ESSZÉ

A. Gergely András: Művilág, műhit, műelemzés

Látképek egy nemzeti misztika és mito-logika aktualitásairól

Az álságos látványokat megidéző cím látszat-alliterációi persze saját kényszerességek, egyúttal azonban mégis hiteles kulcsszavakkal rajzolják meg azt a térképet, melynek a tárgyi földrajz és spirituális éghajlatrajz között billegő élményközösségi alapja nem kizárólag a tájfutás vagy a szakrális néprajz érdeklődési területébe gyökereznek, hanem társadalomtörténeti üzenetei is vaskosan vannak. A műalkotások művi világokat megidéző vagy fölháborodottan elutasító interpretációi ugyanis részben a misztikus világok iránti érdeklődést használják ki önnön reklámjuk céljaira, de élnek olykor azzal is, hogy korunk vallásosságának alapvető témakörei sokszor válnak a társas cselekvések közösségeink világnézetévé is. A társadalomkutató, a kortárs esztétikai elemző számára a hetvenes évek óta életképes terep a mitológiákat megidéző viselkedésmódok imitálása, ami jóllehet nem biztosan a sajátunk is, de a ténylegesen létező alternatív vallások, mitológiák építésére fókuszáló kulturális alakzatok, vallásnézeti társadalmi körök éltető szférája akkor is létezik, ha a misztikus születések Claude Lévi-Strauss, Mircea Eliade vagy Mary Douglas által megfogalmazott struktúrái ilyen irányokba sosem is kanyarodhattak vagy kanyarodtak el. Mi több, a kultikus interpretációk övezetében a tradíciók, az önképek, a küldetéstudatok megannyi eleme kézenfekvően nem is hagyná, hogy mindezt a mítoszformálásnak az a technológiája hassa át, amely a nemzetfogalmak mai, huszadik századi vagy konstans módon romantikus-romantizáló kultusztörekvéseit jellemezte.

Lehet, talán elsősorban innen nézve kihívó első tekintetre az a világ, amelyben a kollektivisztikus közösségi fogyasztásra és univerzális politikai nemzetépítésre hangolt politikai földrajz megalkotja és kultuszokba gyökereztetve meg is építi a szimbolikus nemzetformálás kultikus intézményeit, színtereit, jelképeit, „teremtett tradícióit”. Ehhez azonban szinte semmi más nem kell, mint iránymutató eszmére fogadókész társadalmi tömeg (lásd mondjuk egy vajdasági magyar közösség hitbéli megosztottsága vagy egy oslói egyetemi város etnikai-politikai alakzatainak állapotrajza, mianmari vagy kameruni politikai és gyarmati státusza…), de olykor elegendő egy eszmekört konstruálni képes társadalmi üzletág is, vagy néhány jelkép, melyek történeti-szimbolikus kisugárzása azután már szinte magától is megteremti az újat igénylő, valamiben hinni kész teremtményt. Egyfajta kortárs vallásnézet ez, melynek azonban sem teremtője, sem megépítője nem lesz képes azután jóvátenni a fölhergelt hitvilágok konfliktusait, hanem olykor végzetes flegmával hagyja „érvényesülni” a félelem légkörét, sőt teremtett hagyományt formál a kedvezőbb tömeghatás kedvéért, esetleg öngeneráló mivoltában egészen a drámai kimenetelig engedi eljutni a varázsolt világ eldurvulását.

