
végre valamiért, amiről nem is tudtam, hogy mikor történik,
addig pedig jobb híján magamat büntettem koholt képekkel
arról, hogy fogják üldözőim elvenni tőlem rablott kincsemet,
amit meg sem érdemeltem talán. Teljesen elszédített az ötlet,
hogy bármikor eljöhetnek értem, és beszédképtelennek érezve
ajkamat, kötöztem a szót kamalduli némaságba a hátsó padban,
és amikor ki is pattant egy-két isteni szikra, már azt sem hittem
magaménak. Hány téli estén futottam a valóságból a mámorba
a Wrocław Główny csipkézett, citromsárga várótermi kastélya
előtt, amíg elhangzottak a hőn várt, ismerős lengyel szavak,
hogy Opole Zachodnie, Przewozy Regionalne; nem tudom,
viszont akkor is egyértelmű volt már, hogy csak árnyékom
az, amit rendőrnek vélek, és ha Dosztojevszkij komédiának
írta volna meg művét, nem kérdés, hogy ki lett volna a hős.

Siettem volna vissza egy nyájasan altató, ölelő szobába,
ami valószínűleg akkor már csak az én fejemben létezett,
hiszen talán már csak a túlélésre játszottam egy városban,
amit ismertem is meg nem is, hisz’ nem volt már elég idő,
csak arra, hogy kitaláljam, hogy kerüljem el a vonatként
száguldó elkerülhetetlent, hogy fordítsam vissza a kereket,
hogy rejtsem el valahogy szerencsétlen amatőrök módjára
a felém ordító bűnjeleket, miket kezemről a tömény szesz
sem tudott már lemosni. Szerettem volna utoljára bejárni
még a szláv népmesék, lovagregények, sárkányok földjét,
helyettük azonban patkányok ropták a sötétben táncukat –
pedig akkor nem is tudtam még, hogy közel már a vége,
meg, hogy hamarosan itt leszek, ahol néha most is olyan
még, mintha ott lennék, de akkor is, már előtte is eldőlt,
hogy végül meg fog történni a dolog, ha nem is nagyon
volt tudatos az elhatározás, ezért csak önként átadtam
magamat a legfelsőbb hatóságnak: a Sors légiósainak
és zsandárjainak, akik egészen ide, Gecsemáné kertjéig
követtek engem, hogy magukkal rángassanak a gulágra,
amiért a szerelmet, mint egy romlott és vén uzsorásnőt,
saját áruló akaratom áldozataként baltával vertem agyon, noha
nem tudtam még: aznap éjjel hajthatatlan, makacs természetem
mást is megöl bennem, aminek súlyát el még ma sem képzelem…

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: