Soltész Dávid: könyvmegálló

midőn sétáltunk, sötét erdő körbevett
egyirányú úton,
nem voltam képes megállni.
kitágult pupilláid ráébresztettek arra,
hogyha veled tartok, te és én – mi leszünk.
mosolyogtam, holott felettünk harcba
indultak az égiek, alattunk pedig befagyott a sötét világ.

egyik kezed kezemet fogta, míg a másik a kedvenc könyved.
belefirkáltam nevünk.
bárhová is indulsz, magaddal hordasz.

amíg az én szemem szemed,
amíg mosolyom mosolyod,
amíg szívem szíved,
megállunk bárhol.
megpihenni
s százszor kiolvasott könyvedből
(meg)idézni!
hiszen az a mi sztorink.

világunk minden egyes zugában
szükség van ilyen megállópontra.
elővenni szerzeményeink,
beleolvadni egymásba s belecsöppenni oda,
ahonnan világunk másodpercek alatt irányt vált.

– disconnected –

fejünk felett ez lebeg.
begyógyulnak a megállónk előtti hegek.