Belátom, ennyi köntörfalazással kellően talányossá tett és riasztóra hangolt „felvezetés”, sötétítés és ragozás után immár igény lenne arról is szólni, amit bemutatni (vagy legalább megmutatni) szándékom. Egy artefaktum, teremtett tárgy és szimbolikus környezete együttesen vált eszközévé KissPál Szabolcsnak, aki pro forma képzőművész, alkotó és oktató, de legalább ennyire video-performer, kiállításrendező, művészetideológus, valaminő kortárs Gesamkunst serkentője is egyszersmind, akinek kiállításokon reprezentált munkái ugyanakkor a szimbolikus politika, a jelképkutatás, a mind divatosabbá váló eredetkutatás és a társadalmi szerveződésekben elemi hatóerőt képező új genealógiai identitások tapasztalati területének tudományos fejlesztéséhez is hozzájárulnak. Kísérletező évek során ugyanis egészen meghökkentő konstrukcióval ajándékozta meg a folklór, a falsflór (a hamis, kreált, művi, csinálmányként is sikeres örökségesítés) és a szimbolikus politikai földrajz iránt a legcsekélyebb érdeklődéssel már rendelkező érdeklődőket. Kiállítási jelképként is hordozza a megfigyelő torony, a határőrizeti leshely és a kultikus építmények primitív világokra emlékeztető konstrukcióját, de a teremtő képzelet horizontján ugyanakkor fülön is csípi ezeket a házias lelátókat. Ebben a három lábon álló kísérleti megfigyelőhelyben egyszerre nyílik kényelmes kilátás a dunai világ, kicsit tágabban a kárpáti magyar mitologéma felé, belevetítve a manipulált történeti örökség kicsiny „de saját” univerzumát is – azaz nem kifejezetten konvencionális magyar néprajzi tájleíró megoldásokkal él, ám elismeri a „kicsi és sárga, de legalább a miénk!” narancstermésének fejlődéstörténeti értékét (ha utalhatok Bacsó Péter Tanújának árulkodó jelenetére). Sőt, ha lehet, s amiképpen szükségesnek is látszik, a mitologizáló magyarság-világokat valahol egy ősi-nagy-csodás turul árnyékából szemléli, valahonnan az éppen röppenő turul éppen lehulló tollacskájának táncos ívecskéit követve. Ugyanakkor nemcsak társadalom- és vallásnéprajz felé vezet el, nem csupán a nemzeti szimbólumok és hódolóik felé tesz tanulmányutakat, hanem mindezeknek a művészetelméletben provokatívnak tekinthető szempontjaként a politikai vallást és ennek művészi attribútumait teszi főszereplővé. Ebben a három-osztatú térben a szembetűnő struktúra egyszerre kép és képtár, muzeális örökség és tárgyi hagyaték, politikai manipuláció érzelem-motiváló ereje és történeti eszmerészegségek szimbolikus univerzuma is, melyek egyfajta pusztulásképtelen létformában-egzisztenciában, de egyúttal az időben is „hordozható örökségként” élnek tovább, s eközben a látvány és közlés (eszmei-földrajzi-ideológiai-szakrális) határokon és korokon átívelő szimbólumtárban szerencsés ötvözetben kínálkoznak. Kínálkoznak azoknak, akik fizetőképes keresletet mutatnak a szegről leakasztható eszmék, a fogasról leemelhető viseletek, a kultuszformáló rendezvények, az önmaguk sámános-táltos örökséget képviselő mivoltát harsányan hirdetni kész entitások számára. Képi-vizuális, sőt látványtrükkös megoldásai sajnos csak alig idézhetők ide szóbeli eszközökkel, s még kevésbé a filmek anyagát vizualizálóan vagy hatásukat magába foglaló beszámolóban, de így is emlékezetes maradhat talán a látomásos és visszafogottan indulatos „doku-fikciós” tárlatainak összefoglaló albuma, ahol a Nagyság és a Méltóképpeni Kicsinyítés összhatása teremt kellő távolságot az értelmező befogadó és a művészi megjelenítés intimitásához.

Másfél oldalnyi köd után illő lenne konkrétumok gyanánt legalább egyetlen értelmes mondatot fölkínálni! Ugyan sosem volt ez erősségem, de látva lássék igyekezetem, megpróbálom. KissPál Szabolcs olyan performer, alkotó és előadó alkat, aki az újnál is újabb hungarizmus, a hitelesnél is hitelesebb turul-kultusz, a tárgyi és szimbolikus mivoltában (jelképek, fotók, filmek, címek, termékek, piacok, ruházatok, díjak, utalások, szertartások, stb.) egyre sűrűsödő formátumot öltő újmagyar nemzetépítés jelképtárát gyűjti, alkotja meg, értelmezi, filmezi, fényképezi, elemzi és teszi nyilvánossá. A műhegyektől a politikai vallásig. Magyar trilógia címet viselő kötete[1] három nyelven teszi elérhetővé és képekkel gazdagon illusztrálttá az eleddig szinte senki által nem ismert műhegyek világát és konstruálási hagyományát (a Horthy-kortól és előzményeitől az európai mintázatokig és szomszédsági megoldásokig), hogy ezekre épített gyűjteménye a kortárs szakralitásokig rajzolja térképre a tekintélyuralmi nemzetfelfogások kiváltképpen magyaros világát. Ez a (mondhatnók talán) elsősorban is identitáskereső, ám ebből fakadóan és ennek építményére fonódóan ugyanúgy történetpolitikai tünemény úgy kínálja magamagát, hogy abból KissPál a mindenkori úrhatnámságok és tekintélyuralmi vehemenciák világainak sajátosságait emelheti ki, vagyis éppen azt, ami a konkrét és empirikus, emberi és csoportminőségi emlékanyagban lenyomatokat hagy. Itt ül velünk együtt, itt épül körülöttünk, itt fenyeget vagy lopódzik egyre gyanúsabban és fokozódó harsánysága nem tisztán tűztánc egy indián tipi előtt, hanem nemzet-nagy léptékű hatástömeggé válik az idővel sodródva.

Megengedem, valaminő ködlő tájon, hajnali derengésben, átláthatatlan vidéken keresztülhúzott erővonalaknak tetszhet, amit eddig írtam… Ez azonban csak részben kényszerű makogás, egyúttal módszertani vagy megismerés-metodikai segítség is ahhoz a komplexitáshoz, melyet KissPál német múzeumi színtéren kialakított kiállítása, s az ezt megidéző katalógus-értékű szöveganyag is aprólékosan bemutat – helyettem is, „fölöttem” is. A lapozható katalógus egyben lapozható képtár is, képhangos videó-tár is, így a komplexitás igénye nemcsak a kiállítási tér adottságainak függvénye, hanem a benne-lét, a kortárs jelenlét közös és személyes élménye is, melyben az alkotó erőteljesen fejezi ki uralkodó politikák, lapos ideológiák, szégyenletes eszmetörténetek és harsány politikai víziók kiszélesedő mentalitás-légkörét.

Ha nem is direkt módon ráhangoltan, de a képek és képzetek mögül minduntalan kikukucskálóan van jelen e kiállítói térben az emlékezet muzealizálásának egész problematikus, emelkedetten hitvány, szégyenletességében is kimódolt változata, amely részint a szövegszerű közlésekre, részint ezek képi kontrasztjaira, részben meg e két közlésmód idői torzulásaira fókuszált. Múzeumot látunk itt, filmmúzeumot és levéltárat, tárgykollekciót és mögöttes sejtelmeket, testet öltött fikciókat és divatba, kultuszba merevedett üzeneteket, politikai vezérkultuszokat és ezek „lecsordogálását” az értelmezői világ máskéntgondolkodói, narratív szféráiba. Közlés a közlésen, elbeszélésre épített ál-narratívák, kultikus sekélyességek, vizuális toposzok kifordíthatósága, önnön történeti illúzió-tárukra épülő elvadult életérzések készlete mindez. Talán még intenzívebben, sokkal átütőbben ekképp vannak az alapozó körvonalak, a nemzeti kultuszok építésének (mintegy időtlen, kortalan, örök) szerveződési tájai is, melyek környékén rendre kiütközni hajlamos az artisztikus/retorikus/narratív hatásegységek megannyi jele és kelléke, érvényességi (sőt szavatossági) ideje, lejárati bélyegzője és túlélő öröksége egyszerre. Láthatóvá, sőt kihívóvá válik az élmény, hogy a művészetekben nem sűrűbb az intellektuális, hanem talán evidensen mélyebb az emocionális töltet – s mikor mindez nyílt páncélsisakkal fölhasználható már a korszakos magatartási gerjedelmek kiaknázására, akkor talán már senki sem kérdez rá érdemben és elvitatóan arra, miként szembesíthető és ki által tükrözhető a vizuális impresszió és intellektuális magyarázat, a közvetlen történetiség és a jóváhagyásával vagy ideologikus magasában efölé emelkedő, mindezt átlátó, híveket és áldozatokat szedő intézményi tünemény. Maga a tárlat mint vizuális körkép is fölteszi a kérdést: ha régmúlt analógiák kínálják is magukat az utókor kritikája elé, mit is kezdhetnénk az alkotó énjének vízióival, ennek társadalmi hatásaival, s e tárgyak meg víziók társadalmi valósága közötti kölcsönösséggel, a múló korokra rímelő jelenbeli közlés és a műalkotás motiváltsága körüli keletkezés-történet eltérő dimenzióival …? Vagy miképp nyerhetnénk ki a kortárs üzeneteket anélkül, hogy szimpla meggyőzéssé fokozzuk le a műalkotások közötti áthallások, olvasatok, értelmezési kódok tömegét, s mindazt, amit nem véletlenül rejt egy-egy mű magában…?

De maga a kötet épp eleget rejt magában, azaz inkább láttat érzékelhetően, s nem magyarázza túl a maga direktségében érzékíthető. Felfogásmódját tekintve fejezetei közül a hangadóban (A nemzetépítésről) a Benedict Andersontól jól ismert képzelt-közösségi konstrukció (a nemzet mint „képzelt közösség”) nyomába ered, de azt nem a szaktudományos nyelvre ülteti át (csupán), hanem képekbe, installációkba, filmekbe, vizuális üzenetekbe kódolja át. A nacionalizmusok felé tett felnövekvési kísérletek persze mindig eléggé távoliak ahhoz, hogy direkten rájuk mutassunk – de cserébe mindig részben eléggé közeliek is ahhoz, hogy megfogjuk, átéljük, kivetítsük, tükrözzük, sokszorozzuk, analógiákat lelve „általánosítsuk” (vagy pontosabban párhuzamaikkal társítsuk inkább), amint ezt a Molnár Edit és Marcel Schwierin formálta kurátori bevezető is kimondja (10-15. old.). Itt kapunk lényegében véve jó irányú „eligazítást”, útmutatást ahhoz, hogy a gazdagon illusztrált és izgalmas tipográfiájú kötet anyagának, a „dokufikciós” videók mellett egyfajta „archeológiai múzeum” megteremtésének jelentőségét az elszántan illiberális és retropolitikai víziók közötti életvilágban megnevezhetőnek láthassuk.

Visszatérek oda, hogy műhegyeket többnyire és többen még nem is láttunk – de ím, itt megnyílik a táj belső rétegzettsége, s hol ironikusan ikonikus, hol esszéisztikusan lírai, másutt meg fekete-fehéren dokumentált „politikai vallás” mint narratíva kínálta képanyagot felhasználó kreatív attitűdjével KissPál úgy tudja mindezt áttekinteni, hogy ilyet számosat is mutat kellő közelségből. A Trianon körüli békeválság, a veszteség- és vesztesség-tudat kreálta pótlékok nemcsak trauma-feloldó szerepűek lehettek – de ha meg is nevezhető az Állatkert sziklája egyfajta „kis magyar” horizont-emelő leshelyként, ami már az alap-üzenet szempontjából sem minden lélektani tanulság nélkül való képződmény, akkor azt egy fikciókkal ékes, narrált dokumentumfilm tárgyaként a budapesti Állatkert új konstruktumáról (1912) szólva láttatja, melléje az erdélyi Egyeskövet mintázó műszikla építéséről korabeli dokumentációkat fölidézve mutatja be, melynek tökéletesen megvoltak nemcsak hasonló állatkerti analógiái az akkori világ más tájain is, de mindez a korabeli közlésmódokon fényesen kifejezni volt hivatott az Erdéllyel, Nagy-Magyarországgal, mintákkal és érzelemdús példakövetéssel megrakott erődítményezést, várépítést, magasra törekvést, hatalmi hübriszt, uralmi reményeket és diadalittasságot is. A „Tri”-lógia-építményben ez a bevezető-felhangoló képi narratíva-elem még csupán a történeti szeánsz kezdetét idézi: a trikolór életreménységét sugalló vérbő színteret. Majd ezt követi a trikolóros össz-érzületi kiegészítés második, makulátlan tónusa: a Turul-mítosz, melyben égre röppenésének kezdeteitől egészen napjaink szertartásaiig, ugyancsak dokumentum-fikcióként, antiromantikus stilizációk modern narratíváival, a politikai diskurzusok vizuális előtolakodásainak megannyi bombasztikus példájával szórakoztat és oktat bennünket – s ugyancsak filmi-fényképi kultusztárgyként, egyúttal kompendiumként, összefoglaló üzenetként is, egykori és jelenkori analógiák, olvasat-párhuzamok, jelentés-konstrukciók félelemmentes megjelenítődéseként ugyancsak. Az alkotói víziók, asszociációk mintegy komplex beteljesüléseként, a harmadik színárnyalat tökélyének körüljárása, a szabadság szárnyas köreinek fölidézése már a kortárs magyar nemzetfogalom bűvkörébe csalogat, ahol valamely „etnikai táj” terpeszkedik vagy röppen a politikai földrajz mezőire, s az aktuálpolitikai szimbolizmus harmonikusan találkozik a magyar őstörténetbe plántált romantikus történetmesélés eszközeivel, a turulmánia és turanizmus kortárs politikai vallássá erősödésének pátoszával, intézményeivel, eseményeivel is, képanyagban rögzített szertartásaival, hungaro- és náci-pártiság intézményesülésével egyetemben. Tárgyi fohászok, műmagyar faragványok, képi és manipuláltan vizionált lenyomatok, videofelvételek és fotók idézik itt a trikolór harmadik, immár szabadságosságában is alpárian naiv, de végtelenül dalárdás tónusát, a műhegyektől a politikai hitvallásosságig talpra magyaros neofolklorizmus testi-érzelmi mélységeit és igazságait. Erről is, a nemzeti történelem visszamenőleges megérthetőségének és a művészi kifejezés ebben vállalható funkciójának érzékletes részleteivel is kifejezi ugyanakkor a posztkoloniális kor és a szellemi öngyarmatosítás egyre bővülő lehetőségeit KissPál az András Edittel készült interjúban (16-22. old.).

A kötet a szerzőtársakkal együttműködés, a tárgyi és szellemi autonómiák jelentésbővülési köreit megrajzoló partnerségekkel teljes esélyeket is felmutatja – ennek példája a Kékesi Zoltán tollából fakadó esszé-fejezet (Együttes előkerülés, 24-35. old.), mely egyúttal bevezetés a Szakadék lelet fejezet és a Szerelmes földrajz DVD jeleneteiből komponált szöveg-átirathoz, a „nagyon magyar” Állatkert és a műhegy szimbolizálta nosztalgikus gyász jelentés-köréhez is. „A lehullott toll felemelkedése” fejezet erről a video-anyagról árul el szövegösszefüggéseket (19 perces film, 2016-ból), melyben a „volt egyszer, hol nem volt, egy ország, Magyarország” kezdetű lírai óda beszéli el a magyarok őskultuszának, a turul historikumának ikonológiai, dinasztikus históriai bombasztikusságnak tartalmait, és magát totemállat-formálási hevületek kortárs élményéhez vezető monarchikus lélekvándorlási utazást (37-56. old.), amit ezután a tárolókban, levlapokon, fotókon, vallási-kegyeleti jelképeken, Trianon-relikviákon és rekonstrukciókon látható univerzum követ (53-192. old.), majd KissPál Szabolcs esszéje a trianonos, majd nyilaskeresztes, majd orbánviktoros szimbolizáció megidézésével (192-203. old.), végül András Edit elemző tanulmánya zárja a kiadvány magyar-angol fejezetét az Újranemzetesítés és a művészi képzelet Magyarországon címmel (204-219. old.), hogy a „maradék” oldalakon a kiállítási anyag és a szövegtár német megfelelője tetőzze be a katalógust (220-253. old.). Három nyelv, többször három kulturális örökség, legalább háromféle történeti perspektíva, minimum három művészeti alkotóterület és további több világképi hármasság alkotja meg itt azt, amit a kötetcím szerényen „magyar trilógiaként” jelez.

Egészen bizonyos lehetek abban, miképpen és mennyire nem „Duna-táji” néprajz mindez. De még inkább bizonyos vagyok abban is, hogy nagyonis az! Sőt: ami a hatalmi hübrisz, az uralmi univerzumok, a hadvezéri-hősies győzedelmek táj- és néprajzában, szóbeliségben és írásos emlékezet-formákban épp a néprajzi muzeológia új tudástartományaihoz tartozóan egyáltalán megfogalmazható egyetlen művészeti albumban, az fényes és pompás alakot ölt KissPál Szabolcs könyvében. Kétségtelen, hogy föladtam a leckét magamnak is, mennyiben illeszkedik mindez a Restancia kereteibe, mennyiben könyv vagy kultúra, örökség vagy identitás, művészet vagy emlékezet rovatba illő tartalom. Vállalom, hogy bármelyikbe és mindegyikbe is. Látszólag kusza ismertetőm csak a kiadványt próbálja követni, ám annak vizuális és szinte beszédesen „auditív” egésze nem csupán a Kárpát-medenceiség sajátlagosságát, hanem a hatalom bűvöletének társadalmi tájainkon évszázadosan is bőszen jellemző atmoszféráját idézi meg. Mégpedig a művészettudomány, a szakrális muzeológia, a mentális archeológia, a politikai földrajz, a szimbolikus antropológia és további tudástartományok oly cseles és gazdag eszköztárával, amellyel könyvet kiadni, készíteni, lapozgatni vagy kiállítási katalógust megformálni egyáltalán még érdemes. Egy neo-kurultaj korban a jelen tanulságaként múltból jövőbe vetített „leletek” a mentális régészetnek is további táptalajt, a politikai antropológiának és a szimbolizmusok kutatásának is új pályákat biztosítanak – így a kötet ilyetén gyors „ismertetése” (még a túlbeszélés kibontakozása előtt) sajnálattal kell befejeződjön e helyütt. Szerencsére mindez hálózati úton is elérhető látványos kínálattá válik a https://fromfakemountainstofaith.eu/magyar-main/ helyen. Amit tehát el- vagy félreértettem, aminél kevesebbet mertem sugallani, s aminő olvasati még esélyesek lehetnének a kiállításnak, kötetnek, tartalomnak és művészeti alkotómunkának, azt az Olvasó egyéni és közvetlen impressziókkal pótolhatja, kiegészítheti. Avagy továbbépítheti, ha már kultuszról és ébredő nemzettudat mindennapi tárgyiasságáról van szó…


[1] KissPál Szabolcs: A műhegyektől a politikai vallásig. Magyar trilógia. /From Fake Mountains to Faith. Hungarian trilogy. / Vom falschen Gebirge zum Glauben. Ungarische Trilogie. / Revolver Publishing, Berlin, 2017, p. 255. ISBN 978-3-95763-402-

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